hazafelé
bélproblémákat szorongtam ki magamnak
és úgy remegek az italtól
keserű gennyet forgatva a torkomban,
meg ez a gyomorforgató csikorgatás,
mert amúgy csak két nyelésnyit ettem
és úgy szívom ezt a szart a hányingerre,
de ezt az utcasarkot magaménak érzem,
beremegem a kazinczyt és otthonra vágyom
lyukas nyelvemmel.
a hangok is csak háttérzaj,
rég senkit, de már engem sem érdekel.
többször szúrt tűkkel bökdös mindenki a fejemben,
ezt a zuhogást se lehet kikerülni, hát ebben a szarban élek.
és ezek azt hiszik, fázom, mert kilátszik a leheletem,
ilyeneket mondanak; nem irigylem őket sem,
hát
részemről hányinger,
homok a nyelvem alatt,
meg ez az epés íz
és eső.
gondolatrés
te még nem tudsz róla,
én meg már elfelejtettem.
plasztikfátyol
egy plasztikfátyol zár el, emeli fel szemem egy centivel,
éppen csak zavaros elmosódás mögött
kavicstapintásúvá válik mindenem
és sehogy se megy azzá válni,
akiről azt hiszem,
kellene.
paradoxonok közt lábujjhegyen,
ahogy a fény éri, úgy ragyog.
csak tükör bőrét érintem,
ha mindent elhinnék magamnak,
ha nem hinném el minden szavamat,
akár még őrült is lehetnék.
tehetetlenség
a kókuszos levendulát hevíti
a körtéri fény
bár megállna az idő
és látnám a gravitáció súlyát
merevedni
vajon összeroskadnék
ellebegnék
vagy én is merev idővé
válnék
amit a kimért csend cipel
merev hőfokon
2-19
a haladó ablakokban él egy másik én.
innen nézve utazik,
onnan nézni nem tudok.
elüti a villamos a kilátást,
kizökkent a tükör:
innen nézve ott is vagyok,
és innen nézve is ott vagyok,
mintha alattam dörögne az ég,
úgy haladnak párhuzamos testeim.
