Galyas Éva Klára
Éva Budapesten született a nyolcadik kerületben, hagyományos zenész cigány családba, két gyermek édesanyja. Sok mindennel foglalkozott eddigi élete során: a roma média és kommunikáció terén tevékenykedett: dolgozott a Rádió C-ben, a Magyar Televíziónál, mint szerkesztő-riporter, Torontóban műsorvezető volt az ottani Magyar TV-nél; de főleg egész életében írt – saját elmondása szerint „kisebb-nagyobb sikerekkel” -; most pedig lelkésznek tanul.
Fiatalabb korában sokat utazott: három évet kint élt Amerikában, stylistnak tanult, egy ékszerüzletben dolgozott Tampában mint kirakatrendező. Ezen kívül beutazta mondhatni az amerikai kontinens nagy részét. Élt Los Angelesben, Miami környékén, New Yorkban.
„Hatalmas tapasztalat volt, de a személyes tapasztalataim alapján nem nekem való Amerika, úgyhogy hazajöttem.”
Bácskai Eszter: Az ottani körülményekhez képest az itteni körülmények mennyire voltak mások (vagy furcsák…)?
Galyas Éva: Anyagi szempontból nyilván sokkal jobb életet tudtam élni Amerikában. Hogy kulturálisan, és társadalmilag ez magasabb szintű lett volna, azt nem mondanám. Akinek magyar az anyanyelve, és én, mint író ember azt vallom, hogy mégiscsak a magyar nyelvem az, ami engem köt egy bizonyos földrajzi ponthoz.
A kulturális és társadalmi megbecsültségem sokkal magasabb Magyarországon, mint mondjuk az Egyesült Államokban. De ez szerintem minden kivándorlóval így van:
nézzük meg a nagy művészeinket, akik kimentek külföldre, és aztán nem találták meg a számításukat kint.
B. Eszter: És Amerikán kívül voltál még valahol?
G. Éva: Igen. Voltam. Laktam Kanadában, (mondjuk az egy picit Amerika Van ott egy szuper művész negyed. Nagyon sok időt töltöttem ott képzőművészekkel, utazókkal, akik hasonlóan sok helyszínre utaztak, mint én. Nagy barátságok születtek. De a kanadai Magyar TV-nél való munkám mondhatni egy kicsit furcsa volt… Én vezettem a műsort, az operatőrünk egy cigány fiú volt, aki ugyanúgy emigrált ki, mint én, a Magyar TV tulajdonosa pedig egy zsidó ember volt, aki a Kaposvári színházban volt színész, és aztán rendező lett (Kosaras Pufi bácsi – így hívták) és beírtak a kinti magyarok, hogy
„mi az, hogy a Magyar TV-t egy cigány lány vezeti?”
Ők ezzel nem nagyon értettek egyet, és ez egy furcsa tapasztalat volt. De ezek is kellenek azért. Aztán ezt meg tudja érteni az ember valamilyen szinten. El kell, hogy rendezd magadban.
Ladányi Csenge: Következőnek, a költészetedre szeretnék kitérni, és az lenne az első kérdésem nagy általánosságban, hogy milyen verseket írsz? Mi a téma? Mi ad ihletet a verseidhez?
G. Éva: Ez egy nehéz kérdés, mert nagyon sokféle verset írok. De azért mindegyikben feltűnik valamiféle társadalmi kritika.
Sokan érezzük, hogy ez azért nem egy igazságos világ.
A javak soha nem voltak igazságosan elosztva. Itt nem csak az anyagi javakról beszélünk, hanem a kulturális és társadalmi jóléti javakról, amikhez kevesebben jutnak hozzá napjainkban. A verseim ihletei általában a hétköznapi emberek. A hétköznapi szituációk, amikor utazom a metrón, vagy elmegyek tankolni, és látok bizonyos helyzeteket. Akár egy szakítást, akár egy mini drámát az Auchanban, és azért az ilyenből nagyon sok van, csak más szemmel kell nézni egy picit a világot, azt gondolom. Ezek a drámák benne vannak a költészetemben. A legszebb dolgaink ezek a nagyon pici hétköznapi dolgok, amiket nem is szoktunk észrevenni. Csak ha nagyon jól figyelsz, akkor látod, hogy milyen csodálatos az, hogy például a szüleink vagy a nagyszüleink leéltek egymással egy életet, és végig zongorázták az összes lehetséges variációt erre a párkapcsolatra, és mégis együtt tudtak maradni, és szép életet tudtak élni. A nehézségeik mellett nyilvánvalóan.
L. Csenge: A következő kérdésem – bár erre már nagyjából válaszoltál -, hogy mennyire jelennek meg a személyes tapasztalataid, élményeid a verseidben? És másik részről, az érzések, hangulatok mennyire dominálnak bennük?
G. Éva: Tulajdonképpen ezt nem válaszoltam meg, mert a saját tapasztalataim nincsenek benne az írásaimban. Egyetlen novellám sem épül kizárólag saját tapasztalatra, a verseim sem éppenséggel a saját tapasztalataim. Hiszen írok a holokausztról, írok a bántalmazó kapcsolatokról, sokféle olyan dologról is írok, amikre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek nem túl szépek, viszont nagyon fontos kérdések. Nyilván én nem éltem át ilyesmit. Nem voltam ott a holokausztnál, és nem élek bántalmazó kapcsolatban. Ezek nem a saját élményeim. Komplex társadalmi kérdésekben gondolkodom.
L. Csenge: Olvastam rólad az interneten: nagyon sokszor foglalkozol az interjúidban a társadalmi problémákkal, és említesz egy bizonyos ideális, vagy „életszerű társadalmat”, amit el kellene érnünk. Mi az, amit szerinted, ennek érdekében tennünk kellene központilag, illetve mi az, amit egyénileg?
G. Éva: Én nem hiszek a központi megváltásban. Viszont az egyénekben hiszek. Abban hiszek, hogy egy alulról szerveződő társadalom jobbá teheti a saját élethelyzetét és rendszerét. Amíg a saját családod nincsen rendben, addig nem tudsz világot váltani, nyilvánvalóan. De az sem oké, ha mondjuk egy miniszterelnöktől, vagy egy akármilyen vezetőtől várják az emberek, hogy megváltsa őket. Nem lehet rá képes. Főleg nem egy rosszul működő rendszerben, aminek a válaszai rosszul fognak hatni később is. Ezt láthatjuk például a szegregált oktatásnál. Hiába is voltak, jó kezdeményezések, a felszámolására, elhaltak. Ezt alulról kellene kezdeni.
Ha mi szülők, azt mondjuk, hogy az én gyerekem ugyanúgy járhat veled iskolába, és barátságot is köthetünk, és járhatunk együtt a játszótérre, vagy járhattok együtt koncertre. És ebbe mind a két fél részéről elszánt akarat van és tenni akarás. Aztán lehet ezt törvényhozói szinten támogatni, ez ki kerülhetetlen, de ilyen jogszabályok léteznek, a gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy több a szegregált iskola, mint kevesebb. Addig, amíg nincsen társadalmi, és egyéni akarat, addig csupán egy fiókban lévő rendelethalmaznak tűnik a felszámolása.
L. Csenge: Szóval a cigányság kérdéskörében is tulajdonképpen az egyéni hozzáállást kellene megváltoztatni ahhoz, hogy egy társadalmi szintű fejlődés induljon el?
G. Éva: Beszéljünk akkor Magyarországról egy nagyon picit ebből a térből. Nem tudom mennyire vagytok tisztában azzal, – a roma történelmet ugye nem tanítják az iskolában, valamikor Mária Terézia korában volt egy kényszerletelepítés. Ami azt jelentette, hogy a romákat a faluszélekre telepítették. Nem élhettek a faluban, a központban, csak az erdő szélén. Valójában önkezükkel készített viskóban tengődtek. A gyerekeiket kiadták a parasztcsaládoknak bérbe, hogy neveljék őket. Ötven botütés járt egyetlenegy cigány szóért, ami azt eredményezte, hogy a magyarországi cigányságnak – egyedülállóan egyébként a világon – a nagy része elveszítette a nyelvét. Nem beszélik már az anyanyelvüket.
Sajnos ezek a korlátozó intézkedések nagyon sokáig érvényben voltak. Képzeld azt el, hogy az 1900-as években – jóval az amerikai rabszolga felszabadítás után! – szabadították fel például a Havasalföldön a roma rabszolgákat.
És akkor most itt vagyunk 2021-ben, és egy olyan népcsoportot akarunk „felzárkóztatni”, akik nagyrészt a 70-es években jöhettek be a városokba, vagy a faluközpontokba. Még ma is nagyon súlyos ellenállás van, ha mondjuk egy hétes telepről vagy egy ózdi cigánytelepen élő emberek akarnak beköltözni a városba.
A módszer, amit az én nagyszüleim csináltak, nagyon egyszerű. Az nagyszüleim menekültek a holokauszt elől, a nagyapámék Jászárokszállásról jöttek Budapestre.
Amikor 8-9 éves lettem telerakta a szobámat könyvekkel, és azt mondta, hogy az olvasás az egyetlen dolog, ami előre viszi a világot, a többi csak humbug. Én rájöttem, hogy elég egyetlen ember, aki elindít egy ilyen változást.
Ez a folyamat gyűrűzik tovább. Nagyon sok szuper kezdeményezés van – lásd itt a ti tanárotokat, aki azt mondja, hogy szakítok a hagyományokkal, és valami más irányban indulok el, nem a hagyományos módszert használom, hanem behívok olyan embereket, akik akár lehetnek példaképek, hogy ismerjétek meg azokat is, akiket talán nem ismernétek a hétköznapokból.
L. Csenge: Most – bátorságot gyűjtve abból, hogy az elején azt mondtad, nincs rossz kérdés – érdekelne ehhez kapcsolódóan, hogy: Te személyesen mennyire élted meg a diszkriminációt? Vannak-e olyan tapasztalataid, amik ehhez kapcsolódnak? (Esetleg olyanok, amiket megosztanál velünk…?)
G. Éva: Iskolai diszkriminációt számtalanszor éltem meg gyerekkoromban, ez mondhatni mindennapos volt. Voltak bizonyos tanárok, akik valamiért ódzkodtak a roma gyerekektől, és ezt ki is mondták. Van egy nagyon szuper példám, ma már inkább nevetek rajta: fokost kellett csinálnunk a 7. vagy 8. általánosban technika órára, és az osztálytársam apukája megcsinálta tökéletesre. Mindannyian ugyanazt a fokost adtuk be. Mindenki ötöst kapott, kivéve engem, aki hármast, ugyanarra a fokosra… Ilyenekben megmutatkozott diszkrimináció.
Amikor már felnőttem, akkor én nem éreztem a kirekesztettséget. Habár én egy teljesen más társadalomban szocializálódottam, – a fiatalkoromat külföldön töltöttem nagyrészt, – és talán nem ilyen szemmel néztem az országra amikor hazajöttem. Vagy fel sem ismertem már a mindennapi kis szemétségeinket: hogy követ a biztonsági őr, vagy hogy nem vesznek fel egy állásra, mert barnább a bőröd, vagy a rosszabbik iskolába kell íratnod a gyerekedet… ezeket én nem éltem át, de az öcsém, aki magán viseli a rasszjegyeket, illetve a gyerekeim, akik mindketten barna bőrűek, ők igen. És ezáltal én is.
L. Csenge: Mondtad, hogy más társadalomban szocializálódtál. Ehhez kapcsolódóan lenne két érdekes kérdésem. Utánad olvasva rátaláltam egy bemutatkozásodra, amiben azt mondod, hogy ha magadat jellemeznéd egy sorban, akkor az egy idézet lenne: „A jellem sors”. Miért pont ezt választanád és van-e köze a választásodnak ahhoz, hogy te esetleg azért jutottál el idáig, mert ilyen a jellemed? Mit gondolsz erről?
G. Éva: Ez a mondat egyébként Sylvia Plath mondata, aki Anglia szerintem egyik legkiválóbb írónője volt. Amikor én találkoztam ezzel a mondattal, akkor teljesen egyetértettem abban vele, hogy
a jellemünk nagyon sok mindenben meghatároz minket, és a sorsunkat is ezáltal. A jellemünk adja a kérdésekre adott válaszainkat és a döntéseinket.
Ezért, ha egy mondatot lehetne kiválasztani, akkor igen, ez lenne az. Én nem tartom magam egy fehér lovon ülő keresztes lovagnak, sőt! De a gyarlóságaimmal együtt is azt mondom, hogy a jellem nagyon sok mindenben visz előre. De munkálni kell. Azt gondolom, hogy a jellemfejlődés egy nagyon komoly munka az egyénnek, és egy életen át lehet dolgozni rajta. Soha nem késő elkezdeni.
L. Csenge: Ehhez kapcsolódóan a másik kérdésem pedig, hogy – ezzel valamennyire szembe állítva – szerinted a környezet mennyire határozhat meg? Ha például a cigányságra vetítjük rá ezt a kérdést: a roma gyerek jövőjét mennyiben határozhatja meg a környezetük? Mondtad, hogy a nagypapád telerakta könyvekkel a szobádat. Ez a te jövődet vajon mennyiben határozta meg? Mit gondolsz erről a témáról?
G. Éva: Igen, a szociális környezet egyrészt nagyon meghatározó. És a szegénységi probléma is, amit leginkább össze szoktak kapcsolni a cigánysággal. (Ami szerintem egy hiba, hiszen a szegény ember ugyanúgy szocializálódik legyen az roma, vagy nem roma.) a szegénység sok mindenre rossz válaszokat képes adni. Itt most a mélyszegénységről beszélek, a nyomorúságról, amikor nincs villany, és nincs fűtés, vezetékes víz. Ezt a fajta szegénységet soha nem tapasztaltam meg.
És hogy meghatároz-e a környezed? Igen, meghatároz egyrészről, másrészről viszont nagyon sokat erősít rajtad. Tehát igen, nekem volt egy ilyen szerencsés gyermekkorom, viszonylag normális anyagi körülmények között. A szegénység hátráltatni tud, mert vannak olyan anyagi hátrányok és szociális hátrányok, amiket nem tudunk mi magunk leküzdeni. Társadalmi szinten viszont tehetünk ellene, Iványi Gábor mondta, hogy „a szegények mindig velünk lesznek”. Ezt még egyik rendszernek sem sikerült megszüntetnie. Lehet bár társadalmi, kulturális, és anyagi hátrány, de képesnek kell lennünk fellépni ellene, és segíteni embertársainkon.
A szegénység nem bélyeg, hanem állapot, amiből kemény munkával és megfelelő segítséggel ki lehet jönni. Ez egy komplex társadalmi feladat, a mindenkori hatalmon lévőktől maximális elköteleződést várna, ahogyan látjuk, ezek a folyamatok soha nem indultak be ebben az országban.
Valódi politikai akarat még nem született, hogy a szegénységi küszöb alatt élőket kimozdítsa ebből az állapotból. Sőt inkább úgy tűnik egyre jobban nyílik az a bizonyos társadalmi olló, egyre több polgár csúszik egyre mélyebbre. Igazából ez egy nagyon nehéz kérdés. Erre nagyon sok okos ember sem tudja a választ.
L. Csenge: Igen. Ez tényleg egy nehéz kérdés, és gondolom, ez tulajdonképpen megválaszolhatatlan…
G. Éva: Tulajdonképpen igen.
L. Csenge: Mondtad, hogy nagy a különbség a szegény romák, és a nem szegény cigányok között, hogy a környezetben is nagy különbségek vannak. – Mennyire érzékeled esetleg, hogy a cigányság egy összetartó fogalom lenne? Mennyire érzed úgymond „testvéreidnek” vagy bajtársaidnak a többi romát? Másrészről pedig gondolom van olyan, hogy téged esetleg beskatujáznak: „te cigány vagy, és ezért ilyen meg olyan vagy”. Ez mennyire vált ki belőled ellenérzést? Hogy állsz te ehhez?
G. Éva: A cigányság nem homogén.Tehát abszolút nem lehet rájuk gondolni szerintem egyetlenegy nagy család vagy csoportként sem, hiszen a cigányságon belül rengeteg fajta külön csoport van. Magyarországon 3 vagy 4 féle roma csoport található: vannak a beások, lováriak, vannak a – beszámoló elején említett – nyelvüket elvesztett, többségében zenész cigányok (őket hívják romungrónak, ami pont azt jelenti, hogy „magyar cigány”). És ez sosem volt homogén. Nem egy nagy összetartó massza, hiszen akkor a világ cigányságáról beszélhetnénk és nem beszélünk róla.
Volt 1971-ben egy világkongresszus, Londonban, ahol megegyeztek abban, hogy van egy egységes himnuszunk, és van egy zászlónk, ami egységes, és ideiglenesen elfogadták a lovári dialektust, mint roma nyelvet. Tehát a szándék megvan a mai napig, hogy egységesítsék és ezáltal erősítsék a közösségi identitást. Magyarországon a közösségi médiában számtalan vitám volt, a cigányságon belül is vannak ellentétek, megkülönböztetik egymást. A zenész cigányok azt állítják, hogy ők rendelkezhetnek valamiféle felsőbbrendűséggel, hogy „800 éve élnek ebben az országban, megbecsült és integrált állampolgárként”. A mi generációnk viszont, – a „fiatalok” – azt állítjuk, hogy ez semmin nem változtatott, mert
amikor felpakoltak titeket a vagonra, nem az volt a lényeg, hogy te most hegedűvel mentél, vagy éppen mezítláb a falu széléről. Mindenkit elvittek. Senkit nem érdekelt, hogy te melyik fajta cigány csoportból származol…
L. Csenge: Arra gondoltam, hogy neked van-e egy olyan érzeted, hogy téged márpedig ne hasonlítsanak egy bizonyos más helyzetből jövő cigányhoz. Hogy te „más vagy”, és ne skatulyázzanak be ilyen szempontból.?
G. Éva: Ilyen szempontból nyilvánvalóan hogyha általánosítani akarnak, – amit egyébként mélységesen elutasítok. Igen, sajnos van egy ilyen tulajdonságom, hogy képes vagyok azonosulni azokkal a dolgokkal, amiket ránk szoktak olvasni. És ezt nyilvánvalóan nem az én életemre fogom ráhúzni, nem fog bennem egzisztenciális válságot okozni, de rosszul esik, amikor azt mondják, hogy „minden cigány lop”, és „egyik cigány sem dolgozik”, és hogy egyébként meg „azért szüljük a gyerekeket, mert kell a családi pótlék”.
Mélységesen felháborít, amikor ilyesmit hallok vagy olvasok.
L. Csenge: Felkeltette a figyelmemet, hogy azt mondod „sajnos van egy ilyen tulajdonságod”. Ez csak egy szófordulat volt, vagy van valamilyen háttere is, hogy ezt „sajnosnak” mondod? Ez rossz tulajdonság szerinted, vagy jó tulajdonság?
G. Éva: Hát, abban az értelemben rossz tulajdonság, hogy
borzasztó dolog az emberekkel nyílt konfliktusba kerülni, éles szituációban, amikor már tényleg annyira agresszívak, hogy ez akár bántalmazássá is elfajulhat.
Mert volt olyan is például, hogy elkezdték bántani a lent ülő hajléktalanokat a Blahán, és én akkor egy szem kis 155 centis nőként odamentem, hogy „ezt talán nem kéne”, és hát én is majdnem kaptam. Tehát ilyen téren, igen „sajnos”, de nem bírom megállni. (nevet)
L. Csenge: Még arra térnék vissza, hogy – ahogy mondtad többször -, „te magyar vagy, magyar az anyanyelved, és kötődsz ide”. Olvastam, hogy a fiad kint tanul Angliában. Mennyire „“várod el” a gyerekeidtől, hogy ők is képben legyenek a magyarsággal?
G. Éva: Ameddig én ezt elvárhattam szülőként – ez úgy kb. a kiskamasz kor amikor még elvárásaim lehetnek egy gyerekkel szemben ilyen téren, hogy mit gondoljon, vagy hogyan határozza meg önmagát -, addig próbáltam. Tehát a fiam is járt néptáncra, de egy bizonyos idő után, már nem én határozhatom meg az ő identitását. Magyar cigányként gondol ő is magára, de ő sokkal jobban érzi a rossz társadalmi folyamatokat, amikben nem akar részt venni. Így ő inkább azt választotta, hogy egy másik ország lesz az otthona, De azért persze szokott hazajönni.
L. Csenge: És a magyar hagyományoknak a megtartásával párhuzamosan a cigány hagyományok mennyire voltak jelen a családotokban? Azok mennyire dominálnak?
G. Éva: A cigány hagyományokból nálunk bizonyos hagyományokat megtartottak, bizonyos hagyományokat pedig egyáltalán nem tartottak meg. Gyerekkoromban nem vágathattam le a hajamat. Aztán fellázadtam és rövidre vágattam. Van néhány dolog, például virrasztások, megvolt mindennek a rendje, meg a módja ahogy zajlott… de én a gyerekeket nem erőltettem semmire. Az én két gyermekem még megkeresztelve sincs, mert én azt gondolom, hogy a vallásukat sem erőltethetem rájuk. Hogy ők miben higgyenek, azt nem az én feladatom eldönteni. Azt tudják, hogy cigányok, – meg hát látszik is rajtuk, mert szép barna bőrű gyerekek, – jártak velem mindig konferenciázni, meg cigány néptáncházba, meg jártunk a roma drámaszínházba, tehát innen-onnan fölszívták ők is ezt magukba, de nem direkt módon. Ez az életünk, a munkám mindig is a romaság körül forgott, tehát benne voltak a sűrűjében. Nem direkten. Ők teljesen világpolgárok lesznek, és nem az lesz a fontos, hogy minek születtek; hanem hogy minek határozzák meg magukat, és hogy a jellemük mire fogja őket vinni.
Volenszki Anna: Én azt szeretném kérdezni, hogy hogy érzed, hogy a gyermeked Angliában tanul? Nem érzed valahol azt, hogy menekül a magyarság elől? Ettől így próbál elválni, hogy Angliába ment, és ott szeretne ő élni?
G. Éva: Igen, neki nagyon személyes okai vannak erre. Ő egy barna bőrű, csodaszép fiú, de amikor hazajön nyáron, akkor nincs olyan bár, vagy bolt, ahol ne követné őt mondjuk egy biztonsági őr. Neki ez bizony személyes döntése volt, mert ő is megtapasztalta azt – amit nagyjából mindannyian tapasztalunk, – hogy kilóg a sorból, és nem illik bele a társadalomba. És ezáltal nagyobb figyelem koncentrálódik az ő életére. Ezt a figyelmet nem mindenki szeretné. Nem mellesleg sokkal jobb az oktatás kint, azon a szakon, ahol ő tanul. Ő ezért választotta. A kinti életet pedig azért, mert ott sokkal jobban beleolvad, és bele tud integrálódni a körülötte lévő közösségbe, teljesen elvegyül egy színes társadalomban.
V. Anna: Akkor egy kicsit talán ő azt érzi, hogy itt Magyarországon jobban diszkriminálják az embert, mint ott? Van benne valami ilyesmi?
G. Éva: Igen. Ez mindenképpen közrejátszik. Bár az én véleményem szerint, (és ezt többször el is szoktam neki mondani). Az sem előítélet-mentes társadalom, mert olyan nem létezik.
Nem létezik olyan társadalom, ami teljes mértékben mentes a diszkriminációtól.
Ott is, ha megfigyeli az ember a társadalmi szerkezetet, azt látod, hogy nagyjából közép-, és felsővezetőig vannak bizonyos helyeken a bevándorlók, de azon felül nem nagyon tudna lépkedni. Ez viszont neki még mindig jobb lehetőség az érvényesüléshez, mintha itthon maradt volna.
L. Csenge: Ismét visszanyúlva ehhez a jellem – sors kérdésköröz, az érdekelne, hogy ki tudnál-e esetleg emelni olyan személyes tulajdonságokat, amik téged előrevittek az életben? Amik túllendítettek a mélypontjaidon – mert azért gondolom, (meg olvastam is) hogy voltak ilyenek -? És mi az, amit esetleg ezek közül első helyen említenél? Mi az, amit szerinted mindenkinek érdemes magában fejlesztenie?
G. Éva: Egy nagyon egyszerű kifejezés, (és bocsánat a kifejezésért, de) „Nem beszarni semmitől!” De tényleg. Úgy gondolom, ez volt az a tulajdonság, ami születésemtől fogva megvolt.
Bármi történt is, én attól nem féltem.
És csináltam akkor is, ha egy picit félelmetesnek tűnt először. A másik pedig a tanulás. Sajnos ez kikerülhetetlen (nevet), merthogy bármilyen jellemed is van, és bármilyen jó ember vagy, a tudás az hatalom. És empátia. Nagyon sok empátia. Az életben az a legfontosabb, hogy tudj reagálni a környezetedre, és át tudd érezni a rezgéseit. Mert nem rezeghetsz más frekvencián, mint amilyen élethelyzetben éppen vagy. Fel kell, hogy tudd venni a ritmust. Ehhez viszont rugalmasság kell.
B. Eszter: Az eddigi életed során mi volt a legmeghatározóbb szakasz, vagy tapasztalat, fordulópont?
L. Csenge: Pont ugyanezt szerettem volna én is kérdezni talán annyival kiegészítve, hogy mit adott neked (ha van ilyen)? Mi az az üzenet, amit közvetített számodra?
G. Éva: Ez nagyon nehéz. Én lelkész leszek, és nagyon nehéz ezen kívül gondolkodni. De
nekem a kereszténység volt az, ami egy meghatározó pont volt az életemben.
Volt egy egzisztenciális tapasztalatom, és ez megváltoztatta az életem. Ezek olyan nagy szavak… Kimondva tök viccesen hangzanak, de így volt. Volt egy fordulópont, amikor nagyon mélyen voltam, – mindenféle javasasszonyhoz is elmentem volna, – és akkor ez teljesen spontán tapasztalás volt. És megmaradt. Ez az erő nekem szerintem innen jött. Mindenki másból tapasztalja meg ezt az előre vivő erőt; nekem a kereszténység adta meg ezt a löketet, illetve az, hogy hittek bennem. Borzasztóan hittek bennem a szüleim, meg a nagyszüleim, és a dédszüleim is. Nagyon fontos dolog, hogy az emberben hisz valaki.
B. Eszter: Visszatérve az általánosításra, arra, hogy „ő onnan jött, és akkor neki olyannak kell lennie” – hogyan tudnánk ezen változtatni szerinted?
G. Éva: Nézd, ez is egy olyan nehéz kérdés, amire sok sok szociológus, és társadalomtudós sem találta meg még a választ. Engem is beskatulyáznak. És cigányként skatulyáznak be, hogy „az értelmiségi cigányok menjenek vissza a cigánytelepre, és mentsék meg a világot” – Ilyenkor fel kell szólalni ellene. El kell utasítani az általánosítást. Például, ha én azt mondom, hogy „azért, mert neked vörös hajad van, te biztosan nagyon vad vagy, és nagyon szereted a veszélyes élethelyzeteket” … Így működik az általánosítás, ha őszinte vagy magadhoz és belegondolsz: – akkor látszik, hogy mindenkiben van egy csomó olyan dolog, ami előítélettel tölti el, és általánosítással. Nekem is vannak a fejemben klisék, hogy mondjuk, „a nem cigány emberek biztosan mind utálnak engem”. De ez így nem igaz. És önmagamat is meg kell győznöm, hogy nem igaz. És lesz egy csomó helyzet, hogy olyannal találkozol, amire ráillik az az előítélet, amit gondolsz, de találkozol x alkalommal olyannal is, aki teljesen más, és nem illik rá klisé. A társadalom alapvetően nem fogad el senkit, aki egy kicsit is kilóg a sorból, de nekünk el kell.
Az interjút készítette: Bácskai Eszter, Koncz Ábel és Ladányi Csenge
Közreműködött: Váncsa Richárd és Volenszki Anna
Vezető tanár: Goldmann István.
