Ki az a David Cayley?
David Cayley torontói író, aki a Kanadai Hírközlési Társaság rádiós szolgálatából ment nyugdíjba negyvenéves pályafutás után, 2012-ben. Ez alatt az idő alatt többféle munkakörben dolgozott: producerként, műsorvezetőként, íróként és közvetítőként. Több száz rádiós dokumentumműsort készített, melyeknek nagy része elérhető weboldalán:davidcayley.com. Kilenc könyv szerzője, melyek közül a legutóbbi címe: Ivan Illich: An Intellectual Journey (Ivan Illich: Egy szellemi utazás).
Múlt héten kezdtem bele egy esszébe a jelenleg tartó világjárványról, melyben megpróbáltam megfogalmazni annak központi kérdését:
vajon a vírus lehetséges ártalmainak meggátolására és föltartóztatására tett masszív és költséges erőfeszítés az egyetlen választásunk?
Ez vajon valóban pusztán egy magától értetődő és elkerülhetetlen elővigyázatossági intézkedés, hogy megvédjük a legsebezhetőbbeket? Vagy inkább egy katasztrofális próbálkozás azzal a céllal, hogy kontroll alatt tartsunk valamit, ami nyilvánvalóan kontrollálhatatlan immár, egy olyan erőfeszítés, amely a betegség által okozott károkat a jövőben hosszan ható új gondokkal tetézi majd? Még alig merültem bele az írásba, amikor is azt vettem észre, hogy a legtöbb föltevésem igencsak távol esik a környezetemben kifejtett nézetektől. Föltevéseimre való reflexióm során világossá vált, hogy azok az Ivan Illich munkásságával való hosszas dialógusomból erednek. Ebből pedig az következett, hogy mielőtt értelmezhetően meg tudnék szólalni jelen körülményeinkről, először is föl kell vázolnom Ivan Illich attitűdjét az egészségügyhöz, orvostudományhoz és egészséghez, amelyeket élethosszig tartó elmélkedései során az adott témákról magában kiérlelt. Ennek megfelelően a következőkben egy rövid összefoglaló következik Illich orvostudományt [biomedicine] illető kritikájáról, melynek fényében megpróbálom megválaszolni a fölvetett kérdéseket.
Ki volt Ivan Illich?
Ivan Illich a legmerészebben nomád gondolkodók kisszámú csoportjába tartozik. Olykor „tévelygő zarándokként” írta le magát, olykor pedig „vándorló zsidóként és keresztény zarándokként”, aki ragaszkodik a közép-európai, dalmáciai gyökereihez.
A Vatikánnal összekülönbözött katolikus pap volt, aki felhagyott a hivatalos szolgálattal, hogy csak magánjellegű miséket celebráljon. Mindig hangsúlyozta, hogy – a gyermekkorát leszámítva – soha nem volt otthona, egyébként azonban tucatnyi nyelvben és országban mozgott otthonosan. Egyetemi rektor és tanár volt, fél évszázadon át tanított, de olykor elhagyta az akadémiai szférát, megszüntette az általa alapított mexikói felsőoktatási kampuszt, a CIDOC-ot, és egyébként kíméletlen bírálatban részesítette az oktatási rendszert.
Illich pályafutásán vörös fonalként húzódik végig a radikális intézményellenesség – legalábbis ha intézményeken olyan közeget értünk, amely túlhierarchizált és az egyén kreativitását ellehetetleníti.
A katolikus egyházzal való viszályára azért került sor, mert egyet nem értését fejezte ki a születésszabályozással és az egyház bürokratizálódásával kapcsolatban, és nehezményezte, hogy a Vatikán néma a nukleáris fegyverkezést illetően.
Illichet a Vatikán és a CIA is veszélyesnek minősítette.
Illich eleve a dekadencia jelének tekintette, hogy a kereszténység intézményesült, kialakította a maga viselkedési szabályrendszerét és a kötelezettségek tárházát. A hivatalos pályafutása (középkori történelemből doktorált) érdektelen a munkásságának sokrétűsége és termékeny töredékessége felől nézve.
Illich válságdiagnoszta volt, aki általános kulturális forradalom után kiáltott, a legjelentősebb civilizációs vívmányainknak kikiáltott intézményeink krízisét látva. Paul Goodman, a jelentős anarchista így beszélt róla: „anarchistának nevezhető, nem azért, mert egyetértene az anarchizmus politikai nézeteivel, hanem mert abban hisz, hogy a hatalom elutasítása áll a keresztény evangélium középpontjában”.
Illich az egyik legkiemelkedőbb művében,A társadalom iskolátlanításában a modern társadalmaknak a nevelést leszűkítően felfogó gyakorlatait és elképzeléseit támadta, azt, hogy a tanulás egyetlen, kényszerekkel teli életszakasznak számít csupán. A könyv a modern állami tömegoktatás, illetve a „szabad piac” privát iskoláinak kíméletlen bírálata. Illich végkövetkeztetése szerint a rendszer megreformálhatatlan – le kell építeni, és olyan alternatív közeget kialakítani, amelyben az önnevelésnek, a mindennapokhoz szükséges tudásnak, a társadalom egészébe való beágyazottságnak, a fluid-horizontális önszerveződésnek kitüntetett szerepe lesz.
Az intézménytelenítés eszményét követi Illich másik műve,Az együttélés eszközeiis, amelyben immár általánosítja a modern tudásformákkal kapcsolatos kritikáját – a túlspecializáltságot és a szakbarbárságot, a technokrata eliteknek az ipari társadalomban (a mezőgazdaságban, a lakhatást illetően stb.) betöltött monopolhelyzetét, az átlagpolgár háttérbe szorítottságát. E bírálat jegyében követelte a széleskörű deprofesszionalizálást. A tényleges együttélést biztosító, alternatívát jelentő intézmények résztvevőit a társadalom szolgálata motiválja, az önkéntes részvétel jellemzi őket, bennük a modern technológia pedig az átlagpolgár, nem pedig a menedzser hasznára van. Az újfajta társadalom egyúttal a háttérbe szorított árnyékmunka (mint amilyen a háztartásbeli) méltóságának visszanyerésével járna. Egyébként is, Illich szerint a társadalmunknak nem a javak állítólagos szűkösségére kellene ellenszert találnia, hanem a javak – veszteség nélküli – megoszthatóságából kellene kiindulnia.
AzOrvosi nemezisaz intézménykritikát az egészségügyi rendszerre hegyezi ki, arra, hogy a modern orvostudomány az embereket puszta rizikófaktorokként tárgyiasítja el, a gyógyításból pedig technológiai mérnökösködést csinál. A pharmakon jól ismert kettősége (gyógyszer / méreg) jegyében Illich azt is felrója a rendszernek, hogy miközben gyógyítani próbál, valójában szaporítja a bajokat, például a terápiás mellékhatások, maguk a gyógyszerek által előidézett nyavalyák és a tőlük való függés, az addikció miatt. Illich összefoglalóaniatrogenezisként írja le e különböző, gyakran ellentmondásos folyamatokat.
A leghevesebben talán akulturális iatrogenezist bírálta, amely azt jelenti, hogy megfosztanak bennünket a halálhoz, a beteséghez, a fájdalomhoz való tradicionális viszonyunktól, a saját test változásainak autentikus érzékelésétől – a helyébe egy medikalizált-technologizált attitűd került, amelyben már csak statisztikai példányok, előre kikalkulált „előbetegek” vagyunk, még a normális állapotunkat is igyekeznek patologikusként, vagy legalábbis kockázatosként feltüntetni. A diagnosztizálásból stigmatizálás lesz.
Amint az oktatás és egyéb szférák terén, úgy az egészségügyet illetően is azt hangsúlyozta Illich, hogy az átlagpolgárnak uralnia kell önnön életét, a személyes dimenzió és a self-care prioritás kell legyenek a szakmai-hivatásos orvosláshoz képest. Az intézményektől való hamis függőséget a mindennapok természetes egészségének és fájdalmainak kell felváltania. Többek között azért, hogy az otthon, a túlprofesszionalizálódással szakítva, ismét a születés, a betegség és a meghalás helye lehessen.
Egyes elemzők szerint azOrvosi nemezisprofétikusnak bizonyult, hiszen a betegséghez való viszonyunk büroktratizáltabb, mint valaha. Mégis, az egészségügyi rendszer illichi elemzésével kapcsolatban érdemes felvetni bizonyos kritikai kérdéseket. Míg Illich diagnózisa szerint e rendszerben puszta tárgyakként kezelnek bennünket, addig a „bioszocialitás” (Paul Rabinow), a „vitális politika” és az „ethopolitika” (Nikolas Rose) újabb elemzései szerint a kései kapitalizmus éppenséggel többletterhet ró az átlagpolgárrá, azzal, hogy minden áron alannyá, a self-care szubjektumává kívánja tenni, aki – elvben – a testének, az egészségének minden apró aspektusáról, molekulájáról dönthet. A páciens önállósága és a folyamatos döntései segítenek a rendszer megolajozásában. Mondhatni, a rendszer profitál a fogyasztókhoz való maximális idomulásából, az egészségügyi toyotizmusából. Eszerint Illich egy letűnt kor, a jóléti állam gondoskodó-represszív korszakának kritikusa csupán.
Ám tegyük hozzá, hogy előrelátta az egészség piacának, a medikális konzumerizmusnak a kiterjededését, amely majd torzítva magába épít némely – eredetileg – felszabadító eszmét, gyakorlatot is. A COVID-válság valószínűségi görbéi pedig, mint David Cayley is hangsúlyozza, egyáltalán nem állnak távol attól, amit Illich a medikális-ipari komplexumról mond.
Illich 2002 devemberében hunyt el. Amikor – két évtizeddel korábban – rákot diagnosztizáltak nála, Illich, a nézeteivel összhangban, elutasította a gyógykezelést. „Nem vagyok beteg, ez nem betegség. Ez valami egészen más – egy roppant bonyolult viszony”, mondta.
Ivan Illich kritikája az orvostudományról
1973-ban írottAz együttélés eszközei(Tools for Conviviality) című könyvének elején Illich leírta a kortárs intézmények általa tipikusnak gondolt fejlődési ívét, és ezek közül az orvostudományt választotta példaként. Az orvostudomány története során, állítja Illich, két vízválasztó esemény volt.
Az elsőre a huszadik század korai éveiben került sor, amikor is a gyógyszeres kezelések bizonyíthatóan hatékonyakká váltak, és jótéteményeik kezdték fölülmúlni az általuk okozott károkat. A legtöbb témával foglalkozó történész számára ez az egyetlen releváns vonatkoztatási pont – ezen túl a fejlődés föltartóztathatatlan, és noha lehetnek majd hullámvölgyek, mégsem képzelhető zátony, melyen a haladás fönnakadhatna.
Illich nem így gondolta. Ő föltételezett egy második vízválasztót, amelyen elképzelése szerint át, sőt, túl is haladtunk már könyvének írása idején.
Ezen a második vízválasztón túl beáll a kontraproduktivitás – a gyógyszeres beavatkozás saját céljait teszi tönkre, több rosszat, semmint jót okozva.
Illich könyvében amellett érvelt, hogy ez bármilyen intézményre, javakra vagy szolgáltatásra igaz lehet – be lehet azonosítani egy pontot, amely elégséges, és amelyen túl már túl sok lesz a jóból. Az együttélés eszközei arra tett kísérletet, hogy beazonosítsa ezeket a „természetes mércéket” – ez volt az egyetlen általános és programszerű kutatás a technológia filozófiájával kapcsolatosan, amelybe Illich belevágta fejszéjét.
Két évvel későbbOrvosi nemezis(Medical Nemesis) című könyvében – amely később, végleges és átfogó kiadásában,Az orvostudomány határaira (Limits of Medicine)lett átcímezve – Illich megpróbálta részletesen föltérképezni az orvostudomány által okozott hasznokat és károkat. Általában kedvezően nyilatkozott azokról a nagyszabású közegészségügyi innovációkról, melyek révén egészséges ételekhez, biztonságos ivóvízhez, tiszta levegőhöz, szennyvízelvezetéshez stb. juthatunk. Dicsérte továbbá az akkoriban Kínában és Chilében zajló fáradozásokat egy minden állampolgár számára elérhető (árú) alapvető egészségügyi eszközkészlet és gyógyszerkönyv létrehozására, avval szemben, hogy az orvostudomány a tömegek számára sohasem megfizethető luxusjavak fejlesztésével töltse idejét.
Ám könyvének fő célja az volt, hogy beazonosítsa és leírja azokat a kontraproduktív hatásokat, amelyek érzése szerint az orvostudomány második vízválasztóján való áthaladása során evidenssé váltak.
Az orvostudománynak és gyógyszeres kezelésnek ezeket a nemkívánatos következményeit aziatrogenezisnévvel illette, és három formáját különböztette meg: a klinikait, a társadalmit és a kulturálisat.
Az elsőt már mindenki érti – rossz diagnózist állítanak föl, rossz gyógyszert írnak ki, rossz műtétet végeznek el, a kórházban kapod el a betegséget, stb. Ez a járulékos kár, persze, egyáltalán nem triviális. AThe Walruscímű kanadai magazin egy cikkében (Rachel Giese: „The Errors of Their Ways”, 2012 április) 7,5%-ra becsüli azoknak a kórházba kerülő kanadaiaknak az arányát, akik valamilyen „mellékhatásból” fakadó károsodást szenvednek el, és 24 000-ren halnak meg orvosi műhibák következtében. Körülbelül ugyanekkor Ralph Nader aHarper’s Magazine-ben arra emlékeztetett, hogy a megelőzhető orvosi hibák okán évente elhalálozó egyesült államokbeli lakosok száma 400 000 körül van. Hatásos szám, még ha túlzó is – Nader becslése fejenként kétszerese aThe Walrus-énak –, ám ez az esetleges károkozás egyáltalán nem volt Illich figyelmének fókuszában.
Ami igazán foglalkoztatta, az az, ahogyan a túlzásba vitt orvosi kezelés meggyöngíti az alapvető társadalmi és kulturális megküzdési képességet.
Az általa társadalmiiatrogenzsisnek nevezett mozzanat azt az átmenetet ábrázolja, melynek során az orvostudományművészete, ahol is az orvos mint gyógyító, tanú és tanácsadó lép föl, átadja helyét az orvostudománynak minttudománynak, ahol is az orvos mint tudós definíciószerűen kísérleti alanyként, és nem egyedi esetként kell hogy kezelje páciensét.
Tehát végső soron előállt az orvostudomány végzetes csapása: a kulturálisiatrogenezis. Ez akkor következik be, állítja Illich, amikor a sok generáción áthagyományozódott kulturális képességeket először aláássák, és aztán fokról fokra mindenestül leváltják. Ezek közé a képességek közé tartozik mindenek fölött a szenvedésre való készség, a saját valóság elviselése, és a saját halál elszenvedésére való kapacitás. A szenvedés művészetét, érvelt Illich, beárnyékolta a várakozás, hogy minden szenvedést tüstént megkönnyítsenek – ez egy olyan attitűd, amely valójában nem vet véget a szenvedésnek, csak értelmetlenné teszi, anomáliaként vagy technikai kudarcként mutatja be azt. Végül a halál is átformálódott: egy intim, személyes aktusból – olyanból, amit minden egyes ember el tud végezni – értelmetlen vereséggé változott – a kezelés puszta megszűnésévé, a „csatlakozó kihúzásává”, ahogyan azt időnként szívtelenül mondják. Illich érvelése mögött egy hagyományos keresztény attitűd húzódik meg.
Ez megerősíti, hogy a szenvedés és a halál az emberi állapot elválaszthatatlan, meghatározó részét alkotják.
Illich amellett érvelt, hogy ennek az állapotnak az elvesztése katasztrofális szakításhoz vezet múltunkkal és teremtményi voltunkkal. Az emberi állapot megjavítása, a szenvedés enyhítése önmagában jó dolog, mondta.
Ám a szenvedés teljes elvesztése katasztrófa, mert Istent csak teremtményi voltunk felől ismerhetjük meg, teremtett lényként, és nem istenekként, akik átvették az irányítást saját végzetük fölött.
Meddig terjed az orvos hatalma?
AzOrvosi Nemeziscímű könyv a szakértői hatalomról szól – ennél a témánál érdemes nekünk is elidőznünk ama rendkívüli hatalmakat tekintetbe véve, amelyeket jelenleg a közegészségügy nevében bevetnek.
Illich szerint a kortárs orvostudomány minden esetbenpolitikaihatalmat gyakorol, még ha ez a jellege el is rejtőzhet abbéli igénye mögött, hogy minden az ellátás nevében történik.
Abban az Ontario-béli tartományban, ahol élek, az „egészségügyi ellátás” a kormányzati költségvetés több mint 40%-át falja föl, melynek révén kellőképpen világos kellene hogy legyen a dolog. Ám ez a hétköznapi hatalom, bármilyen hatalmas is legyen, még tovább bővülhet az által, amit Illich „a válság ritualizációjának” nevez. Ez olyan „fölhatalmazást ad az orvostudomány kezébe, amilyennel csak a hadsereg rendelkezhet.” Majd így folytatja:
„A válság nyomása folytán az a szakmabeli, aki vezető helyzetbe kerül, könnyen immunitást igényelhet saját maga számára az igazságosság és tisztesség mindennapi szabályai ellen. Akit a halál fölötti kontrollra jelöltek ki, többé nem mindennapi ember… Mivel egy nem teljesen evilági elvarázsolt határvidéket lakik be, az orvosi vállalkozás által igényelt időbeosztás és közösségi tér ugyanolyan szent és sérthetetlen, mint vallási vagy katonai társaié.”
Ennek a bekezdésnek a lábjegyzetében Illich kifejti, hogy „az, aki sikeresen vindikál magának hatalmat egy vészhelyzetben, fölfüggeszti és le is rombolhatja a racionális értékelés érvényét. Az orvos ragaszkodása saját kizárólagos kapacitásához az egyedi válságok kiértékelése és megoldása terén szimbolikusan a Fehér Ház szomszédságába helyezi őt.”
Szembeötlő párhuzamban áll mindez a német jogtudós Carl Schmitt megállapításávalPolitikai teológiacímű könyvében, miszerint az igazi szuverenitást az fémjelzi, hogy az/ő „dönt a kivételes helyzetről”. Schmitt amellett érvel, hogy a szuverenitás a törvény fölött áll, mert vészhelyzet esetén a szuverén fölfüggesztheti a törvényt – kivételes rendet rendelhet el – és a törvény helyett ő maga kormányoz egyedüli jogforrásként. Ez pontosan az a hatalom, amelyre Illich szerint az orvos „tart igényt… vészhelyzet esetén.” Kivételes körülmények „immunissá” teszik őt a „mindennapi szabályok” ellen, és képessé újak alkotására, ahogyan az ügy diktálja.
Ám van egy érdekes és számomra sokatmondó különbség Schmitt és Illich között. Schmitt gondolatmenetét teljesen áthatja az, amit ő „politikainak” nevez. Illich viszont megjegyzi, hogy a legnagyobb részét annak, amit Schmitt szuverenitásnak nevez, eltüntették vagy elbitorolták a politikai fönnhatóság alól, és átruházták különféle szakmai hegemóniákra.
A szubjektum és objektum elválasztása az orvostudományban/A test gyógyításának eltestetlenülése
Tíz évvel azOrvosi Nemezismegjelenése után Illich visszatért gondolatmenetéhez, és fölülvizsgálta azt. Semmi esetre sem vont vissza semmit abból, amit korábban leírt, ám döntő kiegészítéseket eszközölt. Ezúttal azt állította, hogy könyvében „vak maradt egy jóval mélyebb iatrogenikus effektusra: a testnek magának az iatrogenezisére.” Nem vette „észre annak fokát, ahogy a század közepére »testünk és önképünk« orvosi fogalmak és kezelések eredményévé vált.” Másszóval azOrvosi Nemezisben úgy írt, mintha volna egy természetes test, amely kívül áll az öntudatosságát megkonstruáló technikák hálóján, ám mostanra belátta, hogy nincs ilyen kívülállás. „Minden egyes történelmi pillanat”, írta, „egy korszak-specifikus testben testesül meg.” Az orvostudomány nem pusztán egy előzetesen létező állapoton dolgozik – sokkal inkább részt vesz eme állapot megalkotásában.
Ez a fölismerés csak a kezdete volt Illich új alapállásának kidolgozásában. AzOrvosi Nemezisegy olyan polgárságot szólított meg, amelyet képesnek képzelt arra, hogy korlátozza az orvosi beavatkozás hatáskörét. Most pedig olyan emberekről beszélt, akiknek már saját önképüket is az orvosi biokémia generálja. AzOrvosi Nemezisnyitómondatában kijelentette, hogy „az orvosi testület nagy veszélyforrássá vált az egészségre.”
Most pedig úgy ítélte meg, hogy az egészségre leselkedő nagy veszélyforrás magának az egészségnek a hajszolása lett.
Gondolkodásmódjának megváltozása mögött az az érzése húzódott meg, hogy a világ időközben korszakváltáson ment keresztül. „Úgy hiszem”, mondta nekem 1988-ban, „hogy végbement egy változás abban a mentális térben, amelyben sok ember él. A korábbi látásmód katasztrofális összeomlása egy újabb látásmód kialakulásához vezetett. Írásaim témája az életmódunk jelentésének érzékelése; véleményem szerint ebben a pillanatban ez éppen vízválasztóhoz érkezett. Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt az átmenetet.”
Illich az „újabb látásmódot” úgy jellemezte, mint a „rendszerek korának” vagy a „rendszerek ontológiájának” beköszöntét. A szeme előtt véget érő korszakot az instrumentalitás eszméje uralta – instrumentális eszközök, mint például az orvostudomány fölhasználása valamilyen célra vagy jóra, mint például az egészség. Erre a korszakra jellemző a világos elválasztása szubjektumnak és objektumnak, eszköznek és célnak, szerszámoknak és fölhasználóiknak, stb. A rendszerek korában állítása szerint ezek a megkülönböztetések összeomlottak. Kibernetikusan fölfogva egy rendszer mindent fölölel – nincsen kívülije. Egy szerszám használója azért nyúl a szerszámhoz, hogy azzal elérjen egy célt. A rendszerek használói a rendszeren belül vannak, folyamatosan a rendszerhez igazítják helyzetüket [state], ahogyan a rendszer rájuk igazítja saját helyzetét [state]. Az önmaga jólétét hajszoló behatárolt egyén helyén egy immunrendszer terem, amely folyamatosan újrakalibrálja porózus határait az őt körbevevő rendszerrel.
Ebben az új „rendszeranalitikus diszkurzusban”, ahogyan azt Illich nevezte, az emberek jellemző helyzete az eltestetlenülés [disembodiment][1] . Ez paradoxonnak hat, hiszen amit Illich „az egészség beteges hajszolásának” nevezett, abban benne foglaltatik egy intenzív, szüntelen és gyakorlatilag nárcisztikus foglalatosság az egyén testi állapotával. Legjobban abból érthetjük meg, hogy Illich miért gondolta el mégis testetlenülésként a folyamatot, ha számba vesszük a „kockázattudatosság” példáját, amelyet „manapság a legfontosabb vallásilag ünnepelt ideológiának” nevezett.
A kockázat testetlenít, állítja, hiszen „szigorúan matematikai fogalom”.
Nem személyekre, hanem populációkra vonatkozik – senki sem tudja, mi fog történni ezzel vagy azzal a személlyel, ám hogy mi fog történni hasonló személyek aggregátumával, azt kifejezheti egy algoritmus. Ha valaki ezzel a statisztikai képzettel azonosul, akkor Illich szerint egy „intenzív ön-algoritmizációnak” kötelezi el magát.
Ezzel a „vallásilag ünnepelt ideológiával” szemléletesen a terhesség során végzett genetikai tesztelések révén szembesült. A jelenséggel barátja és kollégája, Silja Samerski ismertette meg, aki Németországban azon terhes nők részére kötelezővé tett genetikai tanácsadást vizsgálta, akik genetikai tesztet szerettek volna csináltatni szülés előtt – erről a témáról később könyvet is írtDöntéscsapda(The Decision Trap,Imprint Academic, 2015) címmel. A terhesség alatti genetikai teszt semmi bizonyosat nem derít ki a magzatról. Olyan mutatókat közöl csak, amelyeknek bizonytalan jelentése valószínűsítésekben fejezhető ki – a valószínű eshetőségeket ahhoz a populációhoz vonatkoztatva számolják ki, melyhez a vizsgált egyén tartozik kora, családtörténete, nemzetisége stb. alapján. Amikor azt mondják neki, 30% esélye van annak, hogy gyermeke ilyen vagy olyan szindrómával születik, akkor semmit sem mondanak neki önmagáról vagy méhének gyümölcséről – csak azt mondják meg, mi történhetvalakivel, aki hozzáhasonlít.
Semmivel sem tud meg többet aktuális körülményeiről annál, mint amit reményei, álmai vagy intuíciói fölfednek számára, ám a statisztikai hasonmásáról megerősített kockázati profil döntést követel.
A választás egzisztenciális; a választás alapjául szolgáló információ a valószínűségi görbe, melybe a döntés meghozóját belerajzolták. Illich számára ez tökéletesen rémületes volt [perfect horror]. Nem arról van szó, hogy ne tudta volna: minden emberi cselekvés puszta tapogatózás [shot in the dark] – elővigyázatos számítgatás az ismeretlennel szemben.
Rémülete abból fakadt, hogy látta az embereket újragondolni önmagukat egy statisztikai konstrukció képében. Számára ez több dolgot jelentett:
- egyrészt azt, hogy a populációk eltakarják az embereket;
- másrészt erőfeszítést, hogy meghiúsítsák a jövő számára bármilyen előre nem látott dolog fölbukkanását;
- harmadrészt pedig az érzéki tapasztalatok fölcserélését tudományos modellekkel.
És Illich rájött, hogy ez nem csupán a terhesség alatti genetikai tesztek kapcsán történik, hanem többé-kevésbé az egészségügyi ellátás egész spektrumán.
Az emberek egyre növekvő mértékben kezdtek a várható következményeket és eshetőségeket kalkulálva, kockázatukat fontolgatva cselekedni.
Ahogyan egyszer a kanadai egészségkutató Allan Cassels fogalmazott viccelve, egyre inkább „előbetegekké” [pre-diseased] váltak – éberré és aktívvá olyan betegségekkel kapcsolatban, amelyeket valaki hozzájuk hasonló megkaphatott. Az egyedi eseteket egyre inkább általános esetekként kezelték, mint egy kategória vagy osztály példáit, és nem mint unikális helyzeteket, az orvosok pedig egyre inkább a kiszolgáló mechanizmusát [servo-mechanisms] alkották a valószínűségek seregének, és nem bizalmas tanácsadókként léptek föl, akik figyelmesek a specifikus különbségekre vagy a személyes jelentésekre. Ezt értette Illich az „ön-algoritmizáció” és az eltestetlenülés alatt.
David Cayley Ivan Illich-csel való kapcsolatáról kérésünkre röviden így írt:
„Elsőként 1968-ban találkoztam Ivan Illich munkáival, és a rá következő évben találkoztunk először személyesen az Interkulturális Dokumentációs Központban (Center for Intercultural Documentation, CIDOC) a Mexikó-béli Cuernavacában. 1989-ben ötrészes rádiós sorozatot készítettem Illich-csel a CBCRadio Ideas (Eszmék)című műsorában „Félig Hold, Félig utazóügynök: Beszélgetések Ivan Illich-csel” címmel. Ennek során összebarátkoztunk, és később rám bízta végső gondolatait – tanúságtételét, ahogyan én neveztem –, amelyeket halála után, 2002-ben jelentettem megThe Rivers North of the Future (Folyók a jövőtől északra)címmel.”
A kiborg-ontológia/Haraway alternatív megközelítése
Hogy megközelítsük a kortárs orvosi biokémia elsődleges hatásaként Illich szerint előálló iatrogenikus testet, érdemes fölidézni egy esszét, melyet széles körben olvastak és vitattak az 1990-es évek elején. A címe: „A posztmodern testek biopolitikája: az én konstitúciói az immunrendszer diszkurzusban” [ The Biopolitics of Postmodern Bodies: Constitutions of Self in Immune System Discourse ], szerzője a történész és tudományfilozófus Donna Haraway. Ez az esszéjeEmberszabásúak, kiborgok és nők: A természet újra-föltalálása[Simians, Cyborgs and Women: The Reinvention of Nature] című könyvében jelent meg.
Az írás nemcsak azért érdekes, mert vélhetőleg hatással volt Illich elképzelésére arról, hogy merre tart a bio-orvosi diszkurzus, hanem azért is, mert Haraway, aki meglátásom szerint csaknem ugyanazt látta, mint Illich, olyan következtetéseket vont le mindebből, amelyek pontról pontra, homlokegyenest ellenkeznek az övéivel.
Ebben a cikkben például azt állítja az ő általa „posztmodern testnek” nevezett dologra hivatkozva, hogy „az emberi lények, bármely más komponenshez vagy alrendszerhez hasonlatosan, egy rendszerépítményben kell hogy elhelyezkedjenek, melynek alapvető működési módjai valószínűség-alapúak, statisztikaiak.” „Bizonyos értelemben”, folytatja, „a szervezetek többé nem a tudás tárgyaiként léteznek, hanem inkább biotikus komponensekként.” Ez olyan helyzetet teremtett, melyben „semmilyen tárgy, tér vagy test nem szent önmagában; a komponensek pedig egymásba illeszthetőek [interfaced], ha a megfelelő standard, a megfelelő kód megalkotható, hogy jeleket továbbítson a közös nyelven keresztül.”
Az interfészek világában, ahol a határok „az áramlás fokait” szabályozzák pusztán, és nem valódi különbségeket jelölnek, „a természeti tárgyak integritása” nem számít többé. „A nyugati én ’integritása’ vagy ’őszintesége’”, írja, „átadja helyét a döntési procedúráknak, szakértői rendszereknek, és az erőforrás-beruházási stratégiáknak.”
Másszóval Haraway Illich-hez hasonlóan megértette, hogy a személyek mint egyedi, szilárd és megszentelt lények föloldódtak a provizórikusan önszabályozó alrendszerekbe, folytonos csereviszonyban nagyobb rendszerekkel, melyekbe amazok be vannak hálózva.
Az ő szavaival: „mind kimérák vagyunk, elméletileg elgondolt és összetákolt hibridjei a gépnek és organizmusnak… a kiborg a mi ontológiánk.”
A különbség Haraway és Illich között a reakcióikban van. Haraway abban a kötetben, amelyből az idézett esszé is származik, egy ponton kihirdeti „Kiborg-kiáltványát”. Ebben azt a fölhívást intézi az emberekhez, hogy ismerjék föl és fogadják el az új helyzetet, ám „olvassák azt úgy”, mint kilátást a fölszabadulásra. Egy patriarchális társadalomban nincs elfogadható állapot, amelyhez visszatérést volna érdemes remélni, így „a határok összezavarása fölött érzettgyönyörés a megkonstruálásuk fölött érzettfelelősségérzet” gyakorlására szólít föl.
Illich számára azonban a „kiborg-ontológia”, ahogyan azt Haraway nevezi, nem opció. Számára a tét az emberi személy igazi karaktere, az isteni eredettel és isteni végzettel rendelkező lelkes lényé. Miközben kortársainak testi önérzékeléséről az utolsó értelmezhető rétegek is lekoptak, ő egy olyan világot pillantott meg, amelyik „immunissá vált saját megváltására.” „Arra a következtetésre jutottam”, mondta nekem panaszosan, „hogy amikor Gábriel angyal elmondta annak a lánynak a galileai Názáretben, hogy Isten a hasába akar kerülni, akkor egy olyan testre mutatott, amelyik már távozott a világból, melyben élek.”
A vallásosság új szakasza
Az orvostudomány irányultságának homlokterébe kerülő „új látásmódnak” a párja Illich szerint „a vallásosság új szakasza” lett.
Avallásosságszót szélesebb értelemben használta, amely alatt valami mélyebbet és áthatóbbat értett a formális és intézményes vallásnál.
A vallásosság a talaj, amelyen állunk, a dolgok állásának hogyanjáról és miértjéről való érzésünk, a látóhatár, melyen belül bármely jelentés alakot ölt. Illich egész érzékenysége a világ teremtett, adott voltából táplálkozott. Úgy látta, hogy a totális immanencia vallásossága közeleg, amelyben a világ önmaga oka, a jelentésnek és rendnek nincs külső forrása, egy „kozmosz”, mondta, „amely az ember kezében van”. Egy ilyen világban a legfőbb jó az élet, és az emberek elsődleges föladata az élet megőrzése és táplálása. Ám ez azéletnem az, amelyről a Biblia beszél – az Istentől származó élet –, hanem inkább egyfajta erőforrás, melyet az emberek birtokolnak, és melyet felelősségteljesen kell menedzselniük. Ez a sajátságos tulajdonlás egyúttal hódolat és manipuláció tárgya is.
A naturalizált élet, forrásától megfosztva, az új isten. Egészség és biztonság a szárnysegédei. Ellensége a halál. A halál még mindig a végső vereség, ám már nincsen személyes jelentése.
Nincs megfelelő idő meghalni – a halál akkor következik be, amikor a kezelés kudarcot vall vagy megszűnik.
Illich visszautasította, hogy „rendszereket az én belsőjévé tegyünk”. Sem az emberi természetet, sem a természeti jogot nem volt hajlandó föladni. „Nem tudok megválni ama bizonyosságtól”, ahogyan barátjának, Douglas Lummis-nak adott interjújában fogalmazott, „hogy a normák, melyekkel együtt kell élnünk, megfeleltethetőek saját magunkról alkotott belátásainknak”. Emiatt elutasította „az egészségért való felelősséget”, amelyet úgy gondolnak el, mint egymásba hálózott rendszerek menedzsmentjét. Hogyan lehet felelős valaki olyasmiért, kérdezte, amelynek sem érzékelhetősége, sem határa, sem alapja nincsen?
Jobb föladni ezeket a kényelmes illúziókat, és inkább olyan önkorlátozás szellemében élni, amelyet „bátor, fegyelmezett, önkritikus, közösség által végrehajtott lemondásként” határozott meg.
Összefoglalva: kései éveiben Illich arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség, legalábbis környezetében, eltávolodott saját érzékeitől, és tokkal-vonóval együtt egy olyan rendszerkonstrukció falai közé rendezkedett be, amely nem hagy helyet semmiféle etikai döntés számára.
A testek, amelyekben az emberek éltek és föl-alá járkáltak, CT-vizsgálatokból és kockázati görbékből összeszőtt szintetikus konstrukciókká váltak. Az életből kvázi-vallási bálvány vált, amely a „rendszerek ontológiája” fölött uralkodik.
A halál értelmetlen obszcenitás lett értelmezhető társ helyett.
Mindezt erőteljesen és ellentmondást nem tűrően fejtette ki. Nem akarta fölpuhítani, vagy vigaszt kínálni valami „másrészt viszont…” kezdetű tagmondattal. Arra figyelmezett, amit maga körül érzékelt, és minden gondját arra fordította, hogy lehetőségei szerint a legérzékenyebben és a legigazabb módon leírja azt.
A világ, meglátása szerint, nem az ő, hanem Isten kezében volt.
A koronavír
