Tompa Andrea
Tompa Andrea (Kolozsvár, 1971. július 4. –) író, színikritikus. 1990 óta Budapesten él. A Színház folyóirat főszerkesztője. 2009–2015 között a Színházi Kritikusok Céhének vezetője. Fentebbi írását a Facebook oldalán tette nyilvánossá, amit itt érhettek el.
Ezt a hozzászólást a kortársak ügyében teszem. Főleg mivel nemrég a PIM jelenlegi igazgatója, Demeter Szilárd is hozzászólt az ügyhöz, és mint a kultúrpolitika főszereplője, szavai döntőek. Szerinte necces kortársakat tanítani, ha őt, mint kortárs írót tanítanák, nem esne jól neki. De hogy élmény lehet kortársakkal találkozni, amikor kiderül, hogy a kortárs is ember.
Engem egyik érv sem érdekel, ennek semmi köze az irodalomhoz, tehát nem szakmai érvek. Az egyik a személyes érv, hogy kinek hogy esne, a másik pedig nem szól az irodalomról, hanem az emberről.
Én az irodalomról szeretnék szólni.
Egyrészt aki kiáll a placcra, vagyis kortárs író, annak el kell viselni mindent: hogy tanítják, hogy nem tanítják, hogy kritizálják, hogy szobrot faragnak, hogy ledöntik a szobrot, ez az ő baja. Másrészt nem az az élmény egy diáknak, hogy az író, a költő ember, van életkora és élete, meg divatos sportcipője.
Hanem hogy LÉTEZIK KORTÁRS JELEN IDŐ. Ez az élmény.
Pontosan emlékszem, amikor Csepregi János és az ő furcsa dolgai, a FISZ Fiatal Írók Szövetsége szervezésében iskolákba mentünk és egy jászsági fiatal döbbenten kérdezte: tényleg vannak kortárs költők? Nem az ember volt az érdekes, a humoros, varázslatos János, aki a versét felolvasta, hanem hogy ezt ma tényleg művelik?
Ha jómagam egykor nem éltem volna olyan városban, ahol az írók és költők karnyújtásnyira vannak, tényleg kar, vagyis elérhetőek annak, aki az irodalom iránt érdeklődött – csak néhány név: Balla Zsófia, Kányádi Sándor, Mózes Attila, Szilágyi István, Szilágyi Júlia Szőcs Géza –, ha nem mutathattam volna meg írásaimat, magyartanáraim segítségével (Bíró Éva, a „másik” Szilágyi Júlia, aztán Cs. Gyimesi Éva) nekik is, íróknak is, talán örökre elvesztem a hitem és bizalmam az írásban.
A kamaszok írnak, sokan írnak ma is, mindig fognak, titokban, kisebb-nagyobb nyilvánosságban. A kamaszok, ahogy én is, keresik az önkifejezés lehetőségeit, a szavakon keresztül is keresik magukat, tapogatják a világot mondatokkal. Íróval, költővel találkozni kamaszkorban sorsfordító lehet – az írás közös ügy, írni lehet és érdemes, mások is írnak, nem szégyen és nem is elérhetetlen magasság, hanem VALÓSÁG. Nem az ember (a költő, az író) a valóság, hanem az IRODALOM, jelenidejű valóság, valami, amihez közünk lehet, amihez mint csinálók is hozzáférhetünk. Az írás, az irodalom az, amin keresztül közünk van egymáshoz és a világhoz, mert az irodalom a világot gazdagnak, komplexnek láttatja. Ez az irodalomértés vezetett el engem a múlt irodalmához is.
A mostani NAT akkor végződik az irodalomoktatás szempontjából (70-es évek), amikor megszülettem.
Ahány iskolában jártam, és még fogok (májusban az Apáczai hívott Kolozsváron, márciusban Miskolca megyek egy iskolába), az egyik nagy kérdés a „hogyan indultál el”. Többek úgy, hogy alkalmam volt a karnyújtásnyira lévő írókkal és költőkkel beszélgetni, nekik verseket mutatni.
Viszont a dolgok alapvetően megváltoztak – az írók és a költők aligha vannak ma karnyújtásnyira. Nem tudnám egy mondatban megfogalmazni, hogy mi változott, de az élet alapvetően virtuálisabbá vált, nincsenek efféle mentorálások már, egy fiatal nem jár be irodalmi lapok szerkesztőségébe beszélgetni, mert a szerkesztőségek sem ilyenek.
S míg egy évtizede még az írószervezetek tudtak efféle iskolaprogramokat szervezni, mostanra eléggé lenullázódtak ahhoz, hogy a túlélésen kívül másra ne legyen erejük. Nagyon kevés ilyen program van tudtommal.
Hogy kell-e kortárs irodalmat tanítani, számomra evidens, de kortárs íróként elfogult lehetek. Rábíznám a magyartanárokra. Elvégre azért választották ezt a pályát, mert hisznek az irodalom és a nyelv erejében. Tudnának élni a szabadságukkal. Ha volna.
A magam részéről a Magyartanárok Egyesülete véleményével egyetértek. „A kortárs kultúráról tudomást sem vesz”.
A szerzőről a fotót Reviczky Zsolt készítette.
