Víz és fény, avagy mi a festészet?

Az utolsó fátyol a valódi valóságon a humor, amit le lehet rántani, csak nem érdemes – mondja Hamvas Béla. 

Miféle fátyol? 

Valóban különböző fátylak takarják el előlünk a valóságot? 

A védikus hagyomány szerint Mája-fátyla borul a valódi világra és egyszerre homályosítja el látásunk és véd meg a végtelen irtózatos mélységétől és magasságától. Mája-fátyla rétegekből áll, mindenkinek annyi rétegből, amennyit saját maga tudatával teremt, amennyivel védi magát a valódi valóságtól. 

Van, aki az önzés és a félelem fekete rétegeit szövi bele a Mája-fátyolba, mert retteg és biztonságban szeretné tudni magát. De az élettel szemben – bármennyire is szeretnék velünk elhitetni – nem lehet biztosítást kötni. Még a leggonoszabb ember is születik és meghal, és a köztes időben még vele is megtörténik mindaz, ami elkerülhetetlen. Még velünk is megtörténik, még azzal is megtörténik, aki ezt írja és még azzal is, aki ezt olvassa. Mindenkivel. Vele. Velem. És igen, veled is megtörténik. 

Az élet nagy folyamával nem kell, nem lehet szembe szállni. Nincsenek biztosítékok, nem kötözhetjük ki magunkat éles sziklaszirtekhez, miközben az áramlás mindannyiunkon végigszalad. 

Az életbe bele kell engedni magunkat. Folyni kell a nagy áramlással. Benne kell lenni. Áramolni kell. Mi magunk, önvalónk az áramlás maga. 

Nem lehet megúszni, úszni kell. Nem lehet elmismásolni, ellógni, mert benne vagyunk. 

Az egyetlen védelem számunkra, halandó és törékeny emberek számára az isteni kegyből körénk szőtt emberi tudat fátyla, mert valahányszor belepillantunk a végtelen áramlásba, megcsap a végtelen erő és mélység, a hatalmasság hűvöse, s mindezzel szemben önnön kicsiségünk és mulandóságunk reménytelen őrülete.

Ezért az utolsó és egyetlen értelmes, lehelet-finom fátyol e végtelen valóságon a humor. A humoron keresztül ugyan látni a végtelen mélységeit és magasságait, de annyira azért nem fájdalmas. Sőt, az ember belenéz egy tál ételbe, s látja, hogy itt ez a spenót, tükörtojással, és máris elmosolyodik. 

Igen, eszek, ennem kell, létezek és e létezésem erőt, energiát követel, amit aztán elpazarolhatok, sétálásra, udvarlásra, szerelmeskedésre, gyermeknemzésre, harcra és halálra. Igen, azért eszem meg most ezt az ételt, ezt a rettentő zöld spenótot, ha kell, mert erő kell a szeretethez és a gyűlölethez is. Erő kell a megéléshez, és még több erő a meghaláshoz. Azért zabálok spenótot tükörtojással, mert különben elfogynék, eltűnnék, nem lennék az, aki vagyok, nem ölelhetnék és nem ölhetne a világ, súlyos végtelenségének hatalmasságával. De amint ránézek erre a szeretettel teli ételre, amelynek szinte érzem az illatát, amelybe már belemártanám a kanalam – pedig ez csak egy festmény ám, csak Mészáros Szabolcs utolsó fátyolról festett egyik képéről beszélek –, szóval, amint ránézek erre a képre: elmosolyodom. 

Eszembe jut, hogy a legtöbb gyerek utálja a spenótot, aztán felnövünk és megszeretjük. Eszembe jut, hogy csomó mindent utálunk gyerekként, aztán megszeretjük. 

Például a lányokat. Vagy a fiúkat. 

Lehetséges, hogy sokminden, amit most még nem annyira szeretünk, halálunk után majd egyenesen imádatunk tárgya lesz, ahogy például a lányokkal történt ez a gyerekkor virágzó kertjét elhagyva. 

Nézem Mészáros Szabolcs spenótról festett képét és mosolygok saját magamon. Pontosabban röhögök. Igen, kiröhögöm saját magamat. 

Az utolsó fátylon át nézi tárgyait ez a festő, utána már ott a valóság, túlontúl hidegen vagy épp nagyon is forrón, s ez a kevés, ez a mosolygós távolságtartás még éppen megvéd minket a végtelentől. 

Eszembe jut a Bhagavad Gíta azon része – a Visvarúpa-darsana, avagy az egyetemes megjelenés látomása –, midőn Ardzsúna, arra kéri Krisnát, hogy tárja fel magát, egészen pontosan azt mondja, hogy „Immár eloszlott elmémről a vaksötét tudatlanság! (...) mutassad meg most itt nékem / Változhatatlan Igaz Valód.” A Gíta, e szent könyv ismertetése helyett, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy nemde ez a festészet legfőbb lényege is. Amikor egy látszólag teljesen egyszerűnek tűnő bármilyen valódi festmény – akár spenótot, vagy éppen folyót, vizet ábrázoló kép – elé lépünk nyitott tudattal, akkor nem más történik, természetesen, csak ha valóban figyelünk, ha valóban koncentráltak, egyhegyűek vagyunk, ha valóban el tudjuk oszlatni elménkről a vaksötét tudatlanságot mint, hogy a bennünk élő Ardzsúna arra kéri Krisnát, hogy tárja fel magát. Igen, a festészet, különösen pedig ez a festészet nem más, mint a valódi valóság megpillantása.

Amikor Mészáros Szabolcs spenótot fest, akkor nem spenótot fest, hanem a spenótot. A mindannyiunk közös tudatában megjelenő spenótot. A spenót-ideát. Amikor folyót fest, esőt fest, akkor nem egyszerűen a Rábát, a Dunát, a Tiszát festi, nem a tegnapi vagy a mai esőt festi, hanem valamennyi folyamot, az említetteken túl a Nílust és a Gangeszt is, valamennyi esőt, a negyven naposat és az eljövendő esőket is. Festményei valósabbak, mint egy fotó, arról, amit fest és valósabbak annál is, ami a tárgyuk. A valódi valóság végtelenségét festi. Ezt hívjuk festészetnek.

És aztán? 

Ardzsúna meglátja a múlt nagy hőseit Krisna fogai között, rémülten érzi meg Krisna hatalmát és végtelenségét, és bár az előbb még látni akarta mindezt, most könyörög Krisnának, hogy ha lehet, alakuljon vissza a korábbi, sokkal de sokkal barátságosabb formájába. Akár spenóttá.

És Krisna újra ott áll a szekér hajtójaként, és vigasztalásképpen rámosolyog Ardzsúnára, aki alig tér magához a sokkból. 

A humor az utolsó fátyol, amit le lehet venni, de nem érdemes. Az emberek nagy többsége azonban nem jut el az utolsó fátyolig. Sűrű szövetekkel erősíti meg a Mája-fátylát. Hazudnak. Hazudnak önmaguknak, egymásnak, és azt hiszik az a valóság. A pénz valósága, a politika valósága, a média valósága, egy-egy nemzet, egy-egy ember önámító és önbecsapó valósága. Ilyen és még bonyolultabb fátylakat sző magára az emberiség és az ember, csak, hogy el ne kelljen jutni a valódi valósághoz, csak, hogy igazat ne kelljen mondani. Csak, hogy spenótot ne kelljen enni. Csak hogy a valódi valóság, a végtelenség, amíg lehet, elzáruljon előle, s ne zavarja köreit. 

Mészáros Szabolcs ezeken a képein megmutatja, hogy nem fél. Egy festő, aki nem fél. Érzi, hogy az élet folyam-szerű, áramló, ezért imádja a kis folyókat, ezért imádja az esőt. Talán az esőt szereti a legjobban. A növényzetet és az elhagyott tárgyakat tisztára mosó, soha el nem álló, végtelen esőt. Aztán eső után végre megjelenik a híd, megjelenik a szivárvány, és a mindenhol máshol szentimentálisnak ható elem itt egyértelmű törekvés. Törekvés a tiszta látásra, és ezáltal a tiszta, derűs, humoros életre.

Hol jelenik meg nála ez az utolsó fátyol, a humor?

A növényzetet és az elhagyott tárgyakat tisztára mosó, soha el nem álló, végtelen esőben. 

Így gondolkodtam sok évvel ezelőtt Mészáros Szabolcsról és festményeiről. Most, hogy újra lehetőségem volt „vizes” képeivel találkozni, szinte alig vártam az alkalmat, hogy újra átgondolhassam mindezt, s rá kellett jönnöm, hogy nem csak az esőt szereti, hanem magát a vizet. A vizet és a fényt. Víz és fény csobog és ragyog felénk képeiről. Víz és fény. 

Egy szerény és derűs ember ül a folyóparton, s nem csak néz, hanem lát is. Látja, ahogy „telik, de nem múlik" a világ. Betelnek sorsok, betelik az ember élete, de az alap vágyak és történetek sosem múlnak, s ebben a nem múlásukban tűnnek úgy, mintha ismételnék saját magukat.

Egy alkalommal egy szombathelyi fesztiválon csavarogtam, és Szabolcs éjjeli menedék gyanánt felkínálta műtermét. Örömmel fogadtam el, mert mindig is szerettem festők és szobrászok műtermében és otthonában téblábolni, körülnézni, szaglászni. Felfedezni valami apróságot, amit sem a képeik, sem a szavaik nem árultak el. Nyomozónak képzeltem ilyenkor magam, aki kideríti, hogy miféle különös eszközzel fog be képeibe Mészáros Szabolcs vizet és fényt. Úgy képzeltem fiatal lányok szerelmi gyönyörben hullajtott könnyeit keveri festékébe, s véletlenül elvesztett hosszú szőke és barna és fekete hajszálakból sző vásznat. Szempillákból rakja össze ecseteinek hegyét. Műterméről pedig azt hittem, hogy aki ennyire derűs, nyugodt, természeti képeket fest, az csak és kizárólag valami patak partján, erdő mélyén alkothat egy gyönyörű kisházban.

Mondanom sem kell, Mészáros Szabolcs műterme akkoriban közvetlenül a vasútállomás mellett volt Szombathelyen, egy ipari épületnek kinéző, rettentően szocreál művház emeletén. És itt a rettentőt emelném ki, nem is a szocreált. Az ablak alatt sínek, vas és drót mindenütt. A teremben elegáns káosz, ahogy beléptem, s mikor magamra hagyott, bevallom, azonnal körülszimatoltam könnyes-edénykék, hajszálgyűjtemény után. 

Egyiket sem találtam. 

Minden eszköz és festék teljesen normális, művészeknél megszokott volt. Az állványon ott állt egy „folyós” kép, rajta talán a Rába, vagy a mindannyiunk tudatában megjelenő ős-Rába. A kép ragyogott.

Ott feküdtem szemben a képpel, aludni – a folyton ide-oda tolató, sípoló, kattogó vonatok miatt – hunyásnyit sem tudtam. Ha nem lett volna ott az az egyetlen festmény, akkor talán kétségbe is esek, menekülőre fogom, de ott volt, s egyszer csak az éjszaka sötét tekintete mögül feloldotta könnyeit, és sűrűn ömleni kezdett az eső. 

Ott álltam a műtermében, néztem, amint az eső szinte összemossa a vasúti vezetékek sűrű vas és drót szövetét. Néztem, ahogy a nagy ablakokon ez a vas és acél, drót és oszlop, zaj és ricsaj szolidan elmosódik az égi víz kegyelméből.

Ezeken a nagy üvegtáblákon keresztül szűrődött be, immár az elmosódásban megenyhülő, s egyre valószínűtlenebbül türkizzé és azúrrá olvadó fény, amely imént még sárga és sápadt volt, s az állomás lámpásaiból tört elő. 

Sosem is láttam addig ilyen eső áztatta üvegtáblákat, amelyekben ennyire megenyhülhet vas és zaj. 

Már nem zavart, hogy semmit sem tudtam aludni, és esélyem sem volt a pihenésre, mert megértettem mit kell tennem. Engedtem, hogy ez a fény teljesen betöltse tekintetemet, majd megfordultam, lassan, nagyon lassan a festmény felé.

Ott voltam a parton, az örök folyam partján. Sétáltam a tájban, amelyet mindenütt betölt a víz és fény. Lassan lépdeltem, egyre közelebb a nagy folyamhoz. 

Láttam, hogy mint áramlik minden tova. 

Láttam, hogy hogyan „telik, de nem múlik". 

Ne legyenek kétségeink a festészet hatalmát illetően. Kapukat képes néhány kép megnyitni, melyeken keresztül áramolni kezd felénk a megtisztító víz és az átható fény.

Ahogy Ardzsúna mondja Krisnának:

„Valóban, miként a megáradt folyónak
vizei rohannak be a nagy tengerbe,
éppen úgy sietnek mind e földi hősök
a Te mindenfelől feltáruló szájad
tűzlánggal lobogó szörnyű nyílásba!
Mint ahogy a pillék csapongva repülnek
a tűz fénye felé, s elvesznek a lángban, 
úgy szállnak Feléd e véges földi lények,
és szád kohójában elvesznek egy szálig!
Lángoló sok szájad elnyeli mind sorra
A nagy világoknak egész sokaságát,
s Te csak tűznyelveddel nyalod szájad szélét,
míg lángjaid árja az egész világot
elárasztja fénnyel, fenyegetve. Visnu,
mondd meg, óh, ki vagy Te, Rettentő Alakzat?
Óh, hódolat Néked, Te Legnagyobb Isten!
Könyörülj meg rajtam! Hiszen vágyva vágylak
megismerni Téged, óh Te Ősi, Első,
ám fel nem foghatom célod s teljes ténykedésed.”

(Bhagavad Gíta – A magasztos szózata. Fordította Baktay Ervin. Budapest. Filosz. 2007. 155. o.)

Mészáros Szabolcs kiállítása Szentendrén a Red Lion étteremben (Szerb utca 2.). Megtekinthető augusztus 19-ig.