Mivel nincs kezdet, belecsapok a konkrét történet elejébe. 2016/17 telén Attila és Bálint, két “Nebulóm”, külön-külön felkeresett: menjünk mászni. Gondoltam, hármasba is próbálhatnánk. Jöttek az egyeztetések: melyik hétvége, merre megyünk, milyen felszerelést ki hozza…
1 autó, 2 nap 3-asban.
Kifelé menet, az úton, az autóban Ákos jelezte, hogy szeretne velünk mászni: jelenlegi mobilitásunk nem engedte. Most a srácokat (Nebulókat) szeretném közelről, jobban megfigyelni. Tudjam róluk, hogy, miként viselkednek odafenn, új és esetleg extrém szituációt hogyan kezelik – főleg fejben. Nagy fába vágjuk a fejszénket. Téli körülmények között fogunk mászni, jégcsákánnyal, hágóvassal, olyan helyen, ahol nincs előre elhelyezett biztosítópont. Itt megállnék egy pillanatra.
Mostanság felkapott dolog a toljuk ki a határainkat. Igen, de hogyan is csináljuk?
Hegyrejárás, szerintem, igazi csapatmunka lehetőségét kínálja fel. Végtelen lehetőséggel. Csak azt kell tudjuk, hogy milyen csapatban vagyunk. Az egyszerűség kedvéért fejlődés mentén legyen három kategória. Az első, amikor nálunk kezdőbb van, itt mi úgy tanulunk, hogy megismerve a másikat, a dolog esszenciáját adjuk át, lehetőleg az ő nyelvén; aztán van, amikor velünk hasonszőrűvel vagyunk ekkor a jelenlegi tudásunkat stabilizáljuk és csak óvatosabban toljuk ki a határainkat; és persze van, amikor nálunk sokkal tapasztaltabbal megyünk, ekkor, ha bizalmunk engedi, akkor nagyon messze tolhatjuk kereteinket.
Mindhárom más-más lehetőséget kínál fel a fejlődéshez, de ehhez tudnunk és tudatnunk kell, hogy most hol vagyunk.
Vissza.
A csapatkát külön-külön ismertem. Attila a ‘tanítványom’ volt, másztunk együtt, Bálintot pedig láttam mászni és többször beszélgettünk a Hegyekről és azok megközelítéséről. Mindkettőjüket, mondhatni évek óta figyelhettem. Most eljött az idő, amikor ezeket egybe egyengessük, hogy utána nyugodt szívvel elengedhessem őket, tudván, megtanulták, amit kellett. Nekem a mászás felelőssége nemcsak az aktuális időszakra szól, hanem, a jövőbeni kép kialakításához is.
Jó példa szeretnék maradni.
Magas a Tátra.
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyi alázat kell a Hegyekhez… És amikor valaki le “csak”.ozza a Magas-Tátrát, akkor ott valami elementáris hiányzik. Nem “csak” mondom 😀
Magas a kedvünk is, egyre szélesebb a mosolyunk és mire megérkezünk a csillagos csorba-tói parkolóhoz, nem kívánunk egyebet.
Megérkeztünk és ott is vagyunk.
Kezdőőőőődik.
Felsétálunk.
Egy óra a havas úton, hogy más is megérkezzen.
Fenyves az illatával
Hó a ropogásával
Vízjég a csurdogálásával
Egy csepp, öt csepp….
Néha beszélünk, de nem muszájból.
Sokszor felnézünk, míg hátra csak ritkán, pedig
Mennyi minden már mögöttünk….
…és amikor elfeledkezünk magunkról, máris megjöttünk.
Menedékház.
Pedig mennyi luxus van idebenn.
Egy izotóniás italt elfogyasztunk, majd összepakolunk a másnapi útra. Este döntjük el, hova is szállunk be, azaz melyik utat másszuk. Most jutottunk kellő információhoz a helyiektől, hogy milyen a hó, jég állapota a falban.
Villany leó.
Helló – még mondjuk azoknak, akik kicsit később érkeztek meg.
Letesszük a fejünket.
Becsukjuk a szemünket.
És az álom világába vagyok 5 másodperc múlva.
Kelés
Motoszkálás
Tea készítés
Parapnivaló
EÜ
A csillagokon kívül még a szemek is csillognak
megjött a pillanat:
irány a Sárkány-tavi-gerinc fala.
Beírjuk magunkat a túrakönyvbe.
Kilépünk a menedéket adó házból.
Magunk vagyunk.
Egy a csapat.
Mostantól csak egymásra tudunk számítani, meg a felszerelésre, ami nálunk van. Nem most kell megtanulni mi mire való.
Serceg a hó, lépkednek a kalandorok.
Indul az agy, a szív és a tüdő.
A ház tegnap tele lett,
De mi vagyunk a második csapat, aki elmereng-
het a kék, fehér, fekete csodába.
Csapunk bele a világba!
Réges-régi időkből tudom, valamikor itt járt a gleccser jege.
Ma már Omladék-völgy a neve.
A ház pislákol, kezd éledni. Talán a többiek is már készülődnek. Nem kapcsolom be a fejlámpát, homály van mindenütt. A hó világosságának változásából tudom, hogy milyen formája van a hónak, milyen lesz a lépésem. Hova. Megyünk. De mégsem közeledünk, tombol a türelem.
Még magasak a fák, de lassan több lesz a törpefenyő. Majd azt is elhagyjuk.
Kitágul a világ.
Hol is vagyok?
Már egy hete csak a Tátrára gondolok,
Mindig, meg-megállva,
Most látom milyen óriás kő
Világosodik.
Vissza- visszanézek,
Látom milyen senkik vagyunk,
Néha kopogtatás nélkül benyitunk, de még csak nyomot se hagyhatunk.
Völgyből újabb völgy, de itt hagyjuk el a taposott utat és közelítjük meg a kiszemelt gerincet, balra, föl!
Felkelt a nap is. A környék legmagasabb pontját épp simogatja. Melegség ebben a télben. Megállunk egy vízszintesnek mondható helyen és felvesszük a beülőt, hágóvasat, magunkra akasztjuk a dolgainkat.
Milyen érzés ez első alkalommal?
Attila: “…száj füligér 🙂 megcsillantak a motyók!!! VÉÉÉGRE! Szerintem nem tudtam és nem is akartam leplezni, hogy milyen érzés elővenni a csákányt, felvenni a vasat!! Embertelen Jóóó! …”
Tea, kis csoki, csekkolás, mosolygás. További taposás.
Bele a hóba, most jön a kaland új fejezete.
Emberek, meredek helyeken felfele emelkednek. Idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem. Szárnyat bont, s repül. Most már a mászóútban vagyunk. Ezért jöttünk. Eddig csak a felkészülés, a lendület; most kitartjuk az erőnket. A hosszú havas út (kuloár) meredeksége egy sziklába torkollik. Havas, picit jeges. Felszökkenünk. Fogás volt temérdek. Ez is fincsi. Habár az út kitett volt, mégis könnyen abszolváltuk. Még nem kötöttük össze magunkat a kötéllel.
Az már az elején tisztázva lett, hogy az a bátor, aki tudja, hogy hol a határa. Kértem, ha olyan a szituáció, akkor szóljon bárki, hogy kell a kötél. Szoktam volt vala mondani: Aki nem tud vezetni, ne üljön be egy F1-es versenyautóba. Ne mutassunk többet, mint akik vagyunk. Tiszták legyünk.
A jégcsákányt, hágóvasat nem először fogták kezükbe a Srácok. Mégis figyelem mászás közben, hogy fogja, tartja; lépésénél, miket, hogyan, hova. Aztán látom az arcát, a mimikáját, a mozdulatát.
Minden benne van.
Van benne minden.
Ha minden a flow szerint megy, egy vibráció kezd kialakulni az ember ‘körül’. Beleül az arcába s ettől ragyogni fog a szeme, minden pillanatot élvezni fog, s úgy, ahogy van.
Test, beszéd, tudat, igaz utat mutat.
Azt a határt, hogy mit tud még élvezni az ember és mi a fejlődés és mi az ami már túl mutat, egy jó tanítónak fel kell tudni ismerni. Mint egy penge, ahogy átvág, mert átlát minden szituációt. Tapasztalatával és higgadtságával minden szituációt megold.
Ilyet kívánok mindenkinek.
A sziklás rész tovább folytatódik, tagolt, így vannak peremek, ahova lépkedni lehetett, majd egyre meredekebb. Lépek, fogok, nézek majd vissza, az egyikük jelez:
Attila: “…már nincs semmi olyan, hogy bárkinek is meg kellene mutatni, hogy mit tudok/merek – jeleztem, hogy szerintem most jött el az ideje, hogy a táskából a kötél is előkerüljön! Megtörtént – simán másztam fel, semmi megakadás, gondolkodás, stressz – de nem is bántam, hogy rajtam a kötél! Ott volt a helye!“
Ennek örülünk a legjobban. Most újabb fejezet következett. Így kell. Most már kötél biztosítással vagyunk. Ennek a használatát is tudjuk. Az előző sziklás betét után felkerültünk a gerincre és a következő pár órát ezeken a peremeken töltjük.
Aki kicsit tériszonyos, az most biztos, hogy kiderül. Néha mindkét oldalt a mélységgel nézünk farkasszemet. És ha a tenyér izzad, már nem úgy tart a kéz, nem úgy mozog a test. Ezt is tudjuk.
Azért van időnk egy kis játékra az árnyékkal. Az élet apró örömei. Megállunk, hogy biztos odaérjünk és készül pár fotó.
A gerinc vonalát nem mindig tudtuk pontosan követni, ezért, néhol lejjebb kellett ereszkedni. Egyszer fenn, máskor lenn. Hol is lehet ezt érezni?
Minden esetre figyelni a sziklára, a felszerelés szakszerű használatára, magunkra, a másikra, egy a csapat, ez mindig marad. Csináljuk ezt rendesen, mígnem jelez a hasunk, hogy már hét órája fenn vagyunk. Meg is állunk, egy kis gerincre lecsücsülünk.
Nagy falon,
kis falat,
nagy erő;
napsütéssel, szél nélkül – bármeddig el lehetne időzni.
És egy kicsit megpihenve, érezve az út súlyát, de mégis elengedve, nem csinálunk semmit, csak vagyunk a hatalmas térben. Nem rohantunk, és végre megpihentünk. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett, megtaláltuk a legjobb helyet. Átadjuk magunkat a tájnak. Az ember talán ezekért a pillanatokért van oda, meg(y) vissza.
Ezek a feltöltődések. Ezeket látják a többiek, amikor hétfőn a munkába megyünk, és kérdezik, mitől vagytok boldogok? Hát ettől a beleharapott időtlen boldogságtól, amit némelyikőnk ott fenn megérez.
Aztán mint minden, el tud múlni ez is…. Összeszedjük a dolgainkat, de a legfontosabb, hogy újból az útra kell koncentrálni. Újból a falat, a csapat, az eszközök korszerű használata és még sok mindenre figyelni kell. Fókusz bekapcs.
És habár elmúlt a pihenő idő, mégis gazdagabbak lettünk. Ezt is elviszem magammal.
Húzom magam után a kötelet, rajta gyerekek. Újból a szikla előttem, kerüljük balról, néha jobbról. Aztán persze nem tellik el sok idő, jön megint az izgis rész. Ezért vagyunk itt. Nem sok kunszt maradt meg, lehetett jól haladni, de kettő, az igen részletesen is.
Az elsőnél történt.
Lefele vagy felfele. “Két út van előttem, méken induljak el?”
Lefele. Nah, hogy is néz ez ki? Olyan rámpa van a lábam alatt, ami lefele és kifele dől a falból. Ezen a rejbungpályán kéne valahogy lejutni 6-7 méter és a végén lévő kő formáción lemászni. Fincsi. Lépegetek lefele, miközben a hó kezdett eltűnni alólam. Nem sokat tart. Ezen az részen, ahol a nap nem sütött, a hó nem állt jól össze. Nem sok hely lenne a táncoláshoz. Nézem a falat mellettem, lefele messzebb látok. Aztán milyen véletlen, találok egy régi vas szöget. Ebből, gondoltam, tudok biztosítani és le tudjunk ereszkedni magunkat, mert lemászni itt nem lehet. Majd onnan kényelmesebben tudunk feljutni ismét a gerincre. Ugyanis, most a gerinc oldalában voltunk. Fejben a terv megvolt. A rejbungos részen lejutottam, de biztosítani nem tudtam magam, ugyanis a szöget kézzel tudtam mozgatni. Hoppá! Akkor ezt el kell engedni. A rajtam lévő cuccokból nem tudom ezt a helyzetet megoldani. Pár pillanat és máris jövök vissza. Máshogy oldjuk ezt meg. Vissza a kunszt elejéhez. A lefele helyett a felfele. Most jön a neheze(bb).
Minden ugyanaz.
Minden más.
Ennek a kunsztnak a leírását nem ecsetelném, de használnom kellett azokat az éveket, amiket mögém tettem. Okosba próbáltam megoldani, hogy aki utánam jön az is meg tudja mászni. Sőt, a falba hagyott felszerelést úgy kiszedni, hogy biztonságban legyen végig. Ne vágjuk magunk alatt a fát. Aztán túloldalt csináltam egy standot, majd biztosítva átjöttek a többiek is szépen lassan, ahogy csillag megy az égen. Bálint mellém ért. Majd Attila jött és mielőtt ideért volna mellénk, a tervünket megváltoztatva felfelé vettük az irányt. Mobilitás. Említettem, hogy arra vagyok kíváncsi, új és extrém szituációt hogy kezelik. Itt a legjobb ideje. Nemcsak beszélünk róla, hanem csináljuk is.
Attila: “szenteati!!! Ez az, ez az a bizonyos ITT/MOST – nem kényelmes, nem meleg, nem stabil.. de ha visszamászok, az sem jobb már innen, és ha ezt MOST nem tolod ki előre, akkor azt TUTI egy életen át fogod bánni, hogy meg kellett volna próbálni”
Attila látszólag könnyen veszi az akadályt, leleményes. Ez lesz a második kunszt. Benne a bizodalmunk. Sok minden van mögötte. De alatta is tátong a tér üressége. Fejben helyben. Hallom hogyan nyög. Izgulunk vagy szurkolunk?
Mi szurkolunk. Attila izgul. Nyomja, halad, de a kötél nem gyorsan szalad. Nyári körülmények között egy ilyen kunszt gyors mozdulat. Itt azonban, fagy, jég és még több mozdulat. Aztán megtörik a jég, és feljebb lép. Jól nyomja és halad. Aztán egy kő tömbre ér. Fellélegzünk. Attila még nem. Először meg kell csinálnia a standot. Végülis néhány perc és máris bízva az egész rendszerbe megyünk utána. Mellé érünk, miután mi is felnyögtük magunkat.
Jól csináltad: Gratula!
Aztán már csak egy utolsó 20 méter jön és újból a gerincen dőlhetünk le, de addig van egy kis trükkös jelenet. Amit láb-ágaskodva oldok meg, és úgy, hogy a bal és jobb kezem széjjel teszem és kifeszített pózban húzom fel magam a jégcsákányok segítségével. Ez is megvan. Már látom a tetejét. Pár fogás és kevesebb lépés, még egy kis kapaszkodó és már fogom a tetejét.
MEGVAN.
Itt a gerinc. Keresem a standhelyet, ahova a kötelet tehetem és mielőtt még újból átadnám magam a tér-tájnak, felbiztosítom a többieket. Jönnek és egyre szélesebb a mosolyunk.
Nem megyünk tovább.
Nem a csúcson vagyunk, de csúcs az érzés. Mindenki érzi, hogy valamit megmásztunk, erőnket okosan használtuk.
Megjöttünk.
Leülünk.
Szétnézünk.
Szembenézünk.
…és találkozunk valami megfoghatatlannal.
Átsuhan.
Elengedtünk mindent.
A vidámság tetőfokán vagyunk. Semmire sem gondolunk.
Túl vagyunk
Magunkon
“A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
Ki akar látni, apró emberek? –
Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.”
József Attila
Betolunk egy kis harapnivalót, iszunk teát. A nap ránk ontja narancs melegét. Aztán összeszedjük a kötelet, szakszerűen ereszkedünk. Megyek elsőnek, mert még van sok dolog. Fókusz újra forog.
Aztán leérünk mindannyian.
Attila: “MINDEN olyan volt amilyennek lennie kellett – egy dolog sem jut/jutott eszembe, ami jobban sikerülhetett volna!”
Teljes boldogság ült az arcokra,
s emlékezhetünk a kis harcokra,
amiket belül nyerünk meg.
S mindenünkkel
közelebb kerülünk:
Mindezt az ÚTon tesszük.
Berg heil!
Jzy
