G. Szabó Sarolta
G. Szabó Sarolta 1992-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakának elvégzése után jelenleg az ELTE magyar szakán tanul. Az újságírás mellett kulturális programszervezőként dolgozik.
Udvarhelyi Tessza A Város Mindenkié (AVM) mellett további szervezetek létrehozásával segíti a lakhatási válság és a szegénységben élő emberek elnyomásának megszüntetését: ezek az Utcajogász, az Utcáról Lakásba Egyesület és a Közélet Iskolája.
(…)
– Hogyan lehet változtatni bizonyos tévképzeteken, például hogy a hajléktalan emberek önhibájukból kerültek utcára, és megérdemlik, hogy oda jutottak?
– Sajnos egyre több ember a saját bőrén tapasztalja meg, hogy ez nem igaz. Nagyon sok embernek vannak lakhatási gondjai, sokszor hallom, hogy „sosem gondoltam volna, de már én is nagyon közel vagyok hozzá”. Vagyis
egyre több középosztálybeli csúszik le, vagy tapasztalja meg a lakhatási bizonytalanságot.
Másrészt szerintem fontos lenne, hogy az emberek megértsék, hogyan válik valaki hajléktalanná. Megértsék, hogy mindenki hibázik az életben, de a társadalmi státuszunk meghatározza, hogy mennyit hibázhatunk. Például én, aki egy viszonylag jómódú, középosztálybeli ember vagyok, százszor többet hibázhatok, és akkor sem fogok lezuhanni. Míg ha valaki nagyon nehéz körülmények közül jön, akkor már egy emberi hibája vagy rossz döntése is taszíthatja nagyon mélyre. Önhibájából? Mindenki hibázik, állandóan. Rossz döntéseket hozunk, rossz párkapcsolataink vannak, rosszul neveljük a gyerekeinket, rossz iskolákba járunk… És mégis, vannak olyanok, akiknek a családi és társadalmi közege ezeken a hibákon átsegíti őket, de nagyon sok embernek nincs ilyen közege. Mégpedig olyan strukturális okok miatt nincs, mint a munkanélküliség, vagy mert olyan szakmájuk van, amely már nem ér semmit, esetleg olyan alacsony a fizetésük, amiből nem tudják ellátni magukat, tehát sokszor még rossz döntés sem kell hozzá, hogy nehéz körülmények közé kerüljünk.
Valószínűleg arra lenne szükség, hogy az emberek magukat összehasonlításban lássák másokkal. Arra, hogy
azok, akik lenéznek másokat, végiggondolják, hogy milyen lehetőségeik vannak az életben nekik, és milyenek másoknak. Nagyon szomorú, hogy még azok is, akik a társadalom alsó rétegében élnek, lenézik a lentebb lévőket,
és ők is azt gondolják a még nehezebb helyzetűekről, hogy az az ő hibájuk – miközben ők küzdenek, a többiek elrontják a saját életüket. Ha az alacsonyabb státuszú embereket nyomod lefelé, az téged nem fog felemelni, csak egyre rosszabb lesz tőle a világ. Észre kéne vennünk, hogy az elnyomást mi magunk is továbbvisszük.
– Hogyan lehet felhívni a jólétben élők figyelmét a szegénységben, a társadalom peremén élőkre, és arra, hogy ha az ő helyzetük javul, azzal mindenki jól jár?
– Főleg az olyan társadalmakban nagyon egyértelmű ez, mint például Brazília, ahol hatalmas gazdagság és iszonyatos szegénység van, aminek az a következménye, hogy a gazdagok az egész életüket végigrettegik, mert attól félnek, hogy meggyilkolják vagy kirabolják őket. Ha egy ország ennyire polarizálódik, akkor mindenki jobban fog félni, mindenki kicsit rosszabb iskolákba jár, vagy például mindenkit kevésbé képzett emberek szolgálnak ki az étteremben, mert minden mindennel összefügg. Ha rossz az iskolai rendszer, elvihetem a gyereket magániskolába, de aztán annak a gyereknek más emberekkel is interakcióba kell majd lépnie, és ha a többiek mind rossz iskolába jártak, akkor az a te gyerekednek is rossz lesz, mert nem tudnak majd normálisan együtt dolgozni, nem tudják rendesen kibontakoztatni magukat, nem tudnak közösen valami jobbat létrehozni. Egyrészt van ennek valamiféle racionalitása: minél nagyobb az egyenlőtlenség, annál nagyobb a feszültség, és ez mindenkinek rossz. Másrészt, úgy érzem, a szegénység miatt, ami ma Magyarországon van, nagyon durván elpazarolódnak emberi életek. Tehetség, képességek, tudás, erőforrások vesznek el a süllyesztőben, mert sokan a túléléssel vannak elfoglalva, és nem azzal, hogy előrébb vigyék a közös ügyeiket. Mert az mindannyiunknak sokkal jobb lenne, ha mindenki egy hajóban evezne, hogy jobb legyen, és nem az, ami most van, hogy néhányan húznak, a többiek meg próbálnak a víz felett maradni.
– A környező országok valamelyikében van követendő gyakorlat a lakhatási problémák kezelésére?
– Igen, mi Csehországot szoktuk példaként említeni. Ott
lényegesen magasabb a szociális bérlakások aránya, és az országban is általánosan nagyobb a jólét, mint Magyarországon.
Például Brnóban van egy modellértékű lakhatási program, amelybe több száz lakást vontak be, és kifejezetten utcán és hajléktalanszállón élő embereket próbálnak ezzel segíteni. Ők a re-housingot, az újra lakhatásba helyezést tűzték ki célul, ezt pedig civil szervezetek harcolták ki, és egy haladó szellemű polgármester vállalta az ügyet. Figyeljük a munkájukat, és igyekszünk a példájukat átvenni. Nyilván ott egész más a politikai környezet: ha van fül, amit lehet rágni, akkor sikeresebbek lehetnek az ilyen kezdeményezések. Ausztriában is nagyon fejlett a szociálisbérlakás-hálózat: Bécsben kifejezetten a XX. század elején alakult ki egy fejlett lakhatási és szociális rendszer, ez is igazán példaértékű. Sajnos ezt jelenleg tudatosan verik szét.
– Külföldi mintákat milyen sikerrel lehet itthon alkalmazni?
– Figyelemmel kísérem, hogy külföldön mi történik a lakhatás, mozgalomszervezés, állampolgársági oktatás terén, és próbálom ezeket magamba szívni. Keresem, hogy mi az, ami itthon alkalmazható. Szerintem nincs olyan, hogy valamit egy az egyben át lehet ültetni, de vannak modellek, amelyeket nagyon jónak tartok. Ilyenek például a brazil társadalmi mozgalmak, amelyek nagyon erősek. Nekem nagyon fontos az oktatás is, a társadalmi mozgalmak pedagógiai iránya, amely ott szintén nagyon erős. Például a brazil földfoglaló mozgalomnak saját egyeteme van, ahol az aktivistáikat képzik. Ez az egyik modellje a Közélet Iskolájának. Vagy ilyen az Egyesült Államokban a Highlander Center, amely az ottani polgárjogi mozgalomnak volt a saját iskolája. Az ilyen minták megerősítenek abban, hogy nem vagyunk egyedül. Én az Egyesült Államokat és Latin-Amerikát ismerem jobban, mert Amerikában jártam egyetemre, és beszélek portugálul, emiatt pedig a latin világot kicsit jobban átlátom.
De nem mindig külföldön kell keresni a modelljeinket. Jó lenne a saját történelmünket is jobban megismerni, főleg a mozgalmi történelmünket.
Lakhatás szempontjából Magyarországon is nagy hagyománya van a lakhatási szervezkedésnek, de soha senki nem akarta, hogy tudjunk róla, és mi sem akartunk tudni róla, mert könnyebb New Yorkot fetisizálni, mint a VI. kerületet.
Törekszem a magyar mozgalmi hagyományt megismerni, a következő pedig az lesz, hogy a régió hagyományát vizsgáljuk meg, mert Kelet-Európában is sok a jó példa, modell, gyakorlat, amelyeket mégsem veszünk át. Van valamiféle kulturális diszkrimináció: a Nyugat felé nézünk, és nem a saját régiónkra. Mintha kicsit mi is elhinnénk, hogy ügyetlenebbek vagyunk, és ez hozzájárul ahhoz, hogy nem tudunk kellően fejlődni, mert az önbecsülésünk nagyon gyenge.
Pedig például
lakbérkontroll – ami nem engedi egy bizonyos ár fölé szökni a lakbéreket – Budapesten is volt a XX. század első felében, és kilakoltatási tilalom is volt, tehát nem kell Nyugatra menni, elég csak száz évvel visszamenni az időben, és megnézni, hogy mi magunk hogy csináltuk.
Sokak szerint most is szükség lenne Budapesten lakbérkontrollra, és más városokban is, mert mindenhol durván mennek fel a lakásárak. De ehhez az kellene, hogy a fővárosi önkormányzat elismerje, hogy dolga van az emberek lakhatásával. Tarlós István erről úgy nyilatkozik, hogy a lakhatás magánügy, az önkormányzatnak ahhoz nincs köze; akinek nincs hol laknia, az a maga hibája, és egyébként is túl sokan vannak, akik bajban vannak, úgyhogy nem tudnak segíteni. Ez így farkába harapó kígyó, mert lakbérkontrollt csak egy önkormányzat, Budapesten csak a fővárosi önkormányzat tudna bevezetni, vagy akár még egy országos hatályú törvény is szükséges lenne hozzá. Ehhez az ingatlanpiacról is szükség lenne szövetségesekre. Tudok olyan ingatlancégekről, amelyek fel vannak háborodva azon, ahogy az ingatlanpiac most működik, és szeretnék, ha etikusabb, legálisabb lenne. Nekik több ráhatásuk van a dologra, mint egy aktivista csoportnak, tehát az ő szövetségüket lenne jó megnyerni, hogy ők gyakoroljanak nyomást, követeljék az önkontrollt, hogy azokat a társaikat, akik nem etikusan viselkednek, vissza tudják szorítani. Ez lehetséges, ezért érdemes küzdeni.
(…)
– Milyen egyéb – mentálhigiénés – módon kell segíteni a lakáshoz jutókat? Főleg a legszélsőségesebb helyzetűekre, a hajlék nélkül élőkre gondolok, akik már huzamosabb ideje nem élnek háztartásban.
– A hajléktalanság iszonyatosan pusztító dolog, lelkileg és fizikailag egyaránt. Az köztudott, hogy a hajléktalan emberek sokkal rövidebb ideig élnek, mint azok, akik lakásban laknak.
A kiszolgáltatottság, a megfosztottság nagyon megnyomorítja az emberek lelkét.
Egyébként van olyan, akinek nincs szüksége segítségre, mert talpraesett és életerős ember, és csak annyi kell neki, hogy fedél legyen a feje felett. De nagyon sok embernek az önbecsülését kell helyreállítani. Saját magának is el kell hinnie, hogy ő megérdemli azt a lakást, és hogy ugyanannyit ér ő is, mint bárki más, és bátran elmehet munkát keresni és segélyt kérni, ez nem kínos, mert az, hogy ő szegény, nem az ő szégyene. Az Utcáról Lakásba Egyesület, amelynek az alapításában magam is részt vettem, utcán élő embereket segít a lakásba költözés során. Nekik az a filozófiájuk, hogy addig kell ezeket az embereket szociális munkával segíteni, ameddig csak igénylik. Néha arra gondolok, hogy mindannyiunknak szükségünk lenne egy jó szociális munkásra meg egy jó pszichológusra, hogy az életünket jól intézzük.
(…)
– A lakásfoglalás és az élőlánc nem jogszerű, ám hatásos eljárás. Hol a határ a törvények maradéktalan betartása és a cél érdekében elkövetett törvényszegés között? Ha a jogvédő szervezetek folyamatosan falakba ütköznek, akkor nem marad más, mint a polgári engedetlenség?
Szerintem a mostani politikai helyzetben szükség van a polgári engedetlenségre. Én azt látom, hogy a jogi eszközök nagyon korlátozottak. Például nagyon sok ügyet nyernek meg a bíróságon jogvédő szervezetek, de ezek általában szinte semmit nem érnek a gyakorlatban, mert többnyire utólag történnek meg.
Úgy látom, hogy két irányba mentek el a civil szervezetek. Az egyik a bázisépítés, tehát még mindig használnak jogi eszközöket – és szerintem fontos, hogy higgyünk a jogállamban, és a jogállam eszközeit addig használjuk, ameddig lehet –, de fontos, hogy kezdjük el a bázisunkat építeni, és próbáljuk inkább az emberek gondolkodását és viselkedését befolyásolni, hogy olyan döntéshozókat és jövőbeli politikusokat termeljünk ki magunkból, akiket mi szeretnénk látni, és ne olyanokat, akik csak úgy ráültek a fejünkre.
Én azt látom, hogy
nagyon nagy a félelem az emberekben. Sokan élnek bizonytalanul, és úgy érzik, hogy az engedetlenség a családjukat és önmagukat veszélyeztetheti.
Most nagyon sokan csak megpróbálják kibekkelni ezt az időszakot. Sokszor látom, hogy államigazgatásban dolgozó emberek nem mernek aláírni petíciókat, nyílt leveleket, nem mernek elmenni tüntetésekre, mert azt hiszik, hogy kirúgják őket. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e valóságalapja, de azt tudom, hogy az elnyomó rendszereknek a lényege, hogy beléd ültessék a félelem kultúráját. Hogy téged majd biztosan ki fognak rúgni, ha ezt csinálod, és te ezért nem is fogod ezt csinálni. Végül nem kell soha senkit kirúgni, mert mindenki saját magát állítja le.
Sokkal több, akár tömeges engedetlenségi akció kéne, például hitel-visszafizetés vagy adófizetés megtagadása, vagy tömeges, be nem jelentett foglalások. Szerintem eljött az ideje, hogy ez elinduljon, és talán el is fog. Nyilván ehhez kellenek szikrák.
(…)
– Ha tehetnéd, min változtatnál egyik pillanatról a másikra Magyarországon?
– Hogy más legyen a miniszterelnök, és ne a Fidesz legyen hatalmon. Jó lenne, ha egy szociáldemokrata kormány lenne Magyarországon. Azt hiszem, akkor ugyanígy érdekvédelmet folytatnék, csak akkor sokkal több eredménye, értelme lenne.
Ha választani megyek, mindig azt szoktam mondani, hogy nem aszerint szavazok, hogy kit szeretek, mert jelenleg nincs olyan párt, amelyikkel teljes mértékben tudok azonosulni, hanem aszerint, hogy kivel szeretném a következő években a küzdelmeimet lefolytatni. És szeretném, ha egy olyan párt lenne hatalmon, amelyikkel érdemes küzdeni.
A teljes interjút a tavaszi Csillagszállóban olvashatjátok.
