Téglás István
(1974-2020)
A művészetet vallásként értelmezte.
Alkotótársai, festőművészek, zenészek, filmesek szent forrásként tekintettek rá és mélyen megmerítkeztek benne.
Fundamentalista, az alapokhoz visszatérő alkotó volt. Újra felfedezte, amit a huszadik századi izmusok a sutba vágtak. Komplex kompozíció, realista gyökerű absztrakció, tobzódó színek, természetes formák, sikoltó feszültségek, biztos egyensúly ismét egymásra talált műveiben.
Alkotásainak mély mondanivalója, akárcsak ahogy a kaleidoszkópot forgatjuk, a sűrűn használt szimbólumok révén újabb és újabb értelmezhető megfejtést tár elénk. Szobrokat festményeket és embert faragott, az érzelmek izzásában élő ember sorsáról, szenvedéseiről és végzetéről. A munka iránti alázatossága a vésőnyomok és ecsetvonások részleteinek tiszteletéig terjedt. Szobraiban kiteljesedhetett ez a filozófia és utolsó festői periódusában közérthetővé is tette a fundamentalizmus lényegét.
Tégla lerakta az alapokat. Festőművész barátai apostoluknak nevezték.
Ki volt Ő?
Örök jelet vésett bőrünk alá mint egy képi imát, ami életünk végéig irányít. Mágusnak tartották, mert rengeteg ember szemét felnyitotta.
Tetoválásai talizmánként égtek a bőrbe, a szívbe és viselőinek új utakat nyitott.
A totemek nyelvét, beszélte, önmagát festette és faragta szobraiba. A harcoló farkast, a szárnyaló sast, a szikrázó főnixet, a varázslatos kaméleont, a szeretetteljes malackát.
Gyermek volt, aki egy körtefa tetejére menekült a vadul tomboló világ elől. Éteri tudását itt a lombkorona szinten szerezte. Megadatott neki hogy ezt a körtefát, amin gyermekkorában üldögélt megfaragja, de csak ennyi.
Mégis új művészetet teremtett.
(Fotó Antal Ritter)
