Bíró Zsófia
Orfeusz a szilvalekvárban
Adél már rég nem varázsolt. Egész nap otthon ült és szipkából szívta a cigarettát. Az után hagyta abba a varázslást, hogy szilvalekvárrá változtatott. A szekrény tetején a leghátsó sarokba dugott, nehogy valaki megegyen, mielőtt visszavarázsolna. Úgy döntött, ő lesz az én végzetem. És amikor jöttek értem azok, akik szintén úgy gondolták, hogy az ő jussuk vagyok (és én azt hiszem, hogy eredetileg tényleg az övéké voltam), azt mondta a karszalagosoknak, hogy keressenek engem nyugodtan, csak ne verjék le a géppuskájukkal a falat, és kiment a gangra elszívni egy cigarettát. A szilvalekvárt hamar megbocsátottam neki, de azt soha, hogy nem engedte, hogy vele legyek jóban-rosszban, egészségben-betegségben, legalább mint háromnapi hideg élelem.
Adél a nagyszülei révén jóban volt a végzettel, úgyhogy az tett neki néha kisebb-nagyobb szívességeket, amiket minden felhajtás nélkül elfogadott, de soha nem kérte volna őket. Úgyhogy őt senki nem változtatta át semmivé, hogy megmentse. Mert a végzet egy kicsit bamba, ám végtelenül lelkiismeretes munkásember, akinek a szájába kell rágni ugyan a dolgokat, de azért azt se szereti, ha erőszakoskodnak vele. Megcsinál ő mindent, csak idő kell neki. Ebből aztán néha sokkal nagyobb baj van, mintha egyáltalán nem csinálná meg. Ezt csak most mondom, hogy szilvalekvár vagyok, és kiváltságként vagy kárpótlásként – ezt nem tudom eldönteni –, hagyják, hogy halljam, amit a valóság kárpitja mögött sutyorognak a Párkák (,,– Hagyjad, hadd hallja, ez csak egy szilvalekvár. – Tudom, mi csináltunk belőle azt.”) Amikor még nem voltam szilvalekvár, akkor még nem mondtam. Akkor azt hittem, hogy a végzet egy gyönyörű nő, akinek szárnyai vannak, de egyébként nem foglalkoztam vele.
Négy szelet oroszkrém tortát vitt magával a cukorgyárba, ahová először vezényelték. Onnét még hazajött, elém pakolt néhány sorozat könyvet, amit soha senki nem olvasott, és feltehetőleg nem is fog. Úgyhogy nem láttam, hová viszik másodszorra. Évekig nem tudtam nemcsak róla, hanem azt sem, mi történik a könyvek mögött. Előtt. El sem tudom képzelni, ki írhatta azokat a könyveket, de amikor rendszertelen időközönként nem tudom kik becsörtettek a lakásba, önfeledten kiabáltak és hatalmas felfordulást rendeztek, mindig eljött a pillanat, amikor megálltak a szekrény előtt, nagy nehezen kibetűzték a kötetek gerincén lévő nevet, egy pillanatra csönd lett, aztán csak a degeszre tömött zsákok nyiszorogtak elmenőben. És ahányszor csak meghallottam a sietős lépteket és az örömteli kiabálást, mintha csak gyerekek szabadultak volna be a játékboltba, mindig ez történt. Aztán egyszer csak azt mondta valaki: ,,Ez most sokat fog érni.” – és hirtelen újra láttam. Csakhogy akkor már nem volt mit.
Sokáig nem tudtam, pontosan mi a helyzet, csak a tavasszal és ősszel rendszeresen fölharsanó indulókból sejtettem, hogy kevéssel jobb, mint úrfi koromban: akit lehetett, már elvittek, aki meg maradt, az masírozik.
Biztosan tudtam, hogy visszajön, hogy vissza fog jönni hozzám. Utólag visszatekintve tisztában vagyok vele, hogy mindez annak volt köszönhető, hogy akkoriban csupa olyasmi történt, amiről senki se gondolta volna, hogy megeshet. És minél lehetetlenebb volt valami, annál inkább megtörtént. Az ellenség például listát vezetett a pusztításról. Mindent és mindenkit megszámoztak. Egészen eddig a háborúkban az ellenség nem magyarázkodott, elvette amit akart, de nem dokumentálta sem a szabadrablást, sem az öldöklést. Aztán rájöttem, hogy ez nem is akkora őrültség, sőt a legördögibb ötlet, amellyel valaha pusztításba kezdtek: a hivatal útvesztőiben vész el legkönnyebben és leggyorsabban az emberség. Ha fogják magukat, és egy szó nélkül rám törik az ajtót, a végén még megsajnáltak volna a szomszédok és a segítségemre sietnek, így viszont csak egy iktatási szám voltam.
Adél tehát csak azért jöhetett vissza, mert akkor ez volt a legvalószínűtlenebb. Persze ebből annak kéne következnie, hogy onnét, ahonnét visszajött, sokan jöjjenek vissza, de nem jöttek vissza sokan. Megint rúgott magán egyet az ideológia: mivel valószínűtlen, ezért megtörténhet, csakhogy ha megtörténhet, akkor viszont már nem lehetséges. Adél mindenesetre visszajött. És akkor jöttem rá, hogy velem tényleg csak egyet lehet csinálni, szilvalekvárrá változtat, aki csak ér, mert én még akarni sem tudok normálisan, mert én csak azt akartam a végzettől, attól az ostoba, fantáziátlan végrehajtótól, hogy Adél jöjjön haza, és nem azt, hogy épségben. Márpedig ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt a végzet teljesíti. Nem mintha ilyen jószívű lenne, csak éppen teljesen mindegy neki, mert úgyis mindig az lesz, amit ő akar, még ha közben tesz is némi kitérőt. És a végzet nem mindig elegáns. Mert Adél hazajött ugyan, de nemhogy rám, saját magára sem emlékezett, ahogy semmi másra sem, csak arra, amitől engem megoltalmazott. Jött vele a végzet is, házmester volt, új, a régiről nem tudom, hová lett. Azonnal tudtam, hogy ő az, magabiztos volt, vidám és nem fájt a szíve. Papírokat íratott alá Adéllal a zongoráról – ami, most veszem észre, hová tűnt és mikor? ‒ meg az ezüst étkészletről, ami hiányos volt ugyan, de monogramos is. Adél aláírt mindent egy szó nélkül, aztán kiment a gangra cigarettázni. A házmester úgy vetette magát a szakadt berzser fotelbe, mintha ő jött volna haza.
– Nekünk van egy kis elszámolnivalónk egymással. ‒ mondtam a szekrény tetejéről..
‒ Maga idióta. Azt kérte, hogy jöjjön haza. Hazajött? ‒ kérdezte és rám se nézett.
‒ Na de hogy? ‒ kérdeztem és akkor már sírtam.
– Azt nem kérte. ‒ mondta csodálkozva.
‒ Mért, ha kérem, megteszi? ‒ hitetlenkedtem.
– Hallja, Adél barátjának? ‒ mondta, és rágyújtott, bent a lakásban.
És akkor tudtam, hogy még nagyon sokáig szilvalekvár maradok. Úgyhogy arra jutottam, hogy ha ő elment és visszajött helyettem is, akkor én majd kettőnk helyett is emlékezni fogok rá. Ami nem volt nehéz, mert amíg vártam rá, kizárólag ő járt a fejemben, de nem cserébe, hanem önzésből.
Gyűjtögettem magamban az emlékeit. Meggy és plédszag nyáron a tóparton, osztályfőnöki intő csúnya beszédért, bárányhimlő a nyelvén, egy kínos félreértés az óvodában, meg effélék. De aztán voltak másfélék is, amikről sose tudtam pontosan, hogy emlékek-e vagy álmok. Ezek a történetek nem a végzettől valóak voltak, és akik benne voltak, mind végzet nélküliek voltak. Nem volt végzetük, se másuk. A végzet közönyös irántunk, amibe belefér, hogy néha elfordítsa a fejét – hiszen neki mindegy –, de nem szadisztikusan és ok nélkül kegyetlen. Nyüszítve könyörögtem a végzetnek, hogy vegyen el tőlem cserébe bármit, csak ezek az álmai legyenek és ne az emlékei.
Így éltünk együtt. Együtt élni vele – még ha szilvalekvárként is – a főnyeremény az élet lottóján. Néha, mikor elment sétálni – pedig tudtam, hogy semmi különösebb oka nem volt rá –, meg voltam róla győződve, csak illendőségből és szeméremből teszi, hogy egy kicsit magam lehessek, mintha bármikor is terhemre lett volna a társasága. Ilyenkor mindig rá gondoltam. Néha sikerült elhitetnem magammal, hogy mégiscsak emlékszik rám. Például azért, mert ő, aki akkor is megmosta az ivóvízadagjában az arcát a lágerban, ha utána egész nap szomjazott, itt a szekrény tetején soha nem takarított, és másnak sem engedte. Aztán azért is, mert soha, de soha nem mutatkozott ebben a szobában neglizsében. És ha ez még mindig nem volna elég bizonyíték, amikor az egyik szomszédasszonya – az egyetlen, akit mintha egy kicsit kedvelt volna – egyszer átjött, hogy nincs-e véletlenül egy kis buktába való szilvalekvárja, azt mondta:
– Van. De nem adok. Csinálj inkább gyümölcstortát. – És odaadta Sümegi néninek a másfél kiló banánt, amit csomagban kapott Bécsből. Sümegi néni elsápadt és csak annyit tudott kinyögni:
– Adélom, május van… – és vargabélest sütött, minden neheztelés nélkül.
És akkor már biztosan tudtam, hogy emlékszik rám, mert én vagyok ebben a lakásban az egyetlen szilvalekvár!
Hosszas vizsgálódás után még egy előnyét leltem annak, hogy szilvalekvár vagyok: tudom, hogy engem fognak bevinni hozzá a kórházba, mert szilvalekvárt akar majd enni, mielőtt meghal, különben sosem látom újra.
Februárban megcsúszott a buszmegállóban és combnyaktörése lett. Akkor változtam vissza, amikor meghallottam, hogy a Honvéd Kórházban az altatás bódulatában a nevemet suttogja, amire már nem emlékeztem. Ott ültem az ágya szélén – homokszín tweed zakóban, amilyenem előtte sose volt –, és valahonnét Tino Rossi azt énekelte, hogy ,,Chante, chante pour moi”. Leszartam én már akkor a csodákat. Úgy nézett rám, mintha az utóbbi ötven évben a feleségem lett volna, úgyhogy táncolni kezdtünk, amennyire az infúziós állvány engedte. Lehet, hogy csak totyogtunk.
– Ha tudná, mennyit féltem. Hogy elfelejtett. ‒ mondtam a reszketeg, vékony, öregember hangomon.
– Félt? Milyen telhetetlen maga. Maga miatt jöttem haza. Maga miatt nem tudtam meghalni. Se ott, se utána. Mert később már nem ment. Maga miatt nem disszidáltam Amerikába. Mert oda nem lehet bevinni szilvalekvárt. Meg téli szalámit. Ausztráliába se mentem, mert oda is tilos, mint a szenteltvíz.
– De hát mért nem változtatott vissza, kedves?
– Nem ment. Ne haragudjon.– és elpityeredett, de csak egy nagyon rövid időre. ‒ Így járt jobban. Elhiheti. ‒ mondta, kifújta az orrát és cigaretta után kotorászott.
Nagyon gyorsan gyógyult. Áprilisban már otthon voltunk. A házmester az utcán söprögetett, amikor kiszálltunk a taxiból, nagyot köszönt és fölvitte a bőröndöt. Amint lehetett, összeházasodtunk. Hónapokba telt, míg végre megszoktuk, hogy sikerült. Hogy minden jó. Hogy győztünk.
Még aludt aznap délután, amikor csöngettek értem. Fiatal, pökhendi motoros fickó volt. Csúnyán szívta a cigarettát. Egy ideig csak néztem. Nem akartam elhinni, hogy valaki ekkora gané.
‒ Mozgás, papa. ‒ mondta és szívott egyet.
‒ Nézze, fiatalember, nem hagyhatom itt… Maga is tudja, milyen régóta… Csak néhány hónapja van, hogy… Ennyi méltányosságot igazán… Remélem, tisztában van vele, hogy rokoni kapcsolatai révén… ‒ csak szánalmasan dadogtam. A fiatalember bólintott és elnézően mosolygott. Nem tudtam már mit mondani:
‒ Maga is volt szerelmes! ‒ de az csak széttárta a karját és szívta tovább a cigarettáját. ‒ Mi lesz vele nélkülem?
‒ Savanyú öregemberszagod van. Meg magas vérnyomásod. Meg cukrod. Túl fogja élni.
‒ Hát ez az! Nem akarom, hogy túl kelljen élnie még valamit! Eleget élt túl! Nincs joga elvennie tőle! Hagyja békén! ‒ kiabáltam halkan, nehogy fölébredjen odabent. Ötven évnyi tehetetlenség tett elszánttá és élesítette meg az elmémet egy pillanatra. Istenem, most én jövök.
‒ Idefigyeljen. Adél soha nem kért semmit, ugye?
A motoros bólintott.
‒ Pedig kérhetett volna, jól mondom?
A motoros megint bólintott. Fújta rám a füstöt.
‒ Márpedig bármit is kért volna, az ő kapcsolataival, azt teljesítik, ugyebár. Elvégre a rokoni kapcsolat az rokoni kapcsolat. ‒ éreztem, hogy nyerésben vagyok. A motoros bólintott, de azért már ráncolta a homlokát. ‒ Én pedig a férje vagyok. Márpedig akkor nekem is jönnek legalább eggyel. Legalább eggyel. Hiszen már én is a rokonuk vagyok.
A motoros a vállát vonogatta.
‒ Mondjad.
‒ Nem akarom, hogy magányosan kelljen élnie. Nem akarom, hogy elveszítsen. Nem akarom, hogy hiába kelljen rám várnia. Vidd el inkább őt. Nyolcvankét éves és napi két dobozzal szív. Majd én várok helyette hiába. Elvégre erről van szó, ugye? Azt meg tudom, hogy kell csinálni.
‒ Ahogy gondolod. ‒ mondta a motoros és úgy csörtetett le a lépcsőn, mint a karszalagosok, akik annak idején nem találtak engem itthon, mert Adél elrejtett előlük. Hát most én rejtettem el őt a magány, a fájdalmas öregség és a hiábavaló várakozás elől. Mert lehet valakire ötven évig várni, ha tudjuk, hogy eljön. De ha tudjuk, hogy nem jön el, soha már, úgy egy hetet sem lehet kibírni. Én majd kibírom. Eleget vártam rá. Az a kis idő, ami még hátra van, meg se kottyan, ha tudom, hogy nem neki kell végigkínlódnia.
Visszamentem a szobába. Ugyanúgy feküdt a sezlonyon. Már nem lélegzett, de a keze még meleg volt. Leültem a fotelba, szembe a szekrénnyel. A tetején, a leghátsó sarkába nem láttam be.
