Részlet
Déltájban kezdett terjedni a hír Akáctelken, a csontleves és a rántott hús illatával együtt, hogy Eleket kiengedik. Az uborkasalátával aztán megjött a hazatérésének híre is. Azt mondják, alig változott valamit, sápadt, és kiállanak kicsit az arccsontjai, de a mosolya a régi. Úgy hírlett, hajnalban ért haza a váci vonattal, megfürdött, és azóta alszik. Özvegy Szeredásné mindenesetre bezárta a nagykaput, és leeresztette a redőnyöket a Tavasz utcai házban. Czakó Teréz, így beszélik, elájult a hírre, ki kellett hívni hozzá a Fedor doktort, hogy életre injekciózza.
Jolsvai András
Jolsvai András – 1973-1978 között az ELTE BTK magyar-népművelés szakán tanult. 1978-1986 között a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. 1982-1986 között az ELTE BTK szociológia szakát is elvégezte. 1986-1989 között az Új Írás szerkesztőjeként dolgozott. 1989-1990 között a Tekintet főszerkesztő-helyettese volt. 1990-1992 között a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1992-1993 között a Köztársaság újságírója volt. 1994-1995 között a Respublika vezető szerkesztője volt. 1995-1997 között a 168 Óra rovatvezetője, 1997 óta vezető szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese.
Három körül kezdtek gyülekezni a férfiak a Bodónál. A Bodó Akáctelek legfrekventáltabb kocsmája volt, egyben a legrégebbi is, és bár akkoriban egyszerűen italboltnak hívták, de mi, akáctelkiek persze még ekkor is a régi tulajdonosa nevén emlegettük, Bodónak. Igazi falusi kocsma volt, hosszú, téglalap forma, kétszárnyú ajtaját éjszakára vasrolóval és lakatokkal zárták le, mint a tejcsarnokokét, de apró ablakai leszaladtak egész a vasútig, párkányukon lusta macskák és még lustább muskátlik terpeszkedtek. A sötét ivótérben négy asztal meg két ivópult zsúfolódott, hátul a pléhvel fedett ütött-kopott söntéspult, mélyedéseiben megült a sörhab meg a fröccsalj, mögötte kármentő, hamar porosodó pálinkásüvegekkel és egy néprádióval, melyből folyamatosan ömlött a Petőfi adó teljes vasárnapi kínálata, a Jó ebédhez szól a nóta, az Operett-egyveleg meg a Szívküldi. A kocsmához udvar is tartozott, léckerítéssel, fateknős kuglipályával és egy mindig koszos komondorral. Az udvarról nyílt a hajdani nyári konyha meg a kamra, melyeket a krónikus lakáshiány tíz éve ideiglenes lakássá alakított. Ott laktak a Kőszegiék, akik súlyt helyeztek rá, hogy minden módon elhatárolódjanak a kocsma mondén közönségétől. Ha tehették, vasárnap kora reggel távoztak otthonról – jobbára kirándulni mentek a Pilisbe, a Börzsönybe, vagy látogatóba a veresegyházi rokonokhoz –, de ha maradtak, akkor is gondosan behajtották a spalettákat, és az orrukat se dugták ki estig. Kőszegi műszakvezető volt a csavargyárban, és nem akarta, hogy az a látszat alakuljon ki róla, ugyanolyan iszákos, mint a többi akáctelki. Ostromlott várban élt, úgy képzelte, s amikor hétköznapokon ki-kitört, Zrínyiként rontott rá a lakásosztályra, de csak bizonytalan ígéreteket kapott: „Talán a következő ötéves tervben az ön problémáját is orvosolhatjuk, Kőszegi elvtárs!”
A kocsmárosi tisztet ez idő tájt a Kneifer Feri töltötte be, akit a helyiek persze csak Kneiferinek hívtak. Kneiferi az öreg Bodó legkisebb lányának a férje volt, így hát voltaképpen benősült a kocsmába, noha ez in- kább csak lélektanilag volt így, mint valóságosan. Mert hát mikor a Kneiferi tíz évvel ezelőtt elvette a legkisebb Bodó lányt, az Erzsit, akkor az öreg Bodónak már se kocsmája nem volt, se élete. Utóbbitól részeg katonák fosztották meg negyvenöt telén, akik egyetlen lendületes rohammal bevéve a kocsmát, egyúttal felőröl-
tek minden feltételezett ellenállást is: e rohamnak esett áldozatul az öreg Bodó a kocsma ajtajában (a katonák hovatartozását illetően évtizedekig eltért a hivatal és a család álláspontja), s néhány évvel később egy államosítási rohammal szemben az üzlet is védtelennek bizonyult. A Bodó rövidesen az Északi Vendéglátó Vállalat egyik névtelen italboltja lett (csak négyjegyű száma különböztette meg a többitől), bár mi, akáctelkiek, mondom, töretlenül Bodónak neveztük. (Ahogy a Tó utcait Lázoknak, a kettő közöttit pedig, értelemszerűen, Középsőnek.) Az már szinte a véletlen számlájára írandó, hogy épp a Kneiferi, aki végzettségét illetően kazánkovács volt, felgyógyulván – lábára esett egy forró sín a járműjavítóban – megpályázta a megüresedett kocsmárosi állást a Bodóban. (A korábbi üzletvezetőt elvitte a mája.) Amikor pedig elnyerte, bizonyos megnyugvással vette tudomásul Akáctelek közönsége, hogy a Bodó visszakerült egykori tulajdonosához. Ezért aztán a Kneiferinek többet elnéztünk, mint másnak. Elnéztük, hogy már nyitáskor részeg, hogy délben két órára bezár és hazamegy ebédelni (ott lakott a Klára utcában, saroknyira a kocsmától, és ebéd után még aludt is egy verset), s hogy többet lop, mint szokás.
„Csak a magáét lopja vissza” – ez volt az általános nézet.
Szokatlanul meleg volt azon az áprilisi vasárnapon, a Bodó felé közeledő férfiak panyókára vetették a zakójukat, kigombolták nyaknál a fehér inget, és felhajtották az ujját. A fiatalok akkoriban tavasztól már nemigen hordtak kalapot, de az idősebbek igen: most sűrűn törölgették az izzadságot a homlokukról. Megérkezvén a többség az udvaron fogott helyet magának, apró csoportok alakultak a kuglipálya mellett, a kerítésnél meg a hátsó kiskapunál. Söröskorsó az egyik kézben, a másik – mikor épp nem a habot törölte a szájról – zsebben, bicskaközelben. Ha valaki távolról szemlélte volna ezt a jelenetet, minden bizonnyal olyannak találja, mint a többi tavaszi vasárnapot. Pedig a levegőben különös feszültség vibrált, s a viszontlátás öröme és szégyene festette élénkebbre az arcokat. A sörözgető férfiak nem szóltak egymáshoz, a csendet csak távoli kutyaugatás és a söntésből kihallatszó magyar nóta tompította.
Fél négykor megjött a Kollányi Szepi meg a Gellér Dodó. Dodó egy kavicsot rugdalt végig a Tavasz utcán, utánanyargalva a kocsiútra is, Szepi meg egy régi Zerkovitz-slágert fütyörészett, Bözsi, ne sírjon, Bözsikém drága, feledjen el. Hangos és jókedvű agyistennel köszöntötték a többieket, aztán bemasíroztak a kocsmába, leültek a középső asztalhoz, és kértek két pálinkát
a Kneiferitől.
– Isten, isten! – mondták, felálltak, koccintottak, visszaültek.
Mintha egy népszínmű harmadik felvonásában lennénk, erre a végszóra elindultak a férfiak az udvarról a söntés felé. Az idősebbek leültek, a többiek meg körbeálltak a falnál: negyedóra múltán mozdulni se nagyon lehetett odabenn. Nem is nagyon mozdult senki.
Négy óra után nem sokkal megjött az Elek is. Kócos volt, meg gyűrött, nagy kék szeme csodálkozva nézett a világba, mintha valami mély álomból ébredne – legalábbis így mesélte a Rékai úr, aki a kocsma ajtajánál állt, ezért aztán hosszabban nézhette rég látott szomszédját, mint a többiek. Elek, az elbeszélések szerint egyetlen szót sem szólt, még csak nem is köszönt, amikor belépett. A többiek utat engedtek neki, ő leült középre, a Szepiék asztalához, a Dodó meg felemelte mutatóujját a Kneiferi felé, jelezve, hogy jöhet a következő kör. A kocsmáros sorban kitöltötte a pálinkákat, a pult közeliek továbbadták, aztán megint tovább: a kocsma közönsége megvárta, míg minden pohár kézbe kerül (a borospoharak meg a söröskancsók is be lettek fogva), aztán egyszerre lendültek a karok a szájak felé.
Amikor meg visszavándoroltak a söntésbe, akkor a Szepi emelte fel az ujját, és kezdődött minden elölről. Újabb és újabb hangtalan körök követték egymást, a poharak kézről kézre, szájról szájra jártak, a kezek sorban emelkedtek, jelezve, éppen ki a bálanya. Lekerültek a kalapok, a zakók, az alkohol vörösre festette az arcokat. És mentek-mentek a körök egyetlen hang nélkül órákon át. Mintha néma, fájdalmas halotti toron lettünk volna. Vagy születésnapon. Vagy a kettő különös keverékén. Aki nem bírta, lassított vagy a kert végében könnyített magán, aztán visszabotorkált a helyére, és ivott tovább.
A Bodó nyolckor zárt vasárnaponként, de most senkinek nem jutott eszébe távozni. Negyed kilenckor megérkezett kopott biciklijén Tábori tizedes, a körzeti rendőr, hogy intézkedjék, de aztán, hogy megtudta, mi folyik odabent, letámasztotta a kerékpárját egy kátrányos villanyoszlop mellé, majd megállt a bejárat előtt, „bor, sör, pálinka, hűsítő italok”, s gumibotját ütemesen a bal tenyerébe csapkodva akció közelbe helyezte magát. Igaz, nem lehetett megállapítani, hogy a bentieket védi-e így a külvilágtól, vagy a kintieket a bentlévőktől, de ennek tisztázására szerencsére nem volt sem ok, sem igény. Kilenc előtt Elek leájult a székről (hosszú évek óta nem ivott alkoholt), akkor a Szepi meg a Dodó felnyalábolták, és hazavitték a Szeredás-házba. Úgy aludt el, ruhástul, csak a cipőjét bírták lerángatni róla.
– Jaj, istenem – mondta az anyja –, jaj, istenem, csak baja ne essék.
Nem lehet tudni, az alkoholra vagy az estére gondolt-e ebben a pillanatban.
Hogy Szepiék elmentek, a kocsma közönsége is oszlani kezdett. Mindenki, aki visszavitte a poharát, tehetségéhez mérten egy-két bankjegyet is mellétett. Kneiferi hamar látta, hogy anyagilag is eredményes napot zárt. Mire rendet rakott, elmosogatott és fölmosott, csaknem éjfélre járt. Akáctelek már aludt, ahogy az ut- cai lámpák többsége is. Kneiferi először nem is vette észre Tábori tizedest, ahogy kilépett az akácfa mellől, ahol a kerékpárját tartotta. Csak a csizmája nyikorgására fordult meg.
– Erről most mit írjak, bassza meg? – kérdezte a közeg a kocsmárost.
– És én? – kérdezett vissza az, sóhajtva.
