Vágányzár

A köd mindent beszitál. A gallérban hideg nyirok, a háton langyos veríték.  A vasúti felüljáró szegecsein megtapad a  nedvesség. Összekoccannak a kátránytól büdös deszkák.

A túloldalon várnak ránk, de a kormos párában  minden ígéret kétség. Szemmel ma semmi nem látható, ami távolabb van. A köd futása megszakad, váratlanul feltárulnak a mozdonyfordítón felsorakozott fekete  testek.  A sugárirányú küklopsztekintetek  középen metszik egymást. Ott azonban nincs semmi, csak egy üres betonteknő és az azt áthidaló sínpár. A szörnyetegek háta mögött sorfalat állnak a bezárt hangárajtók.

Lassan lépdelünk a ködben egyre magasabbra.  A beálló csendet a víz csepegése és a deszkák verődése teszi elviselhetővé.  Már vízszintes. Lábunk alatt a kormos porcelánszigetelések és felsővezetékek és kottavonalai. Merőlegesen haladunk át rajtuk. Minden előjegyzés nélkül, nyersen. Allegro, ma non troppo, fürgén, óvatosan. Újabb lépcső, ezúttal lefelé a kátrányos deszkákon.

A kétség, hogy várnak-e, bizonyosság:  ott áll a sínautó járó motorral.  Az ablaktörlő időnként  váratlanul beletöröl a szélvédőt ellepő párafilmbe.  Surran, a végponton kattan, surran, kattan. Metronóm. A hátsóajtók nyitva , be kell szállni. A sofőr elhajol a kesztyűtartóhoz. Látszik, hogy nincs kormány, csak egy óra középen.

A dízel nyugodt kerregése zúgássá emelkedik, ahogy elindulunk. Vas a vason, a kerekek csattognak a bőrülések alatt.  Gyorsulunk. A meg-megszakadó ködben  látszik, ahogy összeérnek az alólunk kifutó sinek.  Előre távolodik a végtelen.  Hátrálva száguldunk  az előre futó pályán.  A sínzaj egyre hangosabb.  A sofőr hátra fordul: csillogó szemüveg, tányérsapka.  Büszkén harsogja: Jó mi? Háttal megy az idő!

A járgány lassításba kezd.  A csattogás egyre ritkulópáros döccenésekké szelidül: kérdés, felelet. Kérdés. A felelet helyén beáll a csend. A ködöt vörös fénypászma hasítja a magasban.  A vezető hátrafordul: 

- Sajnálom! Vágányzár. Innen gyalog kell továbbmenni.