Ez vagyok…
(„Az ékesszólásról” hét tétele)
Ez vagyok. Naptár vagyok. Szemüvegtok.
Egy halott szervezet tiszteletbeli hím tagja.
Már most az vagyok, ami leszek: erőszakos öregember.
Kicsi helyéhez körömszakadtáig ragaszkodó.
Mindent túlélő, önmagát túlélő gyáva túlélő.
Sokszor kéne meghalnom.
Sokszor meg kéne halnom.
De van, amikor meg kell,
és remélem, annál nem kell
egy perccel sem tovább élnem.
Minek neked gyerek,
mikor te magad vagy gyerek?
Játszótársnak?
De hát nem is játszol velük!
Vagy hogy fölneveljenek?
Ez a tél nélkülem telik,
nem segítettem senkinek
pénzzel, cigivel, étellel,
lépcsőházunk melegével:
életemből kiesett évszak.
Mindegyikünk lelkének alján
egy eldugott zugban, sértődötten
a fal felé fordulva, térdét átölelve
picike Hitler kucorog,
és addig jó, amíg marad ott.
Volt néhány hazugság az életemben.
De ha volt is benne hazugság,
maga az életem nem volt hazugság,
nem lehetett, hisz a megesettek
benne voltak, ugye nem lehetett?
Vártad, vártad, hogy eljöjjenek
a régi emberek, és segítsenek,
de nem jöttek el, és nem segítenek,
mint ahogyan te sem segítettél nekik,
és közben szép sorban meg is haltok mind.
Gyónása
(Olivérnek, Balázsnak, Krisztiánnak)
Gyónom a mindenható Istennek,
és nektek, testvéreim.
Gyónom sok gyávaságom —
mert világéletemben gyáva voltam,
a homokozóban nem mertem megtorolni
sérelmemet óvodástársamon,
barátom átküldtem a tahi szurdok fölött
vékony csövön, és nem mentem utána,
s a sorozáson megtagadtam,
akit ott lett volna szabad a legkevésbé.
Gyónom hosszú futás utáni
megtorpanásom a szentpétervári hídon,
ahol egy nőt ütöttek-vertek,
a támadás helyetti néma remegést,
mikor későbbi alkotótársam
kitépte kezemből latinjegyzeteim,
s a röhögcsélést az avasi fürdőszobában,
miközben az egyik alattuk lakó
fölpofozta drága vendéglátóm.
Gyónom sok hűtlenségem,
mert bizony bűn rombolni
az együtt emelt templomot.
Személyesen felelősnek érzem magam
a koszos városért, a bezárt mozikért,
az utcán éjszakázók szúrós szagáért,
az utcán megfagyottak beomlott álmaiért,
s hogy nincs párt, amelyre tiszta szívvel
szavazni tudnék;
pontosan emlékszem a határra: mikor
öcsémnek vettünk születésnapi tortát,
s a cukrászdában többet adtak vissza
egy százassal, és nem szóltam,
akkor bólintottam rá a bűnszövetkezetekre.
Az én csikkem teszi tönkre a földet,
az én dezodorom az ózon-pajzsot,
s mert gondolatban egyszer már megengedtem,
talán én hoztam pusztulást a világegyetemre.
Gyónom sok aljasságom —
az osztálytársamtól elemelt Eiffel-tornyos fityegőt,
a kisgyerek kezéből kicsavart játékszert,
a házigazdától lenyúlt David Bowie-kazettát,
a leitatott és becsapott lány ölelését,
s hogy mindig azt bántottam leginkább,
aki igazán szeretett.
A legkevesebb, hogy ha ugyan az volt,
megszegtem úri becsületszavam,
s betyárbecsületem se csorbítatlan.
Gyónom sok árulásom —
mert azokra emlékszem legélesebben,
nem voltak különösen nagy árulások,
épp csak akkorák, hogy a föld
megrendüljön alattam,
olyanok, mint egy szakmabelivel diskurálva
kocsmatölteléknek nevezni fegyvertársaim,
a nemzetbiztonsági vizsgálaton engedélye nélkül
megadni kárpátalji ismerősöm címét,
vagy igaz, ittasan, igaz, megvezetve,
de beköpni a rendőrnek szesztestvéremet —
és milyen könnyen hagytam magam megvezetni.
Gyónom azt az egy abortuszt,
amelyhez tudtommal közöm volt,
és nem is annyira, hogy nem vállaltam
más nemzette gyermek fölnevelését,
hanem hogy be se mentem a kórházba,
szerelmem idegen műtősfiú
vállán sirathatta magzatát.
És legfőképp gyónom, hogy eddig
nem estem el az utcai harcban —
és nekem ne mondd, barátom, hogy buta
halál lett volna, méltatlan kezétől;
mert szép a tudomány, szép a művészet,
és szép a másokért érzett felelősség,
de mégis a legszebb, ha egy magyar ember az igazáért
nevetve dobja oda az életét.
Nyilas Atilla 1965-ben született Budapesten, jelenleg is ott él, költő. Legutóbbi kötetei: Egynyári jegyzetek – 2006–2008 (Napkút Kiadó, 2010); Szerelemgyermek (Szoba Kiadó, 2010). Az ékesszólásról írásához 2014–15-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesül.