A Nemzetközi Man Booker-díjat olyan élő alkotó kaphatja meg, aki vagy angol nyelven ír, vagy munkái általában hozzáférhetőek angolul. Az évente kiosztott Man Booker-díjjal szemben a 60 ezer fonttal (24,7 millió forint) járó, kétévente átadott nemzetközi díjat nem egy-egy mű alapján, hanem az író teljes munkássága nyomán ítélik oda.
A bírák egyebek között a Krasznahorkai-művek rendkívüli mondatait emelték ki, melyek tónusa az ünnepélyestől a féktelenen át a vigasztalanig terjed, a zsűri elnöke pedig olyan látnoki képességű írónak nevezte Krasznahorkait, aki jelenkori létezésünk lényegét rendkívüli intenzitással és hangterjedelemben, valamint rémisztő, furcsa, döbbenetesen komikus, és gyakran megrázóan gyönyörű jelenetekben ragadja meg. Az ellenállás melankóliája, a Sátántangó, és a Seibo járt odalent a mély képzelet és a komplex szenvedélyek csodálatos alkotásai, melyekben az emberi komédia fájdalmasan súrolja a transzcendencia határát.
Krasznahorkai László úgy döntött, a 15 ezer fontos fordítói díjat két fordítója, George Szirtes és Ottilie Mulzet között osszák szét. Szirtes 2013-ban a Sátántangóért megkapta a Best Translated Book Awardot, ezen kívül még Az ellenállás melankóliáját fordította, Mulzet nevéhez a Seibo járt odalent fordítása fűződik.
(Forrás: Könyvesblog)
Vonuljanak a föld alá!
beszélgetés Krasznahorkai Lászlóval
2003.
Nemrég megjelent egy interjú, amelyben azt nyilatkozta, a legjobb az lenne, ha „az irodalommal csak írók és költők foglalkoznának”, ami alatt azt kell érteni, hogy se olyan írók ne írjanak és beszéljenek irodalomról, akik „áruba bocsátják magukat”, sem pedig a kritikusok?
Krasznahorkai László: Nem. Én egy vágyról beszéltem, hogy tudniillik milyen szép volna, milyen nagyon-nagyon szép, ha a magyar irodalom visszanyerné függetlenségét és szabadságát attól a kulturális-hatalmi szisztémától, amellyel szemben most vesztésre áll, mert részt vesz benne, vagyis kiszolgálja. A kortárs irodalom nagy része ugyanis (tehát a nagy része, azaz nem az egész) az újkapitalista Magyarországon vakon adta át magát ennek a szisztémának, az általa hirdetett törvényeket megfellebbezhetetlen törvényekként tiszteli maga is, holott éppen az a helyzet ezekkel a törvényekkel, hogy nem megfellebbezhetetlenek.
Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak „sikeresen” lehet művelni?
Kinek hitték el, hogy ahhoz, hogy egy könyv elérje célját és olvasóit, feltétlenül ítélethozókra van szükség? Miért mentek bele abba, hogy a kritikusoknak, a szerkesztőknek, a könyváruház-tulajdonosoknak etc. ekkora hatalma legyen? És kinek hitték el, hogy ők valóban művészek? Óriási tévedés, és ezt nemcsak Magyarországra értem, hanem az egész európai irodalmi életre, és nem arról van szó, hogy személyemben érezném bántva magam, hisz védenek engem elegen – a helyzet ennél súlyosabb. A művészek elhitték, hogy nekik is, akárcsak a többi embernek, pénz kell és hírnév, pénz és hírnév a hétköznapi élethez, sőt a polgári életvezetéshez, hogy ez a két visszataszító izé kell mindenhez, és ez nemcsak tragikus, nevetséges is. Miféle művész az, aki így él? Ki fog hinni egyetlen sorának is? Miféle méltóságra tehet szert egyetlen ilyen adok-kapok után korunk művésze? Nem, a művésznek kevésre van szüksége, hogy legyen mit ennie és legyen hol laknia, és ezért minden nap körbe kell járnia a városát, az országát, mint a hajdani szerzetes koldusoknak. Semmi sem lehet fontosabb a számára, mint a személyes méltósága, és ezt az első adok-kapok üzlet után véglegesen elveszíti.
Megőrizheti-e mégis a művész személyes szabadságát és függetlenségét ebben a rendszerben?
Nagyfokú önbírálatra és önismeretre lenne szüksége, hogy újragondolhassa, mit tett az elmúlt tizenkét évben vagy azt megelőzően, ha egyáltalán valaha is képes volt arra, hogy szabad és független legyen, amit sok esetben azért nem vonnék kétségbe, mert nem tehetségtelenekről, nem ugrómókusokról és pojácákról beszélek, hanem azokról a tehetségekről, akiknek az elsodródása a „szabadság és függetlenség mezejéről” éppen a legfájdalmasabb. Annak idején ezek az emberek azért kezdtek el művészettel foglalkozni, mert elviselhetetlennek érezték a személyes szabadság és a személyes függetlenség hiányát És aztán itt ez az újkor, amikor megzavarodván, hogy maguk kerülhetnek a pénz- és a hírnévelosztókba, egyszerűen lemondtak a saját szabadságukról, a saját függetlenségükről, cserébe pedig a pénz és a hírnév mellé kaptak egy önemésztő cinizmust, és valami pusztító ellenségeskedést mint saját hétköznapot, azaz éppen egy olyan végállapothoz értek, amelyről legrémesebb álmaikban sem gondolták volna, hogy egyszer bekövetkezik. Néha, jobb napokon, azt feltételezem, hogy ezek a művészek egyszerűen csak vakok: észre sem veszik, hogyan darálja be őket az a rendszer, ami azonban nem lehet ismeretlen a számukra, hisz tizenkét éve jelen van, definiálni lehet már, tudjuk, milyen értékek mentén zajlik, és éli fel az életünket, értékek, amelyek közül például én magam egyetlenegyet sem vagyok sem hajlandó, sem képes elfogadni, így vezéreszméjét sem, azt, hogy mindent forintban és fillérben határoz meg, azaz hogy semmi olyan nem létezik, amit a pénz terminusaival, fogalmaival ne lehetne kifejezni. Hogy mit javaslok tehát? A kudarc ízét a sikeré helyett, a szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett. Egyelőre teljes elrejtettséget a nyilvánosság helyett, tökéletes rejtőszíneket a láthatatlanságig, mert amivel ez a személyes szabadságban és függetlenségben élő művész ma szemben találja magát, az hihetetlenül erős és legyőzhetetlennek tetszik, és tökéletes technikája van azokkal szemben, akik ellenzik a létezését.
Egy művésznek tehát mindenek felett óvatosnak kell lennie. Mint egy nindzsának.
A sikerhez hogyan viszonyulhat egy művész?
A művész számára ebben a rendszerben semmi sem lehet veszélyesebb, mint a siker. Csak olyan sikeres művészeket ismerek, akiknek ártott a népszerűség. Vagy úgy, hogy megsemmisítette őket emberileg, vagy úgy, hogy megsemmisítette őket művészként Emlékeznek Beckettre? Addig se nagyon volt egy olyan minden éjjel irodalmárok közt mulatós fajta, de amikor megtudta, hogy Nobel-díjat fog kapni, teljesen összeomlott, és évekig nem tartott fent kapcsolatot a világgal. A siker legnagyobb veszélye az, hogy éppen azt száműzi az emberből, ami a sikerét megalapozta. Márai régen ezt egy politikai analógiával élve úgy fogalmazta meg, hogy a kommunista rezsimnek semmi más nem fontos, mint egy független művész megvásárlása. Viszont arra a független művészre, akit megvásárolhatott, nincs tovább szüksége, már másnap, mint teljesen értéktelent, ejti őt. Nem csoda, neki a független művészből a függetlensége kell csupán, azt pedig az illető már a vásárlás napján elveszítette.
És ma?
Ma? Egy olyan társadalomban, amilyen a mai magyar, már egyszerűen a jó ízlés, és nem is a függetlenség kérdése az, hogy ki miben vesz részt, ki mit visel el. Annyira fontos, hogy megismétlem – a pénzről és a társadalom által diktált visszataszító értékekről lemondani nem is a függetlenség, hanem a jó ízlés dolga.
A tömegkultúra feltartóztathatatlanul felfalja az elitkultúrát,
ez már önmagában is pokoli tény, de az, hogy mindezt meggémberedve, elzsibbadva csak nézi-nézi mindenki, mint valami természeti jelenséget, ez elfogadhatatlan.
Viszont, ha az ember így tesz, és ebben a helyzetben műveket hoz létre, akkor ő tudja a legjobban, milyen rettenetesen szüksége van arra, hogy legyen egy külső szem, mely megítéli, bírálja, értékeli, mit alkotott. Így hát kritikusra szörnyű nagy szükség van. A kritika szükségessége magától értetődő. Csak valahogy úgy áll a helyzet, hogy ennek a kritikusnak, akiről én beszélek, ugyanolyan függetlennek és ugyanolyan méltósággal bírónak kell lennie, mint magának a művésznek. És mint a művésznek, neki is úgy kell tekintenie önmaga tevékenységére, mint műveinek állandó korrekciójára, hiszen nem csupán a művész műve, hanem a kritikus műve is: kudarcok és a szeretet folyamatos hálózata. A művész és a kritikus ugyanabban az állandó tökéletesedési folyamatban él. És bátornak kell lennie, merésznek és érzékenynek, így hát a legfiatalabb kritikusokat éppen annak az ellenkezőjére biztatnám, mint amiben most benne vannak, vagyis hogy ne idomuljanak meglevő iskolákhoz, csoportokhoz, azaz: ne ólálkodjanak be egy általuk nagyra tartott kritikushoz, művészhez, hanem rúgják be az ajtaját, és tudassák a meglepett, de szeretett pácienssel: ezt olvasd el, rólad írtam!
Sokat beszél az egész társadalmat átható értékválságról. Miben látja ezt megnyilvánulni?
Megdöbbent az emberi aljasság manifesztációja, a régi erkölcsi mértékek szerint a legősibb bűnök mindennapivá válása (például hogy a fiú elárulja az apát), és emellett a vakság, a korlátoltság és a semmittevés elkényelmesedett élvezete. Nemcsak az elitre gondolok, hanem arra a közegre is, amiben életem első felét én is éltem: a szegényekre. Mert a társadalmi elit mellett a szegény világ teljes összeomlását is látom.
A rendszerváltás után a szegények ugyanis megsemmisültek, átalakultak egyszerű nyomorultakká.
A szegénység és a nyomor között ugyanis óriási a különbség. A szegénység egy kultúra, az emberi létezés egy olyan univerzális tartománya, amelynek megvan a saját világa, a nyomor viszont pusztán azt jelenti, hogy e világ helyett egy csupasz tényben élsz, hogy nincs pénzed egy olyan rendszerben, ahol a másiknak van. Bármennyire szörnyű volt is a politikai szabadság hiánya, az emberi ostobaság bunkósággal és agresszióval kombinált változata a szocialista Magyarországon, akkor még létezett az a szegény réteg (bár nem a szocialista diktatúra hozta létre), mely éppen akkor semmisült meg, amikor egy elméleti lehetőség adódott arra, hogy kilépjen az anyagi értelemben vett nincstelenségből. Életem első felét közöttük, velük töltöttem, értékeik az én értékeim is voltak. Mára nem tartozom közéjük, nem tartozom sehová, mindenesetre ők nyomasztanak a leginkább, mint társadalmi osztály, s emiatt, hisz mégiscsak ott a legmélyebb a bánat és a boldogtalanság, rossz a lelkiismeretem. Elvesztettem a kapcsolatot a nyomorultakkal, mint ahogy a nyomorultak is elvesztették a kapcsolatot a szegénység kultúrájával. Jeles András legmegrendítőbb munkái a ’80-as évekből erről szólnak – a szegénység kultúrájának utolsó pillanatairól, arról, mit jelent a boldogtalanság, ha valóban az.
Azonos az a labirintus, ahol a műveiben bolyonghat az ember azzal a labirintussal, amiről, Pilinszky Simone Weil kapcsán beszélt?
Arra törekszem, hogy azonos legyen. Az érzékenységnek az a fájdalmas mélysége, ami Pilinszky és Simone Weil kifejezéseit tartalommal tölti meg, annyira beláthatatlan, hogy még nem látok. Próbálom elérni azt az állapotot, amikor megpillanthatom, mire is gondolhattak. Végtelen erővel vonz, amit állítottak, de nem vagyok benne biztos, jól értem-e, amikor Pilinszky Istenről beszél vagy az eltévedésről. Húsz évvel ezelőtt még biztos voltam benne, akkor fel sem merült, hogy a metafizika esetleg nem úgy létezik, mint egy olyan univerzum, amelynek a másik fele a realitás. A mai önmagam azonban tele van kétségekkel az európai metafizika szemléletével kapcsolatban, közben ugyanis megismerkedtem egy másfajta kultúra szemléletével is, amely nem érti, mit jelent a világnak ez a fajta megkettőzése. Nem azt mondom, hogy meg vagyok zavarodva. Inkább kijózanodtam. Ez viszont oda vezet, hogy Pilinszky és Weil gondolatmenetének tökéletes megértéséhez idő kell nekem.
Akar-e bármiféle időt körülírni műveiben, vagy inkább valamiféle időtlenségben gondolja el őket?
Az ember semmi másról nem tud igazán beszélni, csak a jelenkoráról. Könyveimben az idő egyfajta általános jelen, nem érdemes számon kérni tőlük konkrét történelmi korszakokat. Ha elolvassák őket, tényleg fontos az, hogy a huszadik századnak melyik szögletében játszódnak!? Huszadik század, ennyi elég. És elég is volt belőle nagyon.
Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik egy „apró ablak” mögött olvassák a regényeit?
Azt üzenem nekik, hogy ne fedjék fel önmagukat. Ne adjanak életjelet magukról se nekem, se másnak. Vegyenek fel védőszíneket, vonuljanak a legradikálisabb inkognitóban a föld alá, és várjanak ott, mert egyszer eljön a kétségbeesésnek egy olyan mélyfoka, amikor hívni fogják őket. Azt pedig, hogy erre a hívásra hogyan felelnek, döntsék el majd ők maguk.
Készítette 2003 márciusában Aponyi Noémi és Weiner Sennyey Tibor
