Macutani Mijoko
A 20. század gyermek- és ifjúsági irodalmának jelentős képviselője, akinek meséin több nemzedék szocializálódott, megható novellái pedig bizonyára mindnyájunk szívében részvétet keltenek a háborút megélt emberek iránt.
Életének meghatározó – és egyben megrázó – élménye volt tehát a második világháború, amelyet gyerekként, illetve fiatalként élt meg. Ez az élmény rányomta bélyegét egész életművére, így majd minden művének központi témája a háborúellenesség és a béke utáni vágy lett.
Az 1950-es években kibontakozó írói munkássága gyermekmesékkel kezdődik, s ez a műfaj saját bevallása szerint a legmegfelelőbb formája lelki világának kifejezésére. Munkásságára jellemző továbbá a gyermekek háborúval szembeni magatartásának és lelki szenvedésének ábrázolása, ugyanakkor tovább is lép ennél. Úgy véli ugyanis, hogy a gyermekirodalom képviselőinek óriási felelőssége van a felnövekvő nemzedék problémáinak kifejezése, illetve a béke iránti elköteleződés erősítése terén.
1960-ban keletkezett népmese-átdolgozása, Taró, a sárkány gyermeke （『龍の子太郎』）, amelyben szakít a hagyományos mesék formai és tartalmi kereteivel, és a társadalmi kötöttségekkel teli realitást a látomásokkal együtt megjelenítő újszerű világot alkot. Ezért a művéért 1962-ben a Nemzetközi Andersen-díj különdíjával jutalmazták. Két műve, a Levelek Tokióból (Székács Anna ford., Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest) és a Taró kalandjai a hegyek országában (Kántor Péter ford., Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979) magyarul is megjelent.
Abban az időben Mita és Szanko őszintén boldogok voltak. Ahogyan két buborék úszik könnyedén a víz tetején, úgy éltek ők is gondtalanul, s mindent megszerettek. Szomorú óráiban Szanko mostanában is leül a fűbe, felnéz a messzi kék égre és ugyanúgy, ahogyan távoli országokban Szűz Máriához imádkoznak, ezt mondogatja magában.
Lóhere, keserűfű, vénuszfodorka, kakukkszegfű, madárkeserűfű…
A hegyekben nyáron nyíló vadvirágok neveit. Ha egy magasabb hegyen lenne, bizonyára találna ritka alpesi növényeket is, azonban itt, a hegy lábánál e kedves, de mindenhol megtalálható vadvirágok virítanak csupán.
Ahányszor csak eme csodálatos virágok jutnak eszébe, visszaréved a múltba: mintha tegnap lett volna, amikor Mitával sétált az erdei ösvényeken. A széles karimájú szalmakalapos Mita fehér edzőcipőjében ugrabugrált a köveken és a csörgedező hűs patakon átívelő kőhíd korlátján, s a szalmakalapos Szanko követte őt, miközben piros blúza virított a messzeségben.
– Nézd csak! Ezt madárkeserűfűnek hívják – cérnavékony szárára, megannyi sárga virágot csippentettek.
– Ennek kakukkszegfű a neve – s egy tűzpiros virágra mutatott.
– Ezt pedig úgy hívják, hogy vénuszfodorka – éppen olyan elbűvölő volt, mintha egy páva szétterítette volna farktollait. Szanko boldogan ölelte magához a virágokat, amiket Mita szedett, s szorgosan jegyezte meg a nevüket.
Milyen jó, hogy még az ilyen kicsiny vadvirágoknak is van nevük!
Fáradhatatlanul sétáltak felfelé az erdei úton, ahová a falevelek sűrűjén keresztül betört a napfény. Nemsokára egy fényben úszó mezőre értek, ahol Szanko kitörő örömmel hatalmas cigánykereket vetett a magas fűben.
– Nem is illik rád ez a név, hogy Fujuko – tört ki Mitából a nevetés – olyan hideg, télies. A Szanko név sokkal jobban áll. Olyan, mint a napsugár – azzal lerajzolta tenyerébe a nehéz írásképet, amit Szanko azon nyomban megjegyzett.
– Mostantól csak Szankónak foglak hívni.
– Szanko?
Szemei felcsillantak, s arca sugárzott a boldogságtól…
Igen ám, eddig csak emlékeiben élte át a múltat, s mint aki kellemes álomból ébred a kegyetlen valóságra, nagyot sóhajtott. Nem volt már Szanko többé, s nem sugárzott arcáról a derű. Most már illett hozzá a tél jelentésű Fujuko név.
Emlékei szertefoszlottak. Nem a szikrázó hegyi napsütésben, s nem is a vadvirágos mezőn ült már, hanem az ólomszürke ég alatt az út mentén, egy távoli faluban, ahová vásárolni jött. Szanko alaposan végignézett magán. Fekete haja elvesztette fényét és megfakult, vastag kendővel a vállán, elnyűtt magas nyakú ruhát viselt, ami alatt kimonóból készített alsószoknyát hordott.
Akkor kezdődött a háború, amely napról napra szörnyűbb lett, s mint egy óriási vadállat, mindent felfalt, ifjúságot, szépséget, s persze Mitát is elszakította szeretett Szankójától.
Pontosan emlékezett arra a pillanatra, amikor Mita lenyírt hajjal, felkötözött ruhában búcsút mondott szeretteinek. Háborúba indult, talán nem is találkoznak többé, Szankónak mégis olyan érzése volt, mintha egy idegentől köszönne el, aki messzire utazik, és sehogyan sem tudta felfogni, hogy el kell válnia tőle. A lány behunyta szemét. Hát tényleg lehetséges, hogy el kell szakadnia attól a fiútól, akivel minden idejét együtt töltötte, s olyan nagyokat kacagott, ahányszor csak találkoztak?
– Mita! Mita! Hová tűntél? A szürke fellegek mögé bújtál? – tört fel egyszerre Szankóból a zokogás, hatalmas könnyei ölébe potyogtak. Meggyötört, eltaposott vadvirágok, földön kúszó növények nyíltak az út mentén, ahol a lány ült. Ó, bárcsak itt lenne Mita! Biztos volt benne, hogy rögtön különös nevén szólítaná, miközben kedvesen mosolyogna, s akkor ő…
Szanko hangosan kezdett beszélni, mintha csak Mitának mondaná.
– Mita! Mita! A te Szankód egy idegen faluban vásárol. Érted? Minden elfogyott a városi zöldségesnél. Persze, a halasnál is csak sós heringet kapni, a hentes nincs is nyitva…
Így aztán Szanko minden áldott vasárnap felkerekedik, hogy nagy zsákját és batyuját megtöltse krumplival, retekkel és más zöldségekkel.
Ekkor hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, milyen szörnyen kínos volt számára, amikor a múlt alkalommal hiába könyörgött a krumpliért, s csak az út mentén elszórt salátalevelekkel térhetett haza.
Felkereste a házat, melynek falán a következő felirat állt: „Egy kifosztott család otthona”. Egy idős asszony nyitott ajtót, látszott rajta, hogy sok mindent megélt már. Egy kisfiú követte.
– Jól van. Vihetsz a krumpliból, de ugye hoztál is valamit? Gyerekruhát, kesztyűt vagy ilyesmit – méregette Szankót.
A lágyan hullámzó határban, mint megannyi kicsiny sziget a tengeren, apró parasztházak bújtak meg a fák árnyékában. A szigetek körül jöttek-mentek a vásárlók. Voltak, akik üres kézzel siettek valahová, s voltak, akik csomagjuk súlya miatt levegőért kapkodtak.
– Jaj! Lassan nekem is indulnom kéne. Mindjárt jön a vonat – eszmélt fel Szanko. Egyszerre csak tovatűntek kedves emlékei, éppen úgy, mint azon a napon. Minduntalan az járt a fejében, hogy tudja hazavinni azt a rengeteg holmit, amit vásárolt úgy, hogy ne hulljanak szanaszéjjel a vonaton. Aztán meg hogyan térjen ki az állomáson a rendőr fürkésző tekintete elől, aki biztosan elvenné tőle a legfontosabbat, a krumplit.
– Jaj, még ez az óriás retek is! Pedig csak víz az egész.
Szanko persze nevetségessé vált, mert csak nagy nehezen tudta hátára venni a retket tartalmazó batyut.
– Milyen szánalmasan nézek ki! – gondolta, majd megfogta a csomagot és remegő lábbal apró lépésekben elindult az állomás felé…
Egy hónappal később történt. Szanko egy ismeretlen város orvosi rendelőjében ült. Hosszú ideje várt már, de az ápolónő és az orvos sokáig elmaradt, így aztán alaposan körülnézhetett. Egyszer csak egy erős illat csapta meg az orrát a gyógyszerszagú helyiségben.
– Nahát! – pattant fel helyéről. A szemközti falnak támasztott tükör előtt ugyanis meglátta azt a poharat, amelybe valaki egy szál kaméleonvirágot tett. A hótiszta virág sokkal fehérebb volt, mint a fal, s kellemetlen szagot árasztott magából. Nem nyílt akkoriban már se szegfű, se rózsa az ország elvadult földjén.
A tükörből egy meggyötört, vézna arc tekintett vissza Szankóra. Szeme egészen kivörösödött, hiszen minden éjjel keservesen sír, miközben arcát párnájába fúrja. Sokáig meredt a kaméleonvirágra, majd egyszer csak felemelte fejét, s megrémült saját tekintetétől, amint meglátta a tükörben. Szanko mostanában valósággal retteg attól, hogy tükörbe nézzen. Ahányszor csak belenéz, mindig azt képzeli, hogy a vonatablakban tükröződő emberek félelmetes arcai merednek rá.
Nem akart rá emlékezni. Mégsem tudta nem meghallani. Nem tudta nem meglátni. Hiába hunyja le szemét, akkor is tisztán látja a zakatoló vonat ablakát maga előtt. Nem volt már ép ablak azon a vonaton, s a kitört üvegek helyét deszkákkal fedték be, de még az a kevés ablak is visszatükrözte az őrülettől eltorzult emberarcokat. És az a csecsemősírás…!
Egyik nap, amikor vásárlásból igyekezett hazafelé, a vonaton egy keservesen síró kisbabára lett figyelmes. Az embereket, akik majd megszakadtak csomagjuk súlyától, s alig kaptak levegőt, gyűlölet fogta el a csecsemősírás hallatán.
– Ki az az idióta, aki ide gyereket hoz? – szitkozódtak dühtől kivörösödött arccal. Volt, aki kiszáradt torokkal hörögte:
– Azt várja, hogy mindenki vigyázzon rá, különben megőrülne!
A kisbaba levegő után kapkodott, de végül elcsendesedett, s ezt mindenki elégedetten vette tudomásul. Még az anya is megkönnyebbülten sóhajtott fel…
– Jaj, ne! El akarom felejteni az egészet! – kiáltott Szanko, s kezébe temette arcát, majd megfordult és fel-alá járkált a szobában.
Mindenre pontosan emlékezett. Amikor a végállomáshoz érkeztek, a vonatról leszállók és a felszállók sokasága a keskeny peronon tolongott. Szankónak, akit a tömeg lökdöstött, taszigált mindenfelől, az egyik oszlop tövében egy anya alakja vonta magára a figyelmét, aki csomagját félredobva szinte önkívületben szorította magához kisbabáját. Azt a csecsemőt, aki az imént még keservesen sírt a vonaton.
– Mi a baj? – kérdezte Szanko.
– Levegőt! Levegőt! – rebegte az anya. Falfehér volt, s lehajtott fejjel egyre csak gyermekét szorongatta. A kisbaba azonban meg se mozdult: élettelenül feküdt anyja karjai között.
Szankónak földbe gyökerezett a lába. Körülöttük egymást taposták az emberek. Az asszony batyuját is felrúgták, s a nagy nehezen megszerzett krumpli szanaszét gurult. Senki nem figyelt a másikra, csupán arra, hogy nehéz csomagjával mielőbb hazajusson, s még csak egy pillantást sem vetettek a halott csecsemőre. Szanko megborzongott, mintha rémálmot látott volna. Ahogy elnézte azt a rengeteg embert, egyre inkább az volt az érzése: mindannyian vadállattá változtak.
– Várjon meg! Hívok valakit – mondta Szanko, és miután sietve ledobta csomagjait, elindult megkeresni az állomásfőnököt…
– Elnézést, hogy megvárakoztattam! – hallatszott egészen közelről, s Szanko hirtelen megtorpant. El is felejtette, hogy az orvosnál van. Az idős doktor barátságosan mosolygott rá, pedig először találkoztak.
– Mi a panasza?
– Hát… Szóval… – Szanko egy szót sem bírt kinyögni. Azt mégsem mondhatta, hogy vadállatnak látja az embereket, hiszen akkor kinevetnék, vagy azt gondolnák, megőrült. Mélyen elgondolkozott. Nagyon félt, ezért hogy véletlenül se tűnjön fel senkinek, önszántából ment egy ismeretlen város orvosához, most mégis egy csapásra úgy tetszett, mintha meghibbant volna.
Az orvos megvárta, míg Szanko befejezi a megkezdett mondatot.
– Szóval… A szememmel lehet valami.
– Á! Talán rosszul lát a félhomályban?
– Nem. Nem erről van szó – mondta zavartan. Amikor Szanko halvány szemébe nézett, az orvos lehajtotta fejét.
– Akkor hát?
– Van olyan betegség, ami miatt nem látjuk embereknek az embereket?
Az orvos határozottan bólintott. Így már mindent értett. – Szegényke! – gondolta magában. A betegség ugyanis arról ismerhető fel, hogy a szem majdnem olyan halovánnyá válik, mint a csecsemőknek.
A doktor rövid hallgatás után így szólt kedvesen.
– Nem csak ön szenved ebben a betegségben, hanem én is, sőt egész Japánban, mi több, az egész világon elterjedt. Az viszont egészen biztos, hogy gyógyítható, ne aggódjon emiatt! Ha sikerül megőriznie nagylelkűségét és akaraterejét, akkor az egészségét biztosan visszanyerheti.
Szanko meglepetten nézett az orvosra, aki ekkor felállt és eltűnt a gyógyszerraktárban.
– Miki Fujuko kisasszony! Itt a gyógyszere – mosolygott a keskeny ablakból, majd átadta Szankónak az orvosságos csomagot.
– Vizsgálati díjra nincs szükség. Jöjjön máskor is!
Szanko leszegett fejjel kilépett az ajtón. A csomagba két szem cukorkát tett az orvos. Milyen régen látott már cukorkát! A lány egy ideig gyönyörködött szép alakjukban, majd kivette őket. Pirosan áttetszőek voltak, s fehér mázukon megcsillant a napsugár.
Ekkor jutott csak eszébe, hogy nem is gondolt Mitára, mióta a csecsemőt agyonnyomták a vonaton, s mióta látomásában vadállattá változtak az emberek. Szanko elcsodálkozott, s még egyszer alaposan szemügyre vette a cukorkákat. Mita mosolygós arcát látta bennük, s ettől ő is mosolyra fakadt.
Hány nap eltelt azóta, hogy az történt!
Milyen rég volt! Szanko álomnak hitte az egészet. Azt sem tudta, meddig emlékezzen vissza. Azóta már öt év is eltelt, hogy Mita elutazott, s három hónapja, hogy nem kapott levelet tőle. Vajon mi lehet Mitával? Amint ez eszébe jutott, Szanko megrémült saját magától. Ennyire megváltozott volna? A városok egymás után váltak a tűz martalékává, embereket öltek vég nélkül, mások élelmet keresve tengették életüket, miközben monoton, szürke hétköznapok teltek sorjában, ám a lányok még ekkor sem felejtettek el nevetni. Az itthon maradt néhány férfi sem tudott meglenni nélküle. Ez azonban olyan nevetés, amelyet síri csend szokott követni, mégis vég nélküli és erőtlen, inkább kacajra emlékeztet. Ilyenkor Szankónak torkán akad a szó, s felrémlik benne a látomás: akik így nevetnek, megszűntek embernek lenni. De mégis hogy lehetséges mindez?
Szanko egyik nap egy férfival sétált a városban, s közben jóízűen nevettek.
– Ez lenne az – szólt a férfi dicsekedve, s belépett egy tejcsarnok hátsó ajtaján. Az elülső bejáratot gondosan bezárták, de hátul szabadon bemehettek.
– Na együnk!
– Nahát! Kenyér! – csillant fel a lány szeme. Szaharinnal édesített italt látott valami piros színezékkel, s egy szelet megfeketedett, száraz kenyeret. Mégis örült neki, hisz régen nem evett már ehhez foghatót.
A férfi arcán látszott, hogy neki sem ízlik különösebben, mégis büszkén falta be egy pillanat alatt. Ez az ember mindig szerez valahonnan egy kis rizsgombócot, rizssüteményt, vagy cukorkát, s egy részét megeszi, a többit pedig eladja, miközben vannak, akiknek a mindennapi betevőjük sincs meg. A lány feleszmélt, s kettétörte a kenyeret, majd a zsebébe csúsztatta. Édesanyjának viszi haza, hogy legyen mit ennie.
Amikor kiléptek az utcára, egy csontig lesoványodott asszonyt láttak, amint síró gyermekét rángatja maga után.
– Kérek olyan finomat! Kérek olyan finomat! – ordította a kisgyerek. Édesanyja gorombán megverte és leszidta, ám amint észrevette Szankóékat, mosolyt erőltetett vézna arcára, majd így szólt.
– Néha osztanak egy kevés karamellt, de most elfogyott és nem tudok neki adni. Nem ismeri a karamell szót, azért mondja, hogy olyan finomat kér – azzal megmutatta az üres csomagolópapírt. Szanko önkéntelenül is a zsebébe nyúlt. – Mi lenne, ha most odaadnám azt a kenyeret? – tűnődött, ám amint felemelte tekintetét, észrevette, hogy a férfi, aki vele volt, már fütyörészve továbbállt. Mennyire megvetné őt, ha most tudná, hogy zsebre tette az előbb a kenyeret! – gondolta Szanko, s szótlanul követte a férfit.
Aznap sokat dolgozott, mégsem szólhatott egy szót sem. Amikor végzett a munkával és végre hazaért, fáradtan és leverten ült asztalhoz.
– Azok az emberek egy csecsemőt nyomtak agyon azért, hogy nekik legyen mit enniük! De hisz én sem vagyok különb náluk! – a lány ekkor úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj, s valami feneketlen mélységbe zuhan. Hiába próbál kétségbeesetten szabadulni, senki sem megy oda hozzá, hogy segítsen rajta. Mindegyikük gondolata csak önmaga körül forog. Szanko, mintha hirtelen feleszmélt volna, belenézett a tükörbe. Egy sápadt, legyengült lányt látott benne, akinek a szeméből eltűnt a ragyogás. Ahogy sokáig meredt az üvegre, a kép egy félelmetes vadállatra kezdett hasonlítani.
– Félek! – sikoltotta Szanko, s megkapaszkodott az asztal szélében, mert érezte, nyomban összeesik. Ekkor vette csak észre az asztalon heverő levelet. Ismeretlen írás, a Hadipostától jött. Apró írásjegyek sorakoztak szorosan egymás mellett, alig lehetett elolvasni. Amint a lány ijedten végigfutotta, szeme megakadt a következő szavakon: „Mita holléte ismeretlen.”
Szankónak elakadt a lélegzete.
– Anya! – kiáltotta, ám senki nem válaszolt. Minden elsötétült előtte, s a padlóra hanyatlott. Még a tükör is leesett az asztalról, és szilánkokra törött.
Szanko egy ismeretlen helyen találta magát, ahol akármerre nézett, jégbefagyott ágak vették körül. Amint megpróbált kitörni a rengetegből, észrevette, hogy minden ág az ő arcát tükrözte vissza. Abban a pillanatban, amikor felismerte sok-sok arcát, a tükörképek rémisztő vadállatokká változtak, s ezt üvöltötték: – A te hibád, hogy Mita eltűnt! – a lány utat tört magának, ám a fákról visszanéző képmásai újból üldözőbe vették – Ugye – visszhangozták gyűlölettől eltorzult hangon – bármire képes vagy, csak hogy jól lakhass!? Miattad tűnt el!
Szanko félelmében fájdalmasan felkiáltott.
– Miért? Miért? Mit tettem én, hogy így kell szenvednem!? Pedig olyan szép volt minden! Miért? Mita! Hol vagy? – hívogatta kétségbeesetten, s még azzal sem törődött, hogy a jeges ágak minduntalan beleszúrtak arcába. Miközben ösvényt taposott magának és Mita nevét kiáltozta, egy csodaszép tisztás tárult szeme elé, éppen olyan, mint amelyen valaha együtt játszadoztak. Még egy hűs patak is folydogált a közelben.
– Szanko! Szanko! – Mita rég nem hallott hangján csalogatta őt a mező, mire a megsebzett lány leült a fűre.
– Mita él? Vagy meghalt? – kérdezgette a síró Szanko a patakparton az egyenként letépett krizantémszirmoktól – Él? Vagy meghalt? – A letépett szirmok pedig mintha azt suttogták volna: – Él! Mita él! – s ezzel tovasodródtak a víz felszínén.
Szanko minden reménysége ezekben a szavakban volt, s már maga is ezt ismételgette: – Él! Él!– s közben tépkedte a szirmokat.
A patak tükrén Szanko viszontlátta megviselt arcát, miközben a virágszirmok tovaúsztak a csobogó vízen.
Fordította: Fittler Áron
