Isteni idő
És azzal a nehéz
dologgal még nem is
foglalkoztam,
hogy mit érhetünk
ketten
a világegyetemben
zajló mérhetetlen-
séghez képest.
A változáshoz,
a körkörös
multi múláshoz,
újra meginduláshoz,
a nagy részidőmérő
istenszerkentyű
legkisebb
mutatóujjához,
ami a rotáló
univerzum
grafikonidejét méri
szép kiegyensúlyozva.
Most te nézel rám
kerek kék szemekkel,
a táguló mosoly
leírhatatlan
jelképe univerzumodnak.
Azzal a bizonyos
nehéz dologgal
ne is foglalkozz,
drágám!
Edd meg
kihűlőfélben lévő,
mindig isteni
rántottádat!
Világhalk
Kanapéztunk.
A gondolatokba
merült csendben
egyszerre
hozzám
nyújtóztál,
és ezt kérdezted
tőlem ebben
az összetekert
fekvésben:
mire kellünk hát,
mire megyünk
mi egymásnak?
Mire a nagy
átfogó, kart
karhoz,
arcot orrhoz
szorító
kettősség?
Ez a mi magasztos
munkánk,
a kanapén
végigérő, tiszta
együtt maradás?
Fogtalak át,
ahogy
a nappal
öleli karba
éjszakáját.
Mosolyogtam.
Már a karomba
aludtál, mire
válaszoltam volna,
de azért én
suttogva, ringva
ezt mondtam
neked:
hozzád szorulva,
szépségem,
a világ
tágassága
sem szakadék,
csak távolság.
És belealudtam
én is ebbe
a csendbe veled.
