Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen,… József Attila: Április 11 (1925)
„Függök ezen a zord élet-párkányon” Ady Endre: Áldott falusi köd (1909))
Lelkem, te is, te is –
ne bot és vászon –
légy zászló. Kosztolányi Dezső: Zászló (1925)
Amint megragadja (18+)
„Legyen tááááánc / Sorsunk pinátlan szerzőitől ereszkedsz alá / piros fonálkádon” – Csattos Szonja írása Batarita előadásáról és Kővágó Nagy Imre fotósorozata.
Szavakkal nehezen leírható táncpremier, 80 percen át a néző figyelmét követelő és megtartó szóló. Költői-képek a mozdulatok és zene tolmácsolásában. József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor szavai hatolnak így át az elmondhatatlanon, a megismételhetetlenen.
Utazás. Utazás a hajó gyomrából a középpont felé. Fekete linóleum, fekete-piros mozdulatok és dübörgő zene.
Batarita szintetizáló művész: peremvidékeken mozog, kultúrák között. Átjár, a butoh táncos bizonyosságával. Eszköztára megbotránkoztatóan változatos: egy színpadra helyezi Ázsia és Európa táncszínházi hagyományait. Otthonosan mozog a hagyományban és kész az újításra. Archaikus, allegorikus figurákat teremt és ki-be bújik a bőrükből, előbukkan a bőrük alól is.
Átváltozásai hirtelenek, erőteljesek, kimunkáltak és hihetetlenek.
Megismertetni akar az élet és halál misztériumával, a szent és a profán megkerülhetetlenségével. Fekete-piros táncot jár.
Mozdulatvilágában keverednek a védjegyének minősülő mozdulatsorok és a kimerevített állóképek. Batarita koreográfus: nem átvesz mozdulatokat, hanem megvizsgál és átformál, elemekre bont és újra összerak. Primér szimbólumvilággal dolgozik, de jelentés-rétegeket halmoz.
Belakja a teret: használja annak tervezett és esetleges mivoltát. Színpaddá varázsolja a profánt.
A nyolcvanperc alatt a ritmus, a dallam, a fények és mozdulatok generálta látvány hol erőszakosan megkörnyékezi a szemlélőt, hol lágyan körbefonja a nézőteret. Befogadóvá növeszti a nézőt, a rétegelt gondolati és érzelmi tartalmak felgöngyölítésére késztet. Olykor-olykor rákacsint közönségére. Amikor a játék már túl komolynak bizonyulna, meghökkent, kizökkent egy esetlegesen félredobott fél pár zokni segítségével.
Ottfelejtett DJ pult a sarokban. Mint egy fekete zongora. Metronóm rajta a táncos, önmaga látványossága: a gyermeki báj kis balerinája ritmikusan ismétlődő, tökéletesen kivitelezett mozdulatok igényével: jeté, rondé, plié, port de bras. Majd a táncos egy pillanat alatt változik át groteszk állóképekbe merevedő animé figurává, titokzatos, ironikus manga történet szereplővé, kíváncsi, szexi gyereklánnyá. A harmóniára törekvés mellett helyet követel magának a romlás, a megújulásra serkentő irónia mellett ott van a kötözött sonka lemeztelenített valósága. A két alakot szándékuk azonossága köti össze: mindkettő szökni készül, megszökni önmaga ismerős börtönéből. Lelépni, köldökzsinóron lebegve a Holdra szálló asztronauták abszurditásával. A vonzó fénypontok az irányjelzők, és minden megérkezés egy-egy belehalás. Zsigerből vonszolja magát az ember körtől körig, fénytől fényig. Kilóg a bele és saját zacskóban viszi zsigereit a mindenen áthatoló félelem közepette. Majd hirtelen nagy szél kapja fel és hatalmas, elementáris, determináló energiával helyezi rá a teret kettészelő tükörfólia rajtpontjára és indítja útjára. Muszáj menni.
A táncos megszűnik önmaga tükörképének megpillantásakor: a test elfolyik, feloldódik a fólia felületén. Ez a tükörkép nem a Narcisszoszt rabul ejtő látomás. Más ez a káprázat. A katartikus felismerés forrása nem az önmegismerés, hanem a találkozás a lényeggel, a mindenhol és mindenben jelen levő transzcendenssel.
A performer lép elő: vörös fonállal, világos gesztusokkal jelöli ki saját és nézői helyét.
A keresés vörös fonala átszövi a teret, összeköt. Lüktető, éltető, sorközösséget adó fonál, de veszélyes, robbanásra kész játékszer is egyben: a manipulálható marionett-bábuk életre keltik, pódiumra emelik az ego, a becsvágy, a hatalom szörnyét. Pusztítás és pusztulás. A feledés palástja egyedüli bére a harc szégyenének. Minden determinált: születést, életet követ pusztulás és halál. A nő is születik, szép is és csábító is – de csak a lemeztelenítő kiüresítő idő fogságában értelmezhető.
Megmarad végül a körültekintő, az élet-párkányon gubbasztó táncos.
Civil – olyan mint te meg én, olyan mint mi. Kérdező, és választ kereső.
Batarita megtalált válasza: a ritmus, a zene, a mozdulat, a tánc – egyszóval, az élet.
A ritmusra mozduló kéz vezet, a profánt és a szentet elválasztó kárpit fele irányít. Áthatolhatatlan függöny. Zárt ajtót, nyikorgó kaput dönget a bepillantani vágyó. A meditáció, a transz, a révület révén sejthető a vágya tárgya, az áthatolhatatlan falon túli világ.
Batarita kereső táncos. Kísérletező, de mindig felismerhetően önazonos táncnyelven beszélő.
Az Amint megragadja (Bemutató: Berlin, 2020) előadás szervesen illeszkedik korábbi szólóihoz. Túllépett benne az erőteljesen magánmitológiákba, testemlékezetbe kapaszkodó Hair off (Bemutató: Internationale Tanzmesse, Düsseldorf 2014) munkáján és levetette a Lüktetésed (Bemutató: Tokyo Babylon, Tokio 2018) előadásban domináló abszurditás és erotika béklyóit. Szólótáncos jelenlétének markáns, összegző darabjának tekinthető az Amint megragadja előadás. A Holdleány (Bemutató: Szépművészeti Múzeum, Budapest 2009) útja, az Évszakok (Bemutató: Fészek Művészklub, Budapest 2012) körforgása alakult át legfrissebb koreográfiájában demonstratív felkiáltó jellé.
Dacolva a szavakba szőtt rettenettel – Kuss! – a tánc megállíthatatlan. Válaszul minden elhallgattatásra és nemre, elkenődött rúzsfoltként elevenednek meg az éjszakai élet tartozékai: a megrendelt partik asztalai és női, a kizsigereltek, a ronggyá alázottak. Toulouse Lautrec táncosnői és artistái vigyorognak ilyen szabadon, ilyen ironikusan és sántán a világba.
A rongy és a táncos bottá merevedő teste hirtelen zászlóvá lényegül.
Szabadságáért kiálló, ajtót döngető felkiáltó jellé.
AMINT MEGRAGADJA, 2020. Október 6. Trip hajó, Budapest. Koreagráfia, tánc, fény, díszlet: Batarita. Zene: Xrc KOVÁCS Balázs. Jelmez: HORNYÁK Isty, Batarita. )
Fotó: Kővágó Nagy Imre.
