Kulcsár Géza
JELEN(T)ÉS
Teoretikus kontempláció Farkas Mona Jelenések című kiállítása felett (Art9 Galéria, 2022. március 1-19.)
Első fény
„A nagy és első Idegen nevében, aki a fények világaiból származik, a nagyszerű és minden teremtett felett álló.”
Így kezdődik a mandeusok imája. A mandeusok vallásában, ebben az egyszerre minden tradíciót affirmáló és tagadó rendszerben, a teremtés misztériuma elemi erővel nyilvánul meg, mindennemű racionális diskurzus és ritualizált közvetítés nélkül. A rítus eredeti formája tulajdonképpen nem a minta, az ismétlés, a szokás (bár a visszatérés, a tánc, a ritornel is hozzátartozik), hanem az a megismételhetelen mód, az az univerzális megvalósulás, ahogy a teremtő aktus, a fiat, az ige megjelenik a káoszban, vagy a semmi vásznán.
Rítus és művészet között tulajdonképpen csak annyi a különbség, mint a gyertya lángja és melege között. Egyik nincs a másik nélkül. Minden művészeti aktus rituális, és minden rítus művészileg nyilvánul meg.
Egy műalkotás megjelenése a valóság terében (jellemzően: egy galériában) olyan, mint a frissen meggyújtott gyertya: a láng ide-oda vibrál, talán le is nyűgözi kissé saját újszerűsége (miközben pedig a sokmilliomodik a mindörökkön örökké újra és újra meggyújtott lángok sorában – rítus, ritornel) – de közben ebben az új fényben ott van az eredeti és egyetlen és időtlen szó teremtése, a kozmosz minden totalitása és esetlegessége, a káosz, a tohuvabohu meghaladásának minden diadala.
A gyertyaláng – jelenés. Mi mindent találunk ebben az egyszerű, néha már-már jelentését levetkezőn légnemű szóban. Igen, rokona a jelentés is. De jelentheti azt is, kísértet, vagy kísértés – ezek a szavak a régebbi magyar nyelvben, mondjuk Károli nyelvén még felcserélhetők voltak egymással. Ne vígy minket a kísértetbe – azaz a jelenésbe. Tarts minket távol a jelentől, a jelenléttől. Ez az élet, nagy, szorongató idegensége. A mandeus ima főszereplője, a nagybetűs Idegen Élet. A Monogenész, az Egyszülött Fiú helyett a gnosztikus szekták – és a posztmodern filozófia! – Allogenésze, a tökéletesen Más.
A mandeusok és a művészek között sok a közös vonás. Titokzatos, rejtett tudás birtokosai, akik a közeledésre, a titkok feltárására nem teljesen nyitottak, utóbbit feltételhez kötik. Ez a feltétel a gnózis, az Istenről szerzett valódi tudás megszerzésére irányuló őszinte vágy. De honnan szerezzünk ilyen tudást? Vissza kell menni minden észlelet, minden fogalomalkotás, minden hálózat és minden tradíció elé. A teremtés pillanatához, ahol az ősviz kavargásából előbukkan a fény világainak idegen, mégis élő jelenése.
Első anyag
Víz, fény és anyag: nem csak a kozmosznak, hanem a természetnek, és közvetítésével a természet tudományának, a fizikának is alapelemei. A halmazállapotok tana közvetlenül összefügg a tohuvabohu, a teremtés előtti rendszertelen rend struktúrájával, és a fény kettős természetével, amit a fizika úgy fogalmaz meg: egyszerre részecske (azaz anyag) és hullám (lásd ősvíz).
Víz, fény és anyag, talán némileg meghökkentő módon, a szakralitás határterületén, az akadémikus teológia csarnokaiban válik modern optikává. Grosseteste, ez az elfelejtett skolasztikus még egyszerre látta az első fiat isteni fényének kiáramlását, és vetett ugyanakkor az elsők között pillantást az anyagon megtörő részecskére, a fotonra is. Ez a teremtett fény valódi kettős természete: a lényeg nem a differenciál- és integrálszámítások módszertani különbségében, hanem a teremtés és az apokalipszis között kifeszülő elektromos ív felvillanásában érthető meg. Ez az az ív, amit történelemnek nevezünk, és ami mindig és elsősorban a művészet mindenkori állapotaiban teremti és termeli újra saját időtlenségét, körkörösségét, táncszerűségét, azaz a kegyetlen linearitást az abszolútum nonsalanszával kiteljesítő határtalan párhuzamosságot.
Sokan és sokat beszéltek, jórészt egyébként precízen és illőn a műalkotás sorsáról a reprodukció, sőt immár a potenciálisan végtelen reprodukció korában. Ez a fotográfia külső oldala. Mi ehelyett irányítsuk figyelmünket a belső olvasatra (ezoterizmus, a szó eredeti értelmében): a fényírásra, amely tulajdonképpen nem függ a fényérzékeny anyagtól, sőt, amelytől a fényt elnyelő és visszaverő anyagiság egészében függ. Grosseteste-nél a kozmosz a külső régióktól a belső felé haladva folyamatosan sűrűsödik, mígnem a víz fényszülőből fénytérítővé, azaz üveggé nem válik.
A nagy, ezoterikus titkokat valójában az anyag adja át, amikor felmutatja az eredetét: vizet, fényt és szellemet. A fa csodája abban rejlik, hogy a vízből kinőve és a fényt magába szívva anyagsága közvetlenül nyilvánítja meg a szellemet. A szobor, ha közel hajolunk: suttog. A beavatási titkokat minden nagy tradícióban így, fülből közvetlenül fülbe adták át. Maga a tradíció szó is ezt jelenti, átvitel, benne tehát a lényegi elem nem a létező forma megőrzése, hanem a fényből és vízből felbukkanó mindig új és mindig őseredeti forma megmutatása a fiat fényében.
Első értelem
A szellem szó, mely a művészet forrásvidékén barangolva újra és újra, refrénszerűen cseng fülünkbe, jelentését tekintve önmagában persze szinte megfoghatatlan. Egyik jelentése, és a jelentéstelenség feloldására tett elsőrendű kísérlet a szellem azonosítása az értelemmel.
Értelem nélkül a világ saját véletlenszerűségébe fullad. Az értelem feladata, hogy jelentsen nekünk a jelentésről. A kiállítás tere, a véletlenszerűség esetlegességéből a rendező elvek racionalitása felé haladva, a rend (azaz a kozmosz) és az ősvíz és ősfény káosza között táncol. A számos tükröződés közül ez az értelmi tükröződés.
Elfelejtett tény, hogy a művészet mint olyan tulajdonképpen nagyon mélyen és inherensen elméleti. Ez a konceptualitáson túlról szemlélve valószínűleg meghökkentően hat. De ha végiggondoljuk, hogy az elméleti tekintet két alapszava a teória és a reflexió, már nem annyira. Eredeti értelmük: tisztánlátás ésvagy isteni látás, illetve tükröződés.
A műalkotás a tisztánlátásból születik, az pedig az aktív kontemplációból. Ez a látás akarattal elkövetett helyzetbe hozása. Ilyen szempontból nem különbözik egymástól a természeti adottságként megjelenő felhőszakadás szamádhiig lecsupaszított, öröklétté fényírott ikonja, vagy a végtelen értelmi belátással finomított, a tökéletességig csiszolt üveg szellemi tisztaságát elérő kompozíció.
Ez tehát látás és kép viszonya az értelemben. Így lesz a jelenésből jelentés. A létezés érthetetlen részleteinek szakrális értelemmel való felruházása, éppen abban a pillanatban, egy kicsit sem előbb és egy kicsit sem később, amikor a fény készül formává válni.
Ez a mozzanat a misztika születése. Ez a metatörténeti pillanat esztétikailag egyedül úgy mutatható fel, ha a művész a művek tárgyául és anyagául a teremtés előtti utolsó, és a teremtés utáni első létezőt választja. Víz és fény. Ebből születik a megfoghatatlan prima materia, abból a fa, a fából pedig kisarjadnak a generációk.
Első spekuláció
Nézzük most meg a reflexiót. Azzal, hogy elfogadtuk a világ létesülését, elfogadtuk azt is, hogy a fény immár nem a tiszta anyagfelettiség mindent átható sugárzása, hanem teremtetlen és teremtett komponensre szakadva az első kozmikus létezőként is jelentkezik. Fiat lux.
A teremtett fény pedig úgy hozza létre a valóságot, hogy annak tárgyain tükröződik. Akár a teljes művészetre használhatjuk azt a manapság divatos szófordulatot: spekulatív design. De milyen értelemben? Speculum eredetileg annyit tesz, tükör. Hogy ez mikor válik a gondolkodás szavává, nem világos, de van abban valami teoretikus tisztánlátás, hogy a diszkurzív, azaz a tapasztalaton alapuló és annak elsőbbségéhez hol tudatosan, hol tudattalanul visszatérő gondolati apparátust a tükörhöz hasonlítja. Tükör által homályosan látunk, és a megvalósulás, azaz a világ által homályosan gondolkodunk – mégis, egyedül így gondolhatjuk el a világot, ezek után tisztán látjuk, másképp nem lehet.
Jól ismert közhely, hogy Platón szerint a művészet a tükröződés tükröződése, mely így még az egyedi formák világánál is silányabb, két fokozatra a tökéletességtől. Platón tükröződései ilyenformán mindig lefelé tükröződések, ahogy a tenger, vagy akár az akvárium vizében tükröződő tengerparti sziklafal – mely a fenti rendíthetetlenségéhez képest alul, a tükörképben ki van téve a hullámzás minden torzító kénye-kedvének.
De nem hullámzik-e a sziklafal önmagában is éppen úgy, és nem végtelen és állandó-e a tükröződés mindig és mindenütt?
A prima materiát, a teremtés anyagi határhelyzetét egyébként Platón is ismerte (már csak ezért sem teljesen jogos a kritika). Úgy nevezte, khóra. Ami állandó, de úgy, hogy közben folyton tükröz és tükröződik, eltűnik és megjelenik. És hogy mindennek mi ma a jelentősége? A virtualitás kora azt tanítja nekünk, hogy a műben tükrözve tükrözött kép valódibb lehet a valóságnál. A virtuália akváriumában a valóság lefelé tükröződik, önmaga üveggé fagyottságába. De a képsíkban mint tükörben a világmindenség végtelensége tükröződhet a kép abszolút végességében, esetiségében és esetlegességében – ha hagyjuk, hogy az első fény a khórát áthassa. Rendezettség és rendezetlenség határhelyzeteit, fény és tükör eredetét látjuk tehát a szellemben, azaz a szemléletben megnyilvánulni. De ez a hasadás átterjed a többi alapkomponensre, a vízre és a fényre is. A víz (ezt már többször említettük) jelen van a tohuvabohu titkaként, de jelen van a világóceán állandóságként, sőt, az alapformákba kényszerített értelmi fenoménként, annyi mint: akváriumként is. Ráadásul az akvárium magán belül is meghasad. A levegő, azaz a szél-szellem lebeg a vizek felett, és belőle fakad fény, anyag és művészet.
Első fénytest
És végül eljutunk az anyagiság belső termébe, ahol a beavatottak tanácskoznak. Ahová a főpap is csak évente egyszer. A szentek szentje, ahová valójában belépni sem volna szabad. A valódi templom az emberi test – par excellence tér és par excellence tárgy. Víz, fény, szellem és anyag az emberi test szakrális egységének aspektusaiként, tulajdonképpen a szellemtest (a buddhizmus ifegen, mégis analóg nyelvén: szivárványtest) tagjaiként jelentkeznek. Képére és hasonlatosságára – azt jelenti, az ember az egyetlen az ég alatt, aki és ami a teremtetlen fényből is részesül, akin még misztikus módon az is tükröződik és megcsillan.
A kozmikus rend eredete az emberi test anyagában nyeri el értelmét, melynek fizikai alapja a víz, de amely a fényen (mind a teremtetten, mind a teremtetlenen, mind az optikain, mind a mennyein) keresztül a szellemben (pneuma, azaz szél, levegő) is részesül.
A teremtés határán állni nagyon hasonlít ahhoz, mint a tudomány határán állni, ahogy erre már utaltunk. A fizika és a kémia emberteste lényegileg nem különbözik a szellemmel átjárt archaikus testtől. A tükröződések nem arra tanítanak minket, és egyébként Platónt sem arra tanította, hogy a valóság nem egy vagy nem valódi, hanem hogy az egyetlen százféle alakban nyilvánul meg. A szobor mint misztérium: a fizika erőinek megjelenése az anyagon, amely az erők felkelése előtt – talán mindörökkön örökké – van.
Jelenés nem az, amikor valami kísért, hanem amikor valami felragyog. Ahogy a Jelenések könyvének valódi tétje sem az apokaliptikus borzongás irodalmisága, hanem a végső, nagy kiegyenlítődés, görögül apokatasztázis, véglegességének tükröződése a kezdetben, azaz az ősvízben, a felette lebegő szellemszélben és a kettejük alig észlelhető súrlódásából kipattanó fényszikrában: legyen.
Farkas Mona kiállítását megnyitotta Kulcsár Attila. Kurátor: Dóra Attila.
