A némaság könyvecímű kötet megjelenésével egyidejűleg tartalmi vonatkozásban egészen új irányt vesznek a Bari Károly poétikai törekvései. Ezen új irány kialakulásának indítékairól pedig így vall a költő az egyik interjúban:
„[…], hogy mások-e az új verseim, és hogy miért alakult ki bennem ez a sokára termő versírási módszer… Az eddig elmondottak talán neked is megmutatták azt, hogy milyen eseményeket, milyen dolgokat kellett átélnem. Nekem ez ahhoz elég volt, hogy megváltozzon a világfelfogásom, az életszemléletem és a gondolataim a költészetbeni tennivalóimról. Ezektől az eseményektől kezdve borzasztóan nehézzé vált számomra a fogalmazás. A megtapasztalt idő alatt olyan közelségébe jutottam a szavak értelmének, amely óriási felelősségre int.
– A szenvedések által?
– Igen. Ekkor ismertem meg igazán, hogy mit jelentenek a szavak. És egy versben minden szó jelentésének tökéletesen kell illeszkednie a kimondandó gondolathoz. Ennek a tökéletességnek a megteremtése nagy munka. Én azonban komolyan gondolom ezt, és feltettem rá az egész életemet. Tehát, nagyon is mások az új verseim, és ezért mások, amiket elmondtam.” (Márványi, 1999, 127)
Az új irány kijelölésében pedig, amire a költő a fentebb idézett interjúban hivatkozik, meghatározó szerepet játszanak a költőPi-kuanés aSzatoricímű versei. Mindkét vers tematikus rokonságot mutatA varázsló sétálni indulcímű festménnyel, aVáltozatok egy peyotlképvers-formára I-VI. darabjaival abban a vonatkozásban, hogy a korábbi kötetek már említett főbb témái helyett a megismerés határait feszegető kérdések kapnak hangsúlyos szerepet bennük, s egy tér-idő koordináták nélküli, befelé irányuló, lelki utazás stációit jelölik ki, amelyen végighaladva újabb és újabb szintekre juthatunk el a lírai alany világ- és önmegismerésében.
Ami már az idők kezdete óta csak sejtésként élt bennünk, azt immár Marcus Aurelius óta olvasmányainkból is tudhatjuk, hogy
a fizikai értelemben vett utazás nem oldja meg a lélek gondjait.
„Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélékre vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor azt akarod, önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen, ha annak olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség töltheti el.”(Aurelius, 1975. 36)
A belső útról ezt olvashatjuk a Tao te King-ben:
Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az örök szó. Ha neve nincs: ég s föld alapja; ha neve van: minden dolgok anyja. Ezért: aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti; de ha vágya van, csak a dolgokat szemlélheti. E kettő mögött közös a forrás, csupán nevük más. Közösségük: csoda, s egyik csodától a másik felé tárul a nagy titok kapuja.
Bari KárolyPi-kuancímű költeményének olvasásakor az önmegszólító verstípus lírai attitűdjével találkozunk, melyben a költő második személyben önmagát szólítja meg:
Miért nem felelsz nekem,
ki megszürkült arccal
az idő csontüregében:
barlangos koponyámban ülsz mozdulatlanul
a lüktető fallal szemközt,
miért nem beszélsz? hallgatod vinnyogását a kihegyezett képzelettel összeszurkált
mindenségnek?[…]
Ennek a verstípusnak gazdag költészettörténeti hátországa van a magyar irodalomban, amely egyaránt kimutatható Balassi, Faludi, Arany, Vörösmarty, Kosztolányi, és Szabó Lőrinc alkotásaiban, és amely a kései József Attila költészetében éri el a maga eddigi teljességét. Németh G. Béla meglátása szerint
„közös valamennyi esetben, hogy a költőt azzal a szereppel való szembenézés kényszere hajtja, amely eddigi magatartásának foglalata, személyiségének megnyilvánítása, kibontakozásának kerete volt, s amely most kétségessé, illuzórikussá lett.” (Németh, 1966. 546-571)
Bari Károly esetében is a válság az a fogantató helyzet, az élmény, amelyben egytől egyig meghatározó szerepe volt a költő életében beállt traumatikus sorsfordulatoknak,
a közösség szószólójaként való megnyilatkozás költői szerepével való végső leszámolásnak,
és a hosszas elhallgatás miatti alkotói válságnak, amelynek okairól a költő az előbbiekben idézett interjúban már szót ejtett.
Hamvas Bélának a zenről szóló elmélkedésében olvashatjuk, hogy
„[…] a zen egyik alapja a pi-kuan, az úgynevezett fal-meditáció. A tanítvány a csupasz fal elé ül, és elmélyed. Az első fokozat, amit elér, a mentális pacifikáció. Ha a tudat megnyugvását realizálta, eléri, hogy gondolatait a fallal eltakarja. Mozdulatlanul a világ bármely pontjára elmehetne, és mindent megismerhetne. Beléphetne az istenek közé, elmehetne a túlvilágra. De nem áll meg sehol. Mikor ezeket a lehetőségeket kimerítette, a valósághatárt eléri. Most szemben áll az ürességgel. Meg kell tudnia, hogy az üresség is üres. A nem-létező is üres. De ha itt megállna, elveszett. Még tovább kell menni. Egészen addig, amíg eljut a városba és a piacra és a családba és a hétköznapba, és teát kell innia, és rizst kell ennie. Csak most éri el azt, hogy az ég tetejétől a föld és a túlvilág mélyéig nincsen semmi, amit a fal előle eltakarhatna. Évam dzsánato Évam passzato – íme, ez az, mit tudok, és ez az, amit látok.” (Hamvas, 2011).
De vizsgáljuk meg közelebbről, hogy Bari KárolyPi-kuancímű versében milyen falnézésről is van szó tulajdonképpen?
A versben szereplő „lüktető fal”-ról – antropomorf jegyei alapján – a halántékra asszociálunk, amelyhez szervesen kapcsolódik a „csont-üreg” és a „barlangos koponyám” is. A koponya névszóhoz társuló egyes szám első személyű birtokos névmás félreérthetetlenül jelzi: a lírai énhez tartozó csontboltozat faláról van szó. E jelképes fal övezte tér a reflexív és önreflexív folyamatok színhelye, ebben a „térben” teremtődik meg a korrespondencia a mikrokozmosz és a makrokozmosz között. Így válhat a mindenségre nyitott gondolkodó szubsztancia attribútumává az üres tábla,/tabula rasa, akárcsak az írásra szánt üres fehér lap, mint a „kihegyezett képzelettel összeszurkált mindenségnek” a terepe. Ezt a „fehér foltot” tölti ki a költő azzal a rendkívüli plaszticitással megrajzolt komplex képpel, amelyben, a gazdag szinesztézián alapuló képzettársítások (látás, hallás, tapintás) egymást követve, egymásba épülve meglepő összefüggéseket villantanak föl:
[…] selyemfonál-némaságod
fekete hímzés a csönd vásznán
ASzimbólumtáregyik lehetséges olvasata szerint a fonal az emberi sors, a végzet szimbóluma, míg a fekete szín a színekben kifejeződő élet ellentéte, a gyász és a halál jelképe. Ez utóbbi színszimbólum hangulatilag előrevetíti a koponya képzetköréhez tartozó „tudat tüskéivel bélelt csontzsák”-ot, amely szintén a Szimbólumtár szerint az idő és a mulandóság szimbóluma. Az égbolt pedig több nép mitológiájában a kozmikus ember koponyájából ered. Szintén az elmúlás, a halál képzetköréhez tartozik a „vér” a „vergődő szív” is:
[…] a vér piros agarai futnak
az erek bokrai alatt vergődő szívhez,
A vers fontos színszimbóluma a fehér szín, amelyről azt tudhatjuk, hogy szintén szoros kapcsolatban áll a halállal, de annak ellentétével, a feltámadással is. „fehér: A fény, a isztaság, a differenciálatlanság, a transzcendencia, a tökéletesség, az egyszerűség jelképe. […] Magában foglalja a földi világ dualitását, mivel egyaránt jelenti az életet és a szeretetet, de a halált, a gyászt is, ahogy a többi szín hiányát, ill. összességét is kifejezi.” Lásd a kérdésről részletesen a Szimbólumtár fehér szavának szócikkét.
A „hosszú hófehér kesztyűket növeszt a fal” verssorban a megszemélyesített fal attribútuma a fehér szín, amely transzcendens tartalmakat hordozó jelképisége révén mintegy megteremti az átmenetet a ”tudat tüskéivel bélelt csontzsákba varrt világ” és az érzéki tapasztalaton túli világ között.
Ezen a ponton a lírai alany elérkezik az önvizsgálatnak/önszembesítésnek arra a fokára, amikor a válsággal küzdve, annak oka után kutatva, a személyiség képessé válik arra, hogy tárgyiasítva, elvonatkoztatva, kívülről és felülről szemlélje önmagát.
a tükör ezüst tálcáján elém nyújtja
pillantásommal-levágott fejemet,
Visszatérve az elemzés elején említett önmegszólítás lírai attitűdjére, felvetődik a kérdés: mire szólítja fel önmagát a költő? Mit kérdez magától?
[…] meghallja-e szavait,
ki önmagát látja közeledni
a csillárok kristály-bozótjaiból
kivicsorgó fények között?
a lehalkított eső zörején át meghallhatja-e?
„A megszólítás, különösen pedig a felszólítás akkor következik be – írja Németh G. Béla – , midőn az intellektuális vívódás dialektikájában hirtelen világossá válik nemcsak az eddigi magatartás, szerep tarthatatlansága, hanem bizonyossá az új vagy újjáformált magatartás, szerep lehetősége is. Azaz nem a válság élményének kifejezője a verstípus, hanem a válság legyőzésének akarásáé, legyőzhetésének bizalmáé.” (Németh, u.o)
A vers befejező részének „ütlegelnek”, „követelik” igéi az adott állapotból való kitörést, a válság legyőzésének akarását nyomatékosítják.
lemetszett kezeim zúzmara-ékszeres
faleveleket ütlegelnek a tölgyek alatt:
követelik tőlük a fagy tündöklő hangszerét,
melyet elástak valahová,
mélyen a földbe.
Visszacsatolva a vers címéhez (Pi-kuan), az láthatjuk, hogy a „falnézés” egy látomásos, belső utazás terében zajlik:
lehunyt, szemhéjak
függönyei mögött átöltözik a végtelen,
az örökkévalóság fényes hárfahúrjait: folyókat
pengetnek uszonyaikkal a halak,
Ez a zen-meditációként is felfogható belső utazás vezeti el a lírai alanyt egy olyan élmény megtapasztalásához, amelynek során hirtelen mindent egyetlen intuitív pillantásban képes szemlélni és ez az élmény elvezeti a megvilágosodáshoz.
A megvilágosodás japánul szatori-nak, azaz megértésnek vagy más szóval kensó-nak lényeglátásnak nevezik, amelynek előfeltétele a pi-kuan, azaz a falnézés.
(Miklós, 1978).
A Pi-kuan tehát mintegy aSzatoricímű vers előképének is tekinthető, amely A némaság könyve című kötet tudatos szerkesztői elvében is tükröződik. A Pi-kuan című versben szereplő „selyemfonál” kapcsán már szó esett a sorsszimbólumról. ASzatoricímű versben szintén találkozunk a sorsjelképpel, de itt az „orsó” lesz a végzet, a sors szimbolikájának kiteljesítője.
útrakel hallgatásom,
mint az örvény orsójára föltekeredő hínár,
zuhanni kezdenek
a dér fehér sörétjeit ropogtató
virágok, a házak,
a bordák csont-páfrányai mögött
intelmes hangú selyemdobokat csapkodó
rókadémonok: a szívek
zuhanni kezdenek,
mélységbe vesznek menthetetlenül,
ahogy emelkedek pörögve,
a tündöklés ráspolyaival ostromolt
szemhéjak közül kiront
kétségbeesetten a hamu-tükröcskét
szorongató kisgyermek: az idő,
rémült kiáltásai
az eszmélet küllői közt megtöretett világ
A „mint az örvény orsójára föltekeredő hínár” hasonlatban mind az örvény mind pedig az orsó szimbólumokhoz baljós képzetek társulnak: a lehúzó erők, a sors kérlelhetetlen törvényszerűsége, a végzet. Ezt a negatív képzetkört erősítik a versben a „zuhanni kezdenek” „vesznek” igék is. A körkörösség jegyében zajló folytonos mozgást idéző orsóról és örvényről a feltartóztathatatlan idő múlására, a lepergő életútra asszociálhatunk, ahol pusztulásra ítéltetett (a „mélységbe vesznek menthetetlenül” ) minden, ami szép és törékeny („virágok”), ami oltalmat nyújthatna („házak”), és ami az élet tulajdonképpeni hajtómotorja, az élő szervezet központja („a bordák csont-páfrányai mögött/intelmes hangú selyemdobokat csapkodó/rókadémonok: a szívek”). És ahogyan az örvény vagy az orsó sodró mozgása magában rejti a zuhanást, de az emelkedést is, ugyanúgy a versbeli idő (életút) is egy spirális le-fel mozgásforma mentén képzelhető el, ahol a kezdet és a vég, a születés és a halál egy különös fénytörés révén („hamu-tükröcskék”) egymásba játszódik.
Egy zárójel erejéig itt jegyzem meg, hogy mindez motivikus megegyezést mutat Bari KárolyA páva történetecímű versének egy részletével, ahol szintén az idő, a csecsemő , és a halál szoros szövedéket alkotnak:
„Már hasonlítunk a mindenségre, mint a csecsemők hallgatása, s megtanultuk, hogy az idő eredete a halál” (Bari, 1983,.32).
Két fontos jelkép is erősíti a kiragadott versrészlet záró részében található halállal és elmúlással kapcsolatos fogalmak körét: a „hamu” és a „küllők”. (Lásd részletesebben a Szimbólumtár hamu szócikkét.)
Korábbiakban már szó esett aPi-kuancímű vers elemzése kapcsán arról, hogy a fal-nézés „színtere” a „barlangos koponya” , és arról is, hogy aPi-kuanaSzatoricímű vers előképének is tekinthető. Arról is szó esett , hogy aPi-kuancímű versben végigjárt belső utazás vezeti el a lírai alanyt ahhoz az élmény megtapasztalásához, amelynek során hirtelen mindent egyetlen intuitív pillantásban képes szemlélni. E felismerés/megvilágosodás pillanatát a költő egy komplex képbe sűrítve fogalmazza meg: „az eszmélet küllői közt megtöretett világ”, ahol a „roncsfényű” jelző egyszerre villantja fel a kerékbetöretettséghez (halálhoz) és a tükörhöz (fényhez, reflexióhoz, felismeréshez) való kapcsolódást. Egy olyan képileg gazdagon megformált felismerés megjelenítéséről beszélhetünk, amelyben a buddhista és a keresztény tanok jelképrendszerei átfedik egymást, és amelynek szellemtörténeti gyökerei Szent Ágoston illumináció tanáig is visszavezetnek bennünket. (Füst-Molnár, 2010).
A fénnyel való teljes azonosságot a költő a Szatori című vers záró soraiban egy újabb formában, a hold fényét visszatükröző tengerbe rejtett rézálarc metaforájával fejezi ki, amelyben az anima (lélek) és animus (szellem) identikussá válik a fénnyel (hold) és rézálarcként, azaz egyetlen arcra forrott maszk (perszóna/személy) formájában jelenik meg.
uszonyos kesztyűkkel körbedobált
hold:
tengerbe rejtett rézálarc.
A fény,A páva történetecímű versben – mint már oly sokszor Bari költészetében – , identitást hordozó elemként azonossá válik a kiválasztottsággal, s mint ilyen a védtelenséggel, a sebezhetőséggel és kiszolgáltatottsággal
„Tudjuk, fénylik a végtelen, mint a kiszolgáltatottság,/ s tudjuk, megcsillannak a világból örökre elhátrálók is,/ mikor a végtelen határára lépnek.”
végső soron, pedig A némaság könyve című kötet záró versében a csönddel, a piros szín szimbolikája révén pedig az áldozatisággal és az elmúlással:
Zúzmara-agyaras kavics vagyok,
az vagyok már én, az vagyok.
Lakatlan piros avarban gázol,
szökik a szép fény. Hallgatok.
A fény és a piros szín (mindkettő messianisztikus szimbólum) értéktelített pozíciót foglal el Bari Károly egész életművében, nemcsak verseiben, de egyik önvallomásának látomásos képeiben is.
„Néhány éve van egy visszatérő álmom. Hatalmas, fehér márványteremben vagyok, a terem egyik végén fényes deszkákból emelt dobogó, a dobogó körül rengeteg szék. Nem veszem észre, mikor telnek meg a széksorok, egyszerre nagyon sokan leszünk a teremben, valakit várunk. Fullasztóan meleg van, amikor lélegzetet veszek, mintha tüzes homokot öntenének a számba; kiáltozni kezdek, de akkor a tömeg kísértetiesen fölkacag, és ijedten menekülök ki a teremből. Az udvarra kilépek, mindenki észrevesz, körém gyűlnek hirtelen, meg akarnak fogni. Valahogy kiszabadulok a gyűrűjükből, s befutok egy nyitott ajtón, odabent óriási vasüstök, fő bennük valami. Az egyikbe belenézek: madárcsontvázak, madártollak zubognak a sűrű lében. Ekkor érnek utol az utánam futó rendőrök, hátracsavarják a karomat, de amikor a fájdalomtól fölkiáltok, lángot vetnek és porrá omolnak. Akkor látom, hogy már egy égig érő tükör előtt állok, egy gyönyörű zöld réten.
A fejemen aranysüveg van, virágzó aranyágak hajtanak ki a süveg oldalából, és látni lehet, hogy az ágacskák szüntelenül növekednek. Az arcomon ütések nyoma, szememből és számból vastag csíkokban folyik a vér…
Hát ilyennek látom magamat álmomban.”(Bari,1999.71.)
Ez a mozzanat viszont átvezet Bari alkotói világának egy olyan dimenziójába, amelyet a képversekről szóló fejezetben tárgyalok bővebben, és amelyben a színek tánca és a formák játéka kitüntetett szerepet játszik.
