Láng Zsolt
Gergely Tamás könyve elé
Gergely Tamás
Brassóban született, Bukarestben volt újságíró, Stockholmban ír épp, főként prózát, az utóbbi időben könyvei a százhalombattai Üveghegynél jelentek meg. A frissen publikált VérHárs két monológot tartalmaz, a Jaj, anyám az „első életem”-ről szól a Ceausescu diktatúrájában, a Lovisa Ulrika kertjében a jelen globalizált világunkról. Félperceseiből válogatott a DRÓT a Vadmalac meg a kitartott magas Cé című kötet megjelenésekor.
Hölgyeim is uraim, egy olyan író könyvét szeretném ajánlani önöknek, akinek – írjon bármilyen műfajban, bármilyen témában – egyetlen szereplője van: a szenvedő ember. A szenvedés fogalmát itt most nem metafizikai, pláne nem vallási értelemben használom, a szenvedésen elviselést, végbemenetelt, beteljesülést értek.
Gergely Tamás egyetlen szereplője a világ összes rosszát elszenvedi. Ő az, éljen bárhol, Romániától Kambodzsáig, Szingapúrtól Dél-Afrikáig, akit megaláznak, megvernek, kirekesztenek, megkínoznak, elhagynak, becsapnak, megrontanak, kirúgnak, megcsonkítanak, megerőszakolnak és így tovább, és így tovább.
Vajon honnan való Gergely Tamás fantasztikus ismeretanyaga ennyi szenvedésről, mind földrajzát, mind testi-lelki vonatkozásait illetően? Tudjuk róla: élete második felében egy jelentős stockholmi könyvtár nemzetközi osztályán dolgozott, ahova a könyvek és az újságok révén a világ minden részéből befutottak a hírek, másrészről pedig az is meghatározó lehet, hogy Romániában nőtt fel, Európa Kambodzsájában: az ötvenes-hatvanas években volt gyerek, és a hetvenes-nyolcvanas években vált felnőtté.
De persze a jó könyv létrejöttéhez az ismeretanyag bőségén túl a tények irodalmi átalakításának érzéke is kell, magyarán az írói tehetség, az írói bátorság és következetesség. És még valami: az egyedi íz. A személyre szabott ars poetica.
Gergely Tamás írásaiban a szenvedő ember néha egyetlen bekezdésben esik át mindazon, ami a valóságban hol itt történik, hol ott, hol ekkor, hol akkor. Borges mágikus terminusát kölcsön véve, Gergely Tamás alakjai a szenvedés Alefjében élnek. Vagy másképp érzékeltetve az ő sajátos írói módszerét, mintha a televízió esti híradójában a katasztrófákról, véres tüntetésekről, kegyetlen rablásokról, kíméletlen háborúkról szóló összes híradásban ugyanazt az alakot látnánk felbukkanni.
Nem szívderítő olvasmány, ez igaz. Hogy mégis ajánlom, annak legfőbb oka, hogy szembesít minket mindazzal, ami körülöttünk történik, és amiről – épp mert nem szívderítő dolgok – hajlamosak vagyunk elfordítani tekintetünket. És nem csupán olvasásra ajánlom ezt a könyvet. Hanem továbbgondolásra is. Sőt, amennyiben színházi ember kezébe kerülne, ajánlom neki a továbbgondolás egyik legérzékletesebb formáját: rendezzen belőle előadást. Az itt olvasható mindkét monodráma alkalmas erre. Egyfelől, mert felszabadítják a leendő előadást a történet igája alól: nem epikus szerkezetű, cselekményelemekből építkező eseteket, hanem magát a szenvedést jelenítik meg. Másfelől, mert felszabadítják a rendezőt a szöveg uralma alól: a mondatok folyamatos belső deformációja a próza nyelvét hatásos színpadi nyelvvé tudja átalakítani. A szenvedés deformál, az elszenvedés transzformál.
JAJ, ANYÁM, részlet:
Félelemhártyája. Fogalmam sem volt kezdetben arról, hogy a félelemhártya formájában igazgat bennünket. Alakunk felveszi, izmunkra rátapad, ily módon mozdít kezet, lábat. Fakaszt mosolyt. Nyitja szólásra szánk: „Igenis, Mosoly elvtárs! “
Beleakadt egyszer ujjam. Épp hátam vakargattam, és… akárcsak kabátom akasztója volna, valami selyemszálszerű kilógott — belőlem. Megrántottam, s hát ki-húz-tam tes-tem-ből sa-ját fé-lel-mem! Előbb nyöszörgött, mintegy félálomban. Nem ébredt rá, hogy testemen kívül rekedt.
Kiegyenesedtem, végre szabad ember. Kezemben könnyű hártya: erőtlen törpe, vézna. Benne ismertem magamra. Alakom elárult. Én meg, a szabad, idegennek bizonyultam önmagam számára. Elnehezített a gondolat: a súly, a látszólag könnyű hártyáé, vágta tenyerem.
Szánnivaló gnóm voltam. Vagyok. Mert belém költözött újra. Hiszen ha nem féltem, tőle se tartottam. Magamhoz közel engedtem, ő pedig villámgyorsan a résnél termett, amelyen keresztül korábban kihúztam.
Előbb a nyakam merevedett le. Így! Mutatja. Felsőtestem derékig. Fokozatosan görnyed meg. Megbénult csípőm, majd földbe gyökerezett lábam. Végül a kínos mosolyra: „hj” Felteszi műmosoly-maszkját. …beállítódtam.
JAJ, ANYÁM, részlet:
Kiürült a táj, melyet félelmem épített fel magának. Fel… Felégettétek. Napalm? Horogkereszt? Vörös csillag? Az erőszak bombatölcsérei között bukdácsol a képzelet. Szava üszök. Kihunyt fény emléke vagyok, fiam. Hogyan köszöntselek?
Kínban mondja. Hiszen én vártalak! Hangjában lendület. Kecses csónak volt a gondolat, mely a hűs Hárs vizén siklott feléd. Feléd, a fény felé, amit számomra jelentettél. A régen elvesztettet, a benned megtaláltat.
Vártalak, fiam. Jöveteledre apád is előkerítettem. Legszebb halott mosolyát mutatta, melyről őreink nem tudtak. Neked tartogatott leggörcstelenebb maszkját öltötte fel. Virágba borult a Hárs aznap.
Fájdalmas-gúnyosan. Virágba, i-szap-virágba borult a kedvünk.
Hiszen halott vagy! Fel sem tudtál sírni, torkodba vágták ásójukat! Nincs virág, mely mosolyodtól el ne hervadna. Szirma elfonnyad, kelyhe kifordul, összeaszik a mag, melyet hord. A kicsorbult pillanat vagy, áldatlan fiam!
Elviselhetetlen. Mit kezdjek egy halottal, mit kezdjek vele a Hárs partján, melyet nem rendeztem be halottaskamrának?!
Egy kertvendéglőben ülök, vérző ölemben halott gyermek. Az odaképzelt pincérhez. Pincér! Gyermekemnek egy koporsót! Szép hibbant gondolat. Őrült öböl! Előbb még pillantásom siklattam végtelen vizek felé, utána küldöm most, ami a legkedvesebb.
LOVISA ULRIKA KERTJÉBEN, részlet:
A kómából felébredve nem tudta, hol van, cseppel tartották életben, érzéstelenítés nélkül varrták vissza. Felgyújtotta magát, rádobtak egy takarót.
A parlament elé állt ki táblával, majd felgyújtotta magát, lobogott, a nyelvét levágta. Hogy ne kelljen, ne tudjon vallani magára, a társaira, verték az apját a szomszéd cellában.
A Vencel téren. Tiltakozott. Éhesek, a tojó totyog elől.
Nem egyedül tette, rucapár közelít, többen voltak.
Fel akarta rázni a társadalmat.
Nem volt egyedül. Megtörték. Verték az apját a szomszéd cellában.
Nyújtják a szárnyukat, repülni készülnek. Olyan padot keresünk, amelyik nem hideg. Ahol nem tűz a nap, az idős muszlimot kényeszerítik, hogy szedje össze a halottakat. Testvére vére még a tõkén.
Nyári meleg bágyít, húsz golyóval terítik le. Borús napok óta az ég, a fejét tegye le a testvére vérébe. Vér.
Mert.
Bodzát szedünk, harminc virág elég, a furgonettára úgy dobják fel, akár egy tuskót.
Ál-ma-gya-rá-zat.
Cinkék, vörösbegy… számára az igazság a legfontosabb. Négy nap múlva hal meg.
http://uveghegykiado.hu/tag/verhars/
