Fontos lenne, hogy többszörös politika általi megerőszakolása, megbecstelenítése után foglalkozzunk végre a könyv valódi értékével és lelkivilágával, ugyanis úgy érzem, hogy az, hogy nem igazán vélem felfedezni a szöveg említett politikai referenciatartományát, nem csak ifjú koromnak köszönhető, s annak, hogy nem éltem át azt a korszakot, amit Sziveri vagy Szőcs Géza igen. Persze Sziveri maga saját költészetében politizált, de a Ha polip…-ban teljesen más hangsúllyal jelenik meg. Itt ugyanis a Szőcs Gézához való személyes-baráti szál az elsődleges, az irodalmi, történelmi sokadlagos, ezen kívül pedig azt is megkockáztatom, hogy különösen az első kötetben, Sziveri személye maga is másodlagos. Sokkal inkább van szó Kolozsvár-utópiáról, s az írói fantázia megcsillogtatásának öröméről. S bár Szőcs Géza életrajzát és személyiségét ismerve nyilvánvaló, hogy Kolozsvár fontos számára magánemberként és kultúremberként is, a mű irodalmi értékét tekintve azonban maga Kolozsvár is, mint adat „elhanyagolható”. Ezért érzem megerőszakolásnak a Szerbhorváth György által említett „kolozsvárizmust”, vagy Erdélyt mint „ősmagyarizmust”, ugyanakkor megállapítását azért tartom fontosnak idecitálni, mert kijelentéseivel épp ellentétesen haladva születik meg saját elemzői irányom. Mert ebben a könyvben Kolozsvár szinte akármelyik másik város is lehetne szinte, neve szimbolikus, s olyasféle szerepet tölt be, mint Csehov Három nővérében Moszkva, vagyis sóvárgásaink, álmodozásaink manifesztációja. Vagy hasonló lehet Cserna-Szabó András korai korszakában előforduló helyszíneihez, melynek holléte csak a szentesi és csongrádi lakosok számára nyilvánvaló, ők azok, akik ráismerhetnek egy-egy kocsmára, sportpályára vagy parkra, maga az író, azonban álnéven említi a helyszíneket, szürrealitással és túlzással álcázza. Természetesen Szőcs Géza életébe és életművébe koherensen illeszkedik Kolozsvár, mint izgalmak, rejtélyek, babonák, hagyományok és emlékek esszenciája, de a Ha polip szuszog megértésének kulcsát nem Kolozsváron kell keresnünk.
A szürrealitás egyébként Szőcs Gézánál is jellegzetes elem,
hogy népi-e mágikus-e, nehéz lenne eldönteni, inkább magánmitologikusnak nevezném. És ez már kulcsszó!
A Ha polip szuszog Kolozsvárott újraszituált élménybeszámoló, egy félfiktív narratív identitás kitágítása, újjáteremtése. Persze gondolhatnánk az Erikson féle szociális identitásra is, mely egy nép, közösség közös jelenéből és gondolkodásából épül fel, mégis úgy látom, hogy a tárgyalt műben Kolozsvár Szőcs Géza saját Kolozsvárja, kis szeglete a „tündértermészetű” Erdélynek, ahol a csoda saját költői ínye szerint valósul meg. Kolozsvár saját jelentésvesztése által teremtődik egy szuverén, szubjektív állandóságú milyenséggé. Ennek a Kolozsvárnak szokatlan jelenségei azért csodálatosak, mert egyszerre értelmezhetőek „meseként”, az emberi eleme kreativitásának csillogásaként, de metaforikusan, allegorikusan is. A hegynek fölfelé folyó patak, a lépcső, amelyen oly könnyű felfelé menni, mintha csak lefelé tartanánk, a láthatatlan fejedelmek, József Attila lángra gyújtott frizurája, a nagypapa százharminc kakukkos órája, a széki táncok vagy a kolozsvári idő mítosza értelmezhetőek varázslatos történetként, de valamely emberi tulajdonság, vagy igazság metaforakoncentátumaként is. Bár Szőcs Géza merít az erdélyi kultúrkincsből, – vagy sokkal inkább diskurzusba keveredik őseink megidézett emlékével -, sajátos, modern, tágterű retorikájával még a klasszikus elemek is frissnek, virulónak hatnak. „Az így értett nyelviség médiumában ugyanis olyan hozzá-tartozóként következik be minden megértési esemény, amelynek nincs módja – ismeretkritikai szándékkal akár – kívül történnie önmagán.”1
Vajon mi az oka annak, ha valaki álnéven ír, de rögtön, már a belső címlapon fény derül kilétére?
Biztosan nem a rejtőzködés… Mert ismerünk jó néhányat, Pessoa, Tandori, Esterházy stb és a legfrissebb irodalomban, a fiatalabb generáció körében is divat az „álnevesedés”: Lásd épp a közelmúltban kibontakozott szenzációt, vagyis hogy Spiegelmann Laura mögött is egy férfi író, Kabai Lóránt áll. Ezen gesztusoknak okai gyökeredzhetnek a játékosságban, politikában, stílusbeli indokokban vagy személyes, autobiografikus lényegekben is. Egyik oka lehet, hogy a poieszisz aktusa, mely minden irodalmi mű megalkotásánál végbemegy, függ az alteritás csak belső önészlelési technikákkal hozzáférhető módjaitól és a személyiség dignitásától, mint a nyelvnek egy közös, kollektív tudattalanként kezelt általános és paradigmatikus szabályrendszerétől. Ez a radikális, husserlinek is felfogható különbség, amely az Én tükröztetése által megteremti, saját irodalmi alteregóját, ugyanakkor mégsem szűnik meg önmagaságában jelen lenni. Mindennek a szükségszerűen tudatos, ugyanakkor tudatalatti erőket is mozgósító tevékenységnek az eredményeképpen születik meg a szerző mint szerző, a saját műve által.
Az említett mechanizmuson kívül csak találgatni tudok, hogy Szőcs Géza neve helyett a címlapon miért a Carbonaro álnév szerepel. Azonban saját gondolatmenetemen haladván végig azt a választ találom leglogikusabbnak, hogy ez az aktus egyfajta önmagától való elidegenítést, távolságtartást jelez, akár aktuális politikai szerepvállalásától is, vagyis hangsúlyozni kívánta a szerzőkénti jelenlétet, amely így világosan elkülönül a magánember és a közszereplő által is viselt névtől. Persze a 70-es, 80-as évek Erdélyéről véleményt formál burkoltan és közvetve, ugyanakkor nehéz különbséget tenni, hogy melyik elem lehet egy helyi, helyközi népi hiedelem és legenda művészi tolmácsolása, s mi az, amit az író maga rakott hozzá utólag, s mi az, amit esetleg épp saját, privát véleményének ellenpontozása vagy elrejtése végett. „A lírai én mint rács-én (Gitter Ich) a nevezetes előadás szerint akkor éled fel, amikor ebben az izgalmi állapotban, „lehetővé válik az összefüggések áttörése, a valóság lerombolása- a szavak révén- megteremti a vershez szükséges szabadságot.”2 Vagyis ebben
a lírai, alkotói szabadságban szeretett volna talán alkotni, előfeltevések és tények nélkül.
Akár a foucault-i, akár nietzschei értelmezés szerint gondolkodunk az eredet, a leszármazás illetőleg a személyes és a „közös” történelemképzés oppozícióján, minden esetben azt láthatjuk, hogy a saját történet, avagy történelem szükségképpen torzítottabb, metafizikai dimenziók felé hajlóbb. Az emlékezet működésbe lépésének, a szerzői én megképzésének természetes folyamatát figyelhetjük a Ha polip szuszog Kolozsvárottban, az adatközlői narratíva személyes nézőpontot érvényesít, az egyéni tudatfolyam sodra oly erős, hogy elmossa a valóság és a történelem határvonalait is. Éppen ezért sem valósághű dokumentációnak, sem politikai állásfoglalásnak nem tekinthető.
Maga a szerkesztésmód is ezt példázza, spontán felmerülő témák, előtörő emlékek sorából áll a kolozsvári anekdotagyűjtemény. Nagy pozitívuma, hogy mégis képes egységes világot alkotni, töredékességében is folyamatos, sokféleségében is egynemű. Egyedül a második kötet dokumentumjellegű adatait érzem kissé fölöslegesnek, mely jórészt Sziveri-díjasok írásaiból, laudációiból, a költőhöz irodalmilag vagy barátilag kötődő szerzők levelezéseiből, Sziveri János életének és utóéletének eseményeit megörökítő archív felvételekből épül fel, majd az első kötethez hasonló anekdotákkal folytatódik. Természetesen érezni vélem az adatok összegyűjtésének és megőrzésének precíz szándékát, illetőleg annak vágyát, hogy Sziveri Jánosnak emléket állítson, ebből a nézőpontból a dokumetum-tárlat nem felesleges, de eljátszok azzal a kérdéssel, hogy esetleg jobb lett volna-e az olvasóra bízni, hogy Sziveri János életének és munkásságának utánajárjon, amennyiben ez a könyv felkeltette érdeklődését. Annál is inkább nehezemre esik elhelyezni a kétkötetes mű ezen részét, mert kissé megzavarja valóság és fikció viszonyát, a visszatekintés bizonyosságát előfeltételezi ellentétben az eddig oly jólesően megengedő bizonytalansággal. Természetesen lehetett ez is az alkotói szándék, az olvasót csapdába, a csodát pedig a valóság határára csalni.
Visszatérve tehát a politikai vetületre, melyből elemzésem indítottam, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című mű lényege szerint igazán irodalmi alkotás, eleven költői erejével feloldja a történelem és politika folyton párolgó vegyületeit, „művészet halmazállapotúvá” alakítja azokat, éppen ezért hasztalan kutatni ezeket az elme hátsó sarkában valaha létezett valóságdarabokat. Azért is, mert „a költészet igazabb, mint a létező kutatása”.3
Jegyzetek
- KULCSÁR SZABÓ Ernő, Az immateriális beíródás. Az esztétikai tapasztalat medialitásának kérdéséhez.= = Szöveg, medialitás, filológia, 66-67.
- KULCSÁR SZABÓ Zoltán, Poétika és poetológia= K.SZ. Z. Metapoétika, Bp., Kalligram, 2007, 313.
- KULCSÁR SZABÓ Ernő, Nietzsche az ezredfordulón. A végtelen interpretáció történetisége: nyelviség és antropológia között = Szöveg, medialitás, filológia ,Bp., Akadémiai, 2004, 17-18.
