Kerülő utak
Elkerülsz legközelebb tudom,
Ha a macskakövek tükrén
Repedezett titkokat feszítek,
Mert nyomaid lopott lélegzetek
Fodrában verik vissza rám
A reggeli lomha lépteket.
Aztán csak a kávéillat marad,
Mi egyre szivárog karcolataim felé,
Lépten-nyomon foszlik jelentésem,
Csak te nem botlasz belém.
Rólad akartam
(Hollós Korvin Lajos-parafrázis)
Én nem emlékszem, mikor kezdtem.
Csak azt, hogy ősz volt, mikor megérkeztem
ebbe az önmagából kiszakadt pontba,
ahol jelenleg is állok.
Te a túlsó parton,
én meg hiába kiabálok,
csak a foghíjas semmi visszhangja
viszi át benned mindig visszaköszönő álmom,
miben a sorok közt kószálva
textusom szanaszép jeleit folyton
össze és szétkuszálom.
Pedig ha tudnád, hogy utálom,
mikor megtiltják tudatom
mit, mikor és hogyan szelektáljon.
Látod? Egy elejtett gondolatban
így bánt most is, mi a végére
szilánkosra törik bennem.
Én abban a hitben kezdtem el megírni,
hogy te úgyis elfelejted.
Én nem tudhattam ennyire előre,
hol a határa képzelőerőmnek.
Én nem tudhattam ennyire előre,
hogy egy elhanyagolható ponton
pont ott átüt a papíron hiányod.
Én nem tudhattam előre,
hogy egy ponton a rímet újra elhibázom.
Pont ezek a csillagpontok az égen,
miket összekötve kórlapomon
az íráskép tisztán kiolvasható lett volna:
olyan korban élek,
mi az idő lőtt sebeit homlokomra nyomva
indokolatlan fürdik hamuban és porban
melyből vétetett.
Itt már nem a gép forog,
az alkotó tévedett.
Nem volt olyan rövid posztó,
mint amennyi közönyt éreztem
a kritika felől felém özönleni,
hol osztó klikkek foszló kosztümében
szép katonás rendben kellett megfelelni.
Nem volt rövid a posztó,
legfeljebb verslábaitok nyíltak
túl könnyen szét
mialatt én csak annyit tudtam,
milyen, mikor két margó közé
egy odaértett alany lefekszik nesztelen.
Én az elbeszélő vagyok,
ki ha nincs jó formában,
akkor is meztelen.
Életemmel kezdtem elveszteni
háborút és békét,
mielőtt minden szó magától
kiszakadt volna.
Ha nem tudod, kérdezd meg,
hogy verset írni
miért nem másról,
hanem rólad akartam.
Nincs mit
Nincs mit mondani
mondani nincs mit.
Elakad a hang,
hiányos a szókincs.
Az összegyűrt galacsinokkal
betömött száj néma.
Nem én, csak néha egy
elejtett fonéma
ami futólag felkiált
a „semmiért egészen”.
Nincs miről lemondani,
csak amivel épp megelégszem.
Köszönök, de nincs mit
kinek nincs.
Ki kellene válogatni az
egymásra
halmozott
papírokból
a lényeget.
Archiválni örökre, ami nem fontos.
Befejezetlen sorokat
a szamárfüles lapszéleken,
Ki kellene radírozni
minden utolsó mondatot.
Éltető Erzsébet 1988-ban született Marosvásárhelyen. Jelenleg a Pannon Egyetem Összehasonlító irodalom mesterképzésének végzős hallgatója, valamint kulturális szervező Várpalotán. Eddigi publikáiciós tevékenységét néhány kritika, recenzió, novella, esszé és vers jelenti (itt: Tempevölgy, Vár Ucca Műhely, Parnasszus, Séd, Sziveri János Intézet online felülete). Kutatási területe a kortárs magyar irodalom 2012 óta tagja Az OdaLÖKött KÖLtészet – Slam Poetry Veszprém csapatának.
