Számomra mindig is a fák voltak a leghatásosabb prédikátorok. Tisztelem őket, ha nemzetségben, családban élnek az erdőkben, ligetekben. De még jobban tisztelem őket, ha egymagukban állnak. Ezek a fák olyanok, akár a magányos emberek. Nem remetékhez hasonlítanám őket, akik valamilyen gyöngéjük miatt kivonultak a közösségből, hanem az olyan nagy magányosokhoz, mint Beethoven vagy Nietzsche. Az ő koronájukban a világ susog, gyökereik a végtelenségben nyugszanak, ámde ők, és egyedül ők, nem vesztik el magukat benne, hanem életük minden erejével csak egyet akarnak: betölteni a saját, önmagukban lakozó törvényüket, kiépíteni saját alakjukat, önmagukat ábrázolni. Semmi sem szentebb, semmi sem példázatosabb egy szép, erős fánál.
Ha egy fát kivágtak és napvilágra kerül csupasz, halálos sebe, egy egész történetet olvashatunk le törzsének és sírjának világló korongjáról: az évgyűrűkben és a görcsökben hűségesen le van jegyezve minden küzdelem, szenvedés, minden betegség, boldogság és növekedés, az ínséges és a bőséges esztendők, a kiállt támadások, átvészelt viharok. Minden parasztfiú tudja, hogy a legnemesebb és legkeményebb fának vannak a legszorosabb évgyűrűi, azoknak a fatörzseknek, amelyek fenn a hegy magasán, örök veszélyben növekedtek törhetetlen, erőteljes példánnyá.
A fák szentek. Aki képes beszélni velük, meghallgatni őket, az megtapasztalja az igazságot. A fák nem tanításokat és recepteket prédikálnak, hanem az egyénnel mit sem törődve az élet őstörvényét.
Egy fa beszél: Egy mag, egy szikra, egy gondolat rejlik bennem, élet vagyok az örök életből. Egyszeri a kísérlet, a dobás, amit az örök anya megkockáztatott velem, egyszeri az alakzatom és a bőröm erezete, egyszeri a koronám legkisebb levelének játéka és a kérgem legkisebb sebhelye. Az a hivatásom, hogy ezzel a kimunkált egyediséggel megformázzam és megmutassam azt, ami örök.
Egy fa beszél: A bizalmamban van az erőm. Semmit sem tudok az apáimról, semmit sem tudok az ezernyi csemetéről, mely évente sarjad belőlem. Végigélem magjaim titkát, semmi mással nem kell törődnöm. Bízom abban, hogy bennem van az Isten. Bízom abban, hogy a feladatom szent. Ebből a bizalomból élek.
Ha szomorúak vagyunk és többé nem tudjuk jól viselni az életet, megszólíthat bennünket egy fa: Csöndesedj el! Csöndesedj el! Nézz rám! Az élet nem könnyű, az élet nem nehéz. Ezek gyermeki gondolatok. Hagyd, hogy az Isten beszéljen benned, akkor elhallgatnak. Azért aggódsz, mert messze vitt az utad az anyától s a hazától. De minden lépés és minden nap újra meg újra az anyád felé visz. A haza nem itt vagy ott van. A haza vagy a bensőben van, vagy sehol.
Amikor esténként meghallom a szélben sustorgó fákat, felébred bennem a vándorösztön. Ha az ember csöndesen és hosszan fülel, a vándorösztön is elárulja, hogy mi a veleje s mi az értelme. A vándorlás nem menekülés a szenvedéstől, noha annak látszhat. Hanem honvágy, az anya emlékezete, az élet új hasonlataira való sóvárgás. Hazavezet. Minden út hazavezet, minden lépés születés, minden lépés halál, minden sír anya.
Így susog a fa az estében, amikor szorongunk a saját gyermeki gondolatainktól. A fáknak hosszú gondolataik vannak, tartós és nyugodt gondolataik, amiként az életük is hosszabb a miénknél. Bölcsebbek nálunk, ha nem figyelünk rájuk. De ha megtanultuk meghallgatni a fákat, akkor éppen gondolataink rövidsége, gyorsasága és gyermeki sietsége nyer valami páratlan derűt. Aki megtanulta meghallgatni a fákat, többé nem sóvárog arra, hogy fa legyen. Semmi más nem akar lenni, csakis az, ami. Ez a haza. Ez a boldogság.
(1919)
Radics Viktória fordítása
