Kígyók, békák, színészek
Elor Eminát, az Újvidéki Színház színésznőjét a politikai hatalmak és a színház viszonyáról kérdezik egy interjúban, a válasza így szól:
Nem gondolom azt, hogy a politikának bele kéne szólnia egy színház politikájába. Nem érzem úgy, hogy bármely politikai hatalomnak is jogában áll eldönteni, hogy mit szeretne látni a néző. Nem rendelkezhetnek a színházzal és felette, nem ’rendelhetnek’ tőle darabot. Én úgy gondolom, hogy a mindenkori teátrum igenis jól tudja, érzi, hogy mit kell nyújtania a nézőnek, érte van, a politika pedig csakis a saját érdekeit figyeli a művészetekben is.
Elor Emina tisztán és pontosan fogalmaz, semmit nem kell hozzátenni, semmit nem szabad elvenni belőle. Ugyanakkor viszont, ezek az úgynevezett „politikai hatalmak” éppen arra törekednek egyre hevesebben, amit a színésznő ellenez. A jelenlegi politikai lassan a színházak felett is átveszi az irányítást, és hamarosan ilyen vagy olyan darabokat fog rendelni tőlük. Nem közvetlenül, hanem a pártszempontoknak megfelelő igazgatók által, akiket „helyzetbe hoztak”. Ez nem újdonság persze, a különféle vezetőket Kelet-Európában többnyire eddig sem a szakmai jártasság, hanem a párthoz való hűség alapján választották ‒ részben ennek is köszönhető, hogy Európa keleti fele sok tekintetben ott tart, ahol tart: és tudjuk jól, hogy ez melyik állat melyik része alatt van. Az új igazgatók pedig, miután leteszik a telefont, megrendelik az új előadást. Így történt ez az Újvidéki Színház esetében is, ahol az igazgató Gogol Holt lelkek című darabja, valamint egy ismeretlen szerző A csehek című színpadi szövege helyett a Csárdáskirálynőt rendelte meg a rendezőtől, Keszég Lászlótól, aki a megtisztelő felkérést ‒ szerencsére ‒ nem vállalta. Nem azért, merthogy a Csárdáskirálynőnek nem volna helye az Újvidéki Színházban, hanem inkább azért, mert az ilyen „megrendelősdinek” egész biztosan nincs helye, nem csak az újvidéki, hanem egyik színházban sem.
A történet ismert, nem kívánom újra felmelegíteni ‒ kígyókat nem szívesen melengetünk sehol. Mindössze azért jutott újra az eszembe az ügy, mert az említett interjú kapcsán remélni merem, hogy amíg a színészek ilyen tisztán, világosan és merészen gondolkoznak, addig a politikai hatalmaskodóknak legfeljebb csak átmeneti sikereik lehetnek a színházakban. És mint tudjuk, színház az egész világ.
A szabadkai tej
Végel László írja az egyik júniusi jegyzetében:
Áder János a szerb képviselőházban bocsánatot kért a hideg napokért. Vajon Tomislav Nikolic megtette-e ugyanezt a szerb képviselőházban. Vagy a Magyar Országgyűlésben? Igaz, vagy egy évvel ezelőtt szó volt erről, volt rá ígéret, persze… A kisebbségi politikusokat már kérdezni se merem, pedig ők is ígérgettek.
Egy nem túl jelentős, úgyszólván protokolláris ügyről van szó ‒ ugyanakkor nem mellékes üzenete van ezeknek a bocsánatkéréseknek, ahogy annak is, ha ezek a bocsánatkérések valamiért elmaradnak, elfelejtődnek. És Végel László nem véletlenül utal arra, hogy a kisebbségi politikusok hallgatása szintén figyelemre méltó. A választópolgároknak mindenesetre joguk lenne számon kérni rajtuk, hogy a gyakorlati ügyekért (tehát a fontos hatalmi pozícióikért) folytatott erőfeszítéseik mellett, a megválasztott képviselőik vajon mit tesznek az ilyen jelképes, protokolláris dolgokért. Lehet, hogy ez túllép a hatáskörükön, lehet, hogy ez már túl nagy feladat volna számukra, nem tudom. Ami engem illet, ennél kevesebbel is megelégednék a kisebbségi politikusok munkájával kapcsolatban. Például azzal, ha sikerülne elérniük, hogy a szabadkai tej csomagolásán újra megjelenjen legalább annyi magyarul is, hogy „Friss tej”. A háborúk előtt ez nem zavarta senkinek a szemét: a szabadkai és a már nem létező zentai tejgyár termékein egész hosszú szövegeket olvashattunk szerb és magyar nyelven. Igaz, akkor még mi is jugoszlávok voltunk. Most viszont ‒ most kik vagyunk?
(Milyen jó lenne, ha az úgynevezett „nemzetpolitika” mindenekelőtt arra irányulna, hogy Zentán, a Tyúkpiacnál is hibátlanul fogni lehessen a Bartók Rádiót. Nem is annyira a népzenei műsor, mint inkább a barokk zene miatt ‒ feltéve persze, ha ez a vágyálom nem tekinthető nemzetárulásnak a részemről.)
