Lélektisztogatás
Bús
villám
cikázik
az alkonykék
éjszaka mögött.
Égzengés hallik,
bőbeszédű
felhőket
húz
a szél.
Kér
tőle
a szívem,
de kinevet,
ó, mily’ áruló.
Szerethetetlen
ködfátyollal
takarja
be a
mát.
Néz, s tova
repül, mint
kis pillangó.
A holnapba megy.
Lélektisztítást
végez rajtunk,
míg minden
el nem
vész.
Lebegek
Lebegek,
száz felé úsznak a hajszálak,
repülők,
elébe mennek a mának,
de csak lebegek.
Itt nincs kijárat.
Régen volt,
régen elvesztek a percek,
helyette
magányos órák lettek,
loptak,
nem volt semmijük, de mindent elvettek.
De én lebegek.
Nem megy az előre, se a hátra,
állok
egy helyben a csodára várva,
remélve,
hogy eljön egyszer… hátha…
De nem.
A homokóra nem számol újra,
lepereg,
s mielőtt minden szemet kitúrna,
rám néz.
Eljárt felettem, jaj, hiszen tudja.
S hiába
vesz lassan körbe a homály,
én lebegek,
lebegek tovább.
Foglyod lennék?
Egyetlen pillanat is elég,
s én örök foglyod leszek,
részeddé válok,mint az
avarba lehulló levelek.
Elporladok majd, de még
az utolsó szemcsém is neked adom,
hogy fává nőjön a benned
egyre feljebb törő hatalom.
Inkább a szeretet eresszen
titkos földekig nyúló gyökeret,
s inkább a törődés érje el a
feletted elterülő eget,
inkább a jó szíved adjon
lakhelyet megannyi madárnak,
inkább legyél olyan ember,
akit mindig hazavárnak.
Talán nem is fontos,
hogy a foglyod legyek,
úgyis újra kinőnek majd
azok a lehulló levelek.
