Székelyhidi Zsolt
Székelyhidi Zsolt (Debrecen, 1973. október 11. –) magyar zenész, zeneszerző, író, költő.
1993 óta a miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport tagja, azóta publikálja írásait. 1995-1998 között az Időjelek című időszakos folyóirat szerkesztője, majd a Titanic alkotócsoporttal lépett fel. 1996 óta a József Attila Tudományegyetem média-kommunikáció szakos hallgatója. 1999-2004 között Kiss-Stefán Mónikával a Chautauqua együttessel saját dalaikkal koncerteztek. 2005 óta soundZcapa név alatt experimentális zenéket készít. 2006-2012 közt a Schlafwagen és a SepoQ zenekarok tagja. 2007 óta a Spanyolnátha művészeti szerkesztője, 2011-től főszerkesztő-helyettese. 2007-2008 között a Parnasszus online szerkesztője volt. 2008-tól Susanna Laknerral multimediális kísérleteket készít. SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
Művei: Hoz (1997), Zajtalanítás (2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, 2009), Ördöngős (2009), Űrbe! (2012), Vampomorf (2014), Csurom (2016)
A padunkat
elbonttatta
a Műemlékek
Országos Bizottsága,
a vár alját
újítják
évek óta, talán
lesz pad is újra,
szép ívű, középbarna.
Emlékszel a vízre,
a hangjára?
Tolta-mosta Buda szélét,
míg te rám dőltél,
és fáztunk hajnalban,
de nem mondtuk,
hogy nem jó,
hiszen jó volt úgy,
fázva bújni
ölgúzsba.
A padunk
idején
– kétlakiak –
Budán és Pesten
szerettünk,
nem győztük
a vizet
alattunk, felettünk
átszelni,
ölelésnyi távba
a másikhoz elérni.
Mennyi nap
elfolyt,
mennyi csók
csitult el,
mennyi
fontos szót
szórtunk-hallgattunk
rá egymásra.
A padon összeült
micsoda idők!
– súgod félhangosan,
sötétedéskor.
Helyeslek félárnyékban,
hetykén.
Ó, bújjuk, üljük, öleljük
kettőnket
a szobamelegbe.
Idén a változás nagy:
kanapéra
költöztünk össze.
Mérlegen
a dívány,
a nyelv dönt,
te balomon
olvasol, én
jobbodon nézlek.
Micsoda pillanat,
elengedjük az ébrenlét
kezét, húzódunk
egymásba, összébb,
te balról leszel én,
jobbról én te!
Gyönyörűek vagyunk
ülve-fekve
minden este.
A pad el van mentve,
csak nekünk, írja válaszba
a Műemlékek Országos
Bizottsága,
jövőre vissza lesz
rakva, ahol volt,
ülhetünk újra rá
éjjelente, és
szerethetjük egymást
ott, ha kedvünk lenne.
Köszönjük, MOB,
nekünk jó most.
Nosztalgiázzuk
be a padot
álmainkba,
az álmokba,
amiket a kanapén
lejtünk,
álmokba, amiket
odaképzelünk.
A folytonszép
olvasólámpa-pászmába
nézünk, és ismerünk
magunkra
kék szemekkel
az IKEA-kanapén!
Létlényeg a dívány,
arcunk arcunkra dől,
fülre fül,
szerelmem balomon,
szerelmed jobbodon!
Szerelmünk fonódik,
szerelmünk forró,
álmaink
kanapéja ágy alakú.
Az álmunk a padunk,
Virágom, azt semmi
nem állítja át,
semmi nem
mozdítja el,
mi már mindig
a padon maradunk
fekve-kelve.
A padkép belénk
mentve, albumba
rendezve.
