Liszkay Alíz
Határtalanul
A Rajk Szakkollégium ‘Kortárs irodalom kurzus’ hallgatóinak esszéi (2020)
Ezek az esszék egy fél éves szeminárium értékes dokumentumai. Négy kiváló fiatal elme a kortárs magyar irodalommal való találkozásáról ír, négy különböző megközelítésben. Az írások DRÓTon való közlésével olvasóink bepillantást nyerhetnek egy kísérletbe, amiben a kortárs magyar irodalom kis részletét igyekeztünk huszonéves fiatal egyetemistákkal a mai valóság kontextusában olvasni, értelmezni. A pandémia miatt a kurzus nagy része online zajlott 2020 őszi szemeszterében. Hátrányunkból előnyt igyekeztünk kovácsolni, így az online órákra meghívtuk a költőket, írókat is, akiket olvastunk és akiknek munkáiból a kurzustagok referáltak. Végtelen hála, hogy valamennyi író, költő örömmel kapcsolódott beszélgetéseinkhez és válaszoltak kérdéseinkre. A félév alatt sajnos nem volt időnk mindenkit felhívni, akit szerettünk volna, de reméljük majd valamilyen formában folytatódhat a kortárs irodalom tanítása ebben a szellemiségben a felsőoktatásban, nem csak „irodalom szakosoknak”, mert mint a mellékelt esszék is tanúsítják: a kortárs magyar irodalom rólunk szól. Végezetül köszönöm a tanítványaimnak, hogy annyit tanulhattam tőlük ismét és a Rajk Szakkollégiumnak, hogy lehetővé tették a tanításról alkotott saját elképzeléseim megvalósítását, immár a hatodik szemeszterben.
Weiner Sennyey Tibor, költő, író, művésztanár
A kortárs irodalom kurzus esszéi a DRÓTon:
Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek
Tavaszi Anna: Vissza a napfényre
Az utóbbi időben sokszor kapom meg, fölösleges, amit tanulok és ami valójában érdekel. Nem azt mondom, hogy amit tanulsz, az fölösleges, csak azt, hogy a piacon sokkal nagyobb szükség van gazdasági szakemberekre, mint társadalomtudósokra. Nem azt mondom, hogy nem tanulsz semmi fontosat, csak azt, hogy semmihez se fogsz érteni igazán, mindenbe csak belekóstolsz egy kicsit. Nem azt mondom, hogy felesleges az irodalom, csak azt, hogy nincs kézzel fogható eredménye. Na, most miért nézel így, nem akartalak megbántani.
Nem gondoltam ám mindig így, valójában még most sem, de közgazdász közegben sokan nem értik, mi értelme van a művészeteknek, nem értik, mi hasznuk van.
Olyan materiális megközelítés ez. Én is sokat gondolkodom a művészeti alkotások lényegén, de valahogy egészen más indíttatásból.
Lenyűgöz a művészet határtalansága és hogy olyasvalamit alkot, amely talán kicsit túlmutat ezen a kézzelfogható világon.
Lehet, hogy ezt a mondatot nem fogom tudni jól befejezni, ez jelent nehézséget sokszor az írásban. Minden szó egyszerűen gyermeteg hangzást kölcsönözne. Olyan sokrétű érzéseket és gondolatokat váltanak ki belőlem az alkotások, hogy egyik szó sem elég kifejező ahhoz, hogy pontosan szavakba önthessem, amit érzek. Ha féloldalon keresztül pakolnám egymás mögé a mellékneveket, hogy ezeket a gondolatokat valahogy körülírjam, valamilyen módon megfoghatóvá tegyem, akkor sem tudnám átadni, de talán ezzel el is bagatellizálnám a művészet lényegét, ami talán pont abban rejlik, hogy olyan egyszerűen és olyan természetességgel fejeznek ki komplex és mély jelentéssel bíró dolgokat, mint amilyen természetességgel száll a pillangó egyik virágról a másikra.
A szavakból mondatok lesznek, a mondatokból pedig oldalak és az oldalakon keresztül taglalt képek valósággá válnak.
Ezért szeretem annyira Jókait, én is ott vagyok a Vaskapunál, a fedélzeten utazom és körülöttem fák és a Duna, fölöttem a Hold, arcomon a lágy szellő, orromban az éjszaka friss illata. A szavakon keresztül olyan képi világot és valóságot teremt, amelyet máshogyan nem lehetne, úgy érzem, hogy csak a szavak tudják átadni a fényeket, illatokat, helyzeteket, ízeket, érzéseket úgy, mintha az olvasó is részese lenne az alkotásnak. És talán pont ez a vonzó ereje a művészeteknek, hogy a befogadó részesévé válik olyasvalaminek, ami tulajdonképpen a materiális világban nem létezik, amivel kiszakadhat kicsit, mert az élet sokszor nagyon nehéz teher és valójában a materiális javak nem tudják kielégíteni az ember természetes vágyát a lelki kiteljesedésre.
Mert embernek lenni nem csak annyi, hogy kézzel fogható értéket teremtünk, hanem az ember testből, szellemből és lélekből áll, a lelkünk pedig sokat tapasztal, jót és rosszat egyaránt, de ha rossz is, még az is jó, mert talán az érzékenységünk tesz minket igazán emberré.
És a lélek nem mindig hasznos dolgokra vágyik, sokszor csak a szépet szeretné, a művészet pedig természeténél fogva szép, mert valódi érzéseket, gondolatokat és vágyakat közöl és pont ezért, még akkor is szép, ha nehéz az üzenet. Ugyan ez is attól függ, hogyan definiáljuk a hasznosat, lehet, hogy a lélek számára a szép a hasznos, tehát akkor a művészet is hasznos, mert szép. Bár azt érzem, azzal, ha ezt jelzőt használjuk a művészetre, pont a szépségétől fosztjuk meg, mert akkor már nem csak a lelkünk öröméért műveljük, hanem valamilyen külső késztetés hatására, aminek haszon orientált csengése van, de a művészetből nem kellene hasznot húzni, csak örülni neki, hogy szép.
Nem gondolom, hogy amit tanulok szeretek, az fölösleges lenne, egyszerűen csak az élet egy teljesen más részét engedi látni számunkra, ami a megismerés nélkül rejtett és talán azok, akik a művészetet nem értik, nem fedezték még föl ezt a másik világot.
Nem tudtam csak egyetlen írót kiválasztani. Mindegyik alkotás tett hozzám és akkorára nőttek bennem, hogy a mindennapjaim részévé, az én részemmé váltak és én is a részük lettem.
Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyve után napokig a hatás alatt voltam, igazából még mindig, csak talán most már természetessé vált és belém épült az első olvasás utáni heves érzés. A szomszéd néni és a sérült lánya sokat jártak a fejemben. Azt hiszem, ez a lány is hasonló úton juthatott arra a sorsra, mint Zsuzsika. Az irodalom így szól az emberekhez: a mindennapi életről ír, amelyről azt gondoljuk, egyedül vagyunk benne, mert csak kevesen tudják szavakba önteni. És viseled a terhet, de tulajdonképpen még beszélni sem tudsz róla mert nem is tudod mit szeretnél mondani, azt pedig végképp nem, hogy ezt az összetett gondolathalmazt hogyan öntsd szavakba. És valaki megírja azt ami benned van. És érzed, hogy amint valaki megfogalmazza azt, ami olyan nehéz, hogy szinte már egy lénnyé nőtte ki magát benned, ami olyan régóta nyom, érzed, gát szakad fel a lélekben. Ereje van a szónak, cselekvésre késztető ereje. Hasonló sorsú nők sokaságát bíztatta életük megváltoztatására a könyv. A kimondatlan gondolat túl megfoghatatlan annak elengedéséhez, a kimondott pedig valósággá válik, tudjuk már, mit is érzünk pontosan ezért el is tudjuk azt engedni. És még nagyobb jelentőséggel bírt számomra a könyv az íróval folytatott beszélgetés után. Ez a szép az irodalomban: nem csak az olvasó szívéről emeli le a nehéz súlyt, de Éva szíve is könnyebb lett azzal, hogy kiírta magából az életet. Olyan egyszerűen mondott el mindent, nem próbált meg más lenni, felnagyítani ezt, kihagyni azt és pont ez az őszinteség az igazán magával ragadó. A különböző írók és munkáik megismerésével annyit tanultam a félév során, mindegyikük olyan más, egyesek szinte tőmondatokban írnak, ami mégis ugyanolyan erővel bír, mint a hosszú sorokon keresztül kibontakozó gondolatok.
Ilyen volt számomra Danyi Zoltán A dögeltakarító című könyve. Egy hosszú, véget nem érő monológ vagy sóhaj vagy talán mindkettő egyszerre, mint amikor valaki túl sokáig nem tud beszélni az őt ért traumákról és egyszer csak kiszakad és akkor csak mondja mondja megállás nélkül, cenzúra nélkül, levegővétel nélkül, tulajdonképpen akkor már szégyen vagy bűntudat nélkül, nem én voltam, a világ volt és hidd el már nem is érdekel igazából, mégis úgy éreztem muszáj elmondanom, talán, hogy jobban legyek vagy nem tudom, de valójában nem csak ez vagyok én, van egy szép énem is, aki virágokról ír, rózsákról meg barackmagról, hajnalról és a fák zenéjéről, körte, sárgadinnye, vadszilva, őszi szőlő, meggy és alma micsoda bőség, látod kész is már a gyümölcskompót, de igen, mind a kettő én vagyok, kertész és dögeltakarító, látod, ezt teszi a háború az emberrel, talán van olyan amiről nem lehet szépen írni csak igazul, az igaz pedig csak néha szép, általában azért meg lehet próbálni szebbé tenni az igazat, de ez annyira igaz, hogy ezt már nem lehet, sőt erről valójában beszélni se lehet, ezt csak hordozom magammal, ott van a lelkemben a rózsakert alatt mélyen elásva, ebbe gyökerezett bele a őszi tüskés rózsa és ebből hozta vérvörös szirmait.
Danyi úgy tudta megközelíteni a háború témát, ahogy azt csak kevesen, magáról a háborúról keveset írt, de sokkal többet a körülményekről és a főhős, vagy inkább antihős lélekállapotáról, ami jobban ábrázolta annak szörnyűségeit, mint bármilyen részletes háborús beszámoló.
Elég erős a kontraszt a Dögeltakarító és a Gyümölcsversek között, de ez nem meglepő, mert csak az képes olyan nyers és nehéz könyv megalkotására, mint a Dögeltakarító, akinek van egy Gyümölcsversek oldala is, mert az irodalomban a nagyon nyers és nehéz nem létezhet a nagyon szép nélkül.
Nem csak a téma különbözik a két műben teljesen, hanem a hanghordozás és a fogalmazás is, olyan minta két különböző személy írta volna őket, de közben mégis mindkettő teljesen beleillik Danyi karakterébe. A beszélgetés olyan volt, mint amilyennek őt elképzeltem, egy melankolikusnak látszó, végtelenül megfontolt valaki, aki azért mégsem annyira melankolikus, nagyon tudja értékelni a szépet, aszerint is fogalmaz. Lehet azért maradt meg annyira az a beszélgetés bennem, mert Danyi nagyon emlékeztet a gimnáziumi történelem tanáromra, aki az egyik legmeghatározóbb ember volt az életemben és milyen érdekes, hogy csupán annyi elég számunkra, hogy valaki felé pozitív érzéseink legyenek, hogy emlékeztet minket valakire, akit szeretünk. De vajon az ok-okozat nem fordítva van? Valakit közelinek érzünk magunkhoz, nem azért, mert emlékeztet minket valakire, hanem vannak bizonyos személyiségjegyek, amelyeket vonzónak tartunk, ezért, ha valaki rendelkezik ezekkel, azt közelinek fogjuk érezni magunkhoz. De ez is olyan fura, valahogy mégse tudom, hogyan szólítsam, a Danyit túl hivatalosnak érzem, de a Zoltán túl közvetlen lenne, éreztem benne egy bizonyos távolságtartást, pont olyat, ami a történelem tanáromban is mindig volt.
Tóth Kinga művészete és személye sokkal inkább megfogott, mint az írása. Szerinte a művészet egy nagy egész. Művészet van a hangokban, a zajokban, nincs beszéd köhögés, szippantás, nyelés, tüsszentés, krákogás, sóhaj, cuppogás nélkül, amelyeknek ugyan tartalmi jelentése nincs, mégis szerves részét képezik a beszédnek.
A nyelv egy folyamatosan változó organizmus, amely hatással van az életünkre, a gondolkodásunkra.
Ahány nyelvet beszélünk, annyi személyiségünk van.
Más vagyok, amikor magyarul beszélek és más, amikor angolul. Angolul folytatom a tanulmányaimat, ezért sokszor félek, hogy tudása az angol énemnek lesz és ez megrémít, mert azt hiszem a magyar az én igazi énem, az én elsődleges valóságom, szegényt meg elbutítom, mert fogalma se lesz róla, mit tud az angol énem. Biztos, hogy nem csak arról van szó, hogy az angol énem tanul, de az az énem máshogy is értelmezi a tanultakat. Mert a világról alkotott képünket nagyban befolyásolja, hogy milyen nyelven beszélünk. Ha eszkimó lennék, száz szót is tudnék mondani a hóra és mindegyik egy kicsit mást jelentene, nem kellene egy egész mondatban felsóhajtanom, hogy Jaj milyen ronda ez a sáros latyakos hó itt az út szélén! lenne erre egy külön szavam, erre az egész mondatra. Ha pedig orosznak születtem volna, a kéknek három különböző árnyalatát tudnám nem csak kifejezni, hanem aszerint is befogadni. Ősszel a kék legszebb árnyalatába öltözik az ég, ha lenne egy saját nyelvem, biztosan kitalálnék egy külön szót erre a színre, szerintem valahogy úgy lehetne fordítani, hogy az univerzum ölelése, mert igazából sajnos tudom, azért ilyen szép kék az ég ősszel, mert magasabb a levegő oxigén tartalma, de én inkább azt mondanám, hogy ilyenkor így világítja meg a Nap a minket körülvevő űrt, a Földet ölelő űrt, ezért lenne az univerzum ölelése.
Ha pedig olasz lennék, biztos egészen máshogy értelmezném a dolce vita-t is. Most inkább egy hozzám közelinek tűnő életvitelnek gondolom, ahol a nehézségeket is jókedvvel hidalom át, de valójában nincs is az életben olyan, hogy nehézség, mondanám, ha valóban érteném a lényegét, de látszik rajtam mennyire magyar vagyok, a dolce vita után az első dolog, amiről írni kezdtem azok a nehézségek. Mindig latolgatom, hogy a felmenőim egészen biztosan olaszok voltak, de ha valóban olasz vér csörgedezne bennem, a dolce vita nem a definícióra szoruló kifejezés lenne, egyszerűen csak tudnám mi az és egyszer sem említeném, hogy aszerint élek, ez magától értetődő lenne. Vajon az olaszok a nyelvük miatt ilyen kivételes nép, vagy előbb voltak kivételes nép, minthogy megalkották volna a nyelvüket? Persze, a nép csak egy eszmei fogalom, nyelv nélkül nem is beszélhetnénk népről, hiszen az az egyik legerősebb eszmei összetartó érték, nem véletlen, hogy egyes régiók inkább érzik magukat szicíliainak vagy firenzeinek, mint olasznak. És milyen szép nagy egész az irodalom, hogy ezt a motívumot akár az előző bekezdéshez is visszavezethetném. Nem szeretek romantizálni semmit, általában közhelyesnek tartom, ha távolról vonzónak tűnő kiragadott részletekben akarunk élni és a körülmények figyelembevétele nélkül vágyakozunk olyasvalamire, ami közel sem olyan jó. De ez más, valahogy az olaszokat tényleg jobban szereti Isten, mint a többi népet.
Legszívesebben keresnék egy állást, ahol 101 dologról írhatnék, amit muszáj az embereknek megtenniük még az életükben Szicíliában. Elrepülnék, lenne egy szobácskám a kávézó fölött, ahol dolgozom, kilátással a tengerre, beleszeretnék egy Antonio nevű férfiba, mert mindenki tudja, hogy az olasz férfiak egészen mások, pontosan tudják mit kell tenniük, hogy elrabolják a szíved. Ez a szép az irodalomban, hogy úgy képes elröpíteni egy másik világba, hogy utána az a részemmé válik, és nem csak Ughy Szabina élte meg az olaszországi életét A gránátalma íze című művében, hanem általa én is. Oldalakat tudnék írni a tenger sós illatáról, a távolban magasodó Etna hegyes csúcsairól, az olasz emberek jóízű nevetéséről, a szicíliai napsütés forró érintéséről, a levegőben terjengő pasta és parfüm egyvelegének kellemes illatáról,
mert amikor olvastam Szabina írását én is Szicíliában voltam
és én is éreztem a gránátalma ízét, azt az édes-savanykás érzést.
PS:
Végtelen üdítő volt fél éven keresztül ilyen széleslátókörű és sokszínű művészek világát olvasni, hálás vagyok nekik, hogy adtak egy darabot a lelkükből nekem és mindenki másnak, akit megszólítottak az alkotások. És köszönöm neked is Tibor, hogy a segítségeddel felfedezhettem az irodalmat újra.
