A Müszi szobaszínházában először Formanek Csaba Factura Lamiaceae, avagy az árvacsalánfélék családjához való teremtő vonzás törvényeiről című monodrámáját láttam, mely egy szerelmi háromszög szimbólummá vált történetén keresztül vezet át egy mélyre nyúló münchauseni aktuson. Akkor jártam először a fekete szobában, pontosabban, akkor volt először térélményem róla… a követő merülésre Czap Gábor Forrás című butoh performansza hívott, mely egy hosszú évek kemény gyakorlásával elsajátítható japán tánctechnika. Kultúrája egy az 50-es években alakult avantgárd törekvésként indult, eredetileg „ankoku butoh”, a sötétség tánca nevet viselte.
A fekete szoba vákuum, beszippant érzem, hogy dolgom van ott. Fészkelődöm a doboz-térben, helyet csinálok magamnak a kabátok, poharak és mindenki között. Apró zajaim közül figyelmem egy dermedt, fehér figurát bont ki a színpadot borító fehér szálak erdejéből. A szálak a mennyezetről ereszkednek a talajra s az alak úgy pislog ránk, mint egy feléledt díszlet. Megfigyeltnek érzem magam.
Elővesz egy mozdulatot magából, olyat, amiben nincs semmi célirányosság és semmi tánc. Inkább mintha egy vezérelv ellenében mozdulna, olyasmi ellen, ami a megszokást szüli. Féken kell tartania, mert intenzív, szinte fáj. Annyira zsúfoltan él, annyira sokféle egy, hogy már torzulásban van. Egyszerre egy harmadik világbeli pályaudvar kavalkádjában találom magam, kiragadok a tömegből egy nincstelent s az ő drámáját látom a mozdulatban. Lélekkorom. A személytelen tekintetből fekete füst szivárog, a vonat elindul.
Csikorgó fémes hang, egy bánya munkaterében találom magam, csillék gördülnek, földalatti gyárak gépmonstrumai kattognak. Az itt raboskodót semmi nem tartja életben azon kívül, hogy él. Létbe vetett. Nincs is magánál. Most képződik. Eszközzé válik ő is, az embergyár eszköze és terméke, a megkínzott és a zsarnok elegye, hibrid. Szenvtelen, mert nem szenved, csupán alakul, az emberiség közös nyelvén mozdul, s mintha jógázna. Felhúzza magát egy csigán, deréktáji súlyponttal. A feje lefelé tart. A zene hangjai komorulnak, kegyetlenséget hordoznak. Elveszik a sűrű jelenlétekben, melyek a testébe ágyazódtak. Lassan lábai alá kerül a feje, beszorul alá, karjaival kapálózik. A test két részre oszlik és így menekül meg, az egyik rész kimászik önmaga alól, míg a másik követni nem kezdni…
A falra vetült fénybe kúszik, feláll, tapogatózik, de nemigen lát. Virágot nyit magából, az ürességből, amivé változott. Külön lényekké tagozódik. Embertömegek egy testben, az öntudata teljesen átjárható, de a térbe sűrűsödött. Az idővel eltömített, kondenzált lét torznak látszik és ez a torzság humanoid. Biológiai vezéreltség uralkodik, automatizmusok működnek benne, melyek belülről, a középpontjából sülnek ki.
Nem is mozdulatok ezek, inkább egy újabb végtagvirágot nyit magából. A kitüremkedő izmok összefüggései újabb és újabb lényeket képeznek a húsból. A kelepcébe szorult öntudat drámáját látom. A teremtés képessége átok a testben. Szabályozni, elfogadni, viselni, kibírni kell. Topog, körbe forog, szirmokat bont a lénnyé torzulásban, mintha tömegek nyomorúságait tisztítaná transzban, egy emberként… s talán ez a felfokozott jelenlét maga a sötét forrás, a butoh.
Vörös folt a szegycsontnál, egy pecsét, vagy egy lövésnyom, mint akit az élet eltalált. Már értem, hogy áldozatot hoz. Álmodom. A fehér kő vagyok, ami a sebben lüktet. Hálóból kiszabadult kavics. Már a kezemben fogom. Őrzöm a dobogó élet ajándékát, de ökölbe szorítom, meg akarom tartani. A seb nem forr be, de nem is vérzik. Magaménak akarom tudni, hogy soha többé ne veszíthessem el, de amint a szorításra figyelek, újra nem vagyok magamnál…
Ő mindvégig tudta, hogy itt vagyunk és most megmutatja magát. Önkívülete csupán számunkra tűnt annak. Szégyelljük magunkat, hogy eddig nem vettük észre. Végignéz rajtunk, de nem vádol. Ezért még kínosabban érzem magam. Mintha közöm lenne nekem is hozzá, minta velem is történne csak nem akarnám észrevenni. Feszültté válok a rám szegeződő tekintettől, várom a tükröt, vagy az ítéletet, de egyik sem érkezik…
A hálóruhán keresztül lát, a fejére húzta, összenőtt vele. Egy az óriási monolitokat vonszoló sivatagi szolgák közül. Kopaszságával emberré vetkőzik, s mindvégig ember marad, nem transzcendál, befelé nyílik, tartja a határokat. Kibogozza magát, elfekszik és hullik rá a fény. Csepeg szemébe a zene, pislog tőle, majd kiterül a partra vetődve. A külön lények tisztultan újra egy testté válnak. Áll és néz, nem érdekli a színpad és a közönség közti szféra. A fehér alak egy velünk, ő csak eltáncolta. Elmosolyodik, majd jelzi, hogy nincs függöny, ami mögé lemehetne. Nincs külön tőlem. Észreveszem őt magamban, a létezését bevallom és megtalálom a forrást.
Czap Gábor: Forrás- butoh performance – 2014. december 4. – Művelődési Szint – Radikális Szobaszínház. Fotók Formanek Csaba és Káposztás Csaba.
Következő Czap Gábor esemény: Lassúfutás / SlowRun – Butoh maraton – performance sorozat – Mozgó: Czap Gábor – 2015. január 5.-19., 15 alkalom, minden este, 20:30, kb. 50 perc – MÜSZI, Blaha Lujza tér 1., 3. em. – további részletek itt.
