Az ezredforduló utáni mozinézőknek aligha kell bemutatni Christopher Nolan életművét. Szinte bizonyos, hogy legtöbbünk fordult már hátra az utcán, attól félve, hogy valaki követi, izgult már visszafelé játszódó thrilleren, forgolódott álmatlanul a Robin Williams – Al Pacino-féle macska-egér játék miatt, de talán azt is tudjuk, milyen egy tökéletes trükk, vagy hogy miként lehet kalandozni az álmok birodalmában. És arról se feledkezzünk meg, hogy a filmtörténelemben Nolan az egyetlen rendező, akinek sikerült tető alá hozni egy, a korábbi próbálkozásoknál lényegesen komorabb hangvételű, már-már neo-noirba hajló Batman-trilógiát. Nolan mítosza addig nőtt, míg a 2000-es évek második felére nevéből komoly márkanév kovácsolódott, hiszen
Hollywoodban ma ő az egyik olyan nagyágyú, aki még egyszer sem lőtt mellé.
Ráadásul nemcsak remek iparosként ontja az egymásra licitáló blockbustereket, hanem sikerült betörnie az Álomgyár Olümposzára is: elérte, hogy bár műfaji keretek között gondolkozik, mégis szerzőként tekintünk rá. Olyan mesterként, aki egyaránt képes kielégíteni a popcorn-mozikon edződött közönség szórakozás-igényét, de elgondolkodtató stílusa komoly táptalaját képezi a filmesztétikai értekezéseknek is.
A független filmek felségterülete felől érkező blockbuster-király felkapottságának oka legelső munkájában, a három perces Doodlebugban keresendő. Az egyszerű cselekménnyel operáló rövidfilm párhuzamos dimenzió-, és időparadoxon problematikája pedig egészen legújabb mozijáig, a Csillagok közöttig ível. Mi több, a modern űropera legdurvább fordulata direkt módon idézi a kisfilm végső csavarját. Ezúttal azonban már nem alacsony költségvetésből kigazdálkodott, egy szereplőre és egy helyszínre épített filmről beszélünk, hanem napjaink Űrodüsszeia-járól. Pedig az alaphelyzet semmiben sem tér el a kortárs mozikultúrában igencsak divatos disztópia-daraboktól. Talán még azt sem lehetne eredeti ötletként említeni, hogy a Föld pusztulására nincs konkrét és tudományos módon hitelesített magyarázat. Hiszen például Romero zombi-filmjeiben sem kapunk indoklást az emberiséget élőhalottá transzformáló, rejtélyes vírus mibenlétére és eredetére. Ráadásul még az idén bemutatott Noéval igencsak ostoba módon felfestett ökokatasztrófa is befigyel, hogy az Armageddon vagy a Transformers-széria legutóbbi részének hőscsapatát már ne is említsük.
Az emberiségnek ugyanis ismét megmentőkre van szüksége, hogy kultúrája ne tűnjön el nyomtalanul a semmiben. Ezúttal a megváltó-különítmény válogatott NASA-gerillákból és egy vidéken kukoricát termesztő, nyugalmazott pilótából (Matthew McConaughey) áll, akik életüket kockáztatva próbálnak egy felfedezett féreglyukon keresztülrepülve, teret és időt átszelve új hazát találni a haldokló népességnek. A nem túl távoli jövőben ugyanis a természet fellázad a rajta élősködő emberek ellen, és bibliai csapást mérve rá, megfosztja alapvető szükségletétől, az élelemtől. A Csillagok között közelgő Apokalipszis-élménye azonban nem Michael Bay-féle zúzás-orgia, nem közhelyes leckefelmondás, mint Aronofsky Noéja, és szerencsére nem hozható rokonságba Emmerich 2012-re szóló jóslatával sem.
Nolan ugyanis egy valóban aktuális problémát idéz meg a sci-fi keretei között: hogy vajon meddig folytatható az ember mindent kizsákmányoló, és a nagyobb haszonért bármit eltaposó életmódja.
Mit ér a vagyon, a tudomány és a technika vívmányai, ha nincs mit enni, és a zord körülmények miatt kénytelenek vagyunk földalatti bunkerekben kuksolni, megfosztva magunkat a napfénytől? Erre a kérdésre keresi a választ a Csillagok között, miközben egy percig sem csúszik át kioktató tanmesébe, vagy a Bibliával fenyegetőző igazságosztásba. Ráadásul mindezt megkoronázza, hogy mindvégig tartja magát a science fiction alapvető, klasszikus elemeinél, melyeket remekül idomít a mai befogadókultúrához.
A látvány epikus, a történet pedig egyszerre lebilincselő és elgondolkodtató. A film az időutazás motívumaival is kacérkodik, de alapvetően a hagyományos űr sci-fik eszköztárával él.
Viszont a tudományos, űrben kalandozós jelenetekkel párhuzamosan tálalja a szintén téren és időn kívül létező kőkemény emberi drámákat is.
A McConaughey által megformált Cooper ugyanis nem az az egydimenziós szuperhős, mint Bruce Willis az Armageddonban, vagy Mark Wahlberg a legújabb Transformersben, hanem egy valódi ember, valódi jellemmel és valódi hibákkal. Hol apa, aki kimarad a gyerekei életéből, hol pedig megkeseredett megváltó, aki hiába járja végig saját kálváriáját, nem hozhat fényt az emberek életébe.
Nolan maximalizmusa nemcsak a történet nagyszabású levezénylésében rejlik, hanem abban is, hogy a technikát illetően is a tökéletest lőtte be. A Csillagok között ugyanis részben IMAX-kamerákkal, részben valódi filmre forgott. Ráadásul a hatalmas költségvetés azt is lehetővé tette, hogy a film szereplőit egytől egyig világsztárok alakítsák – a gyanútlanul beülő nézőre például valószínűleg váratlanul hat Matt Damon feltűnése túl a játékidő felén.
Mindemellett a mozi igyekszik leróni tiszteletét apró gesztusaival a nagy elődök felé is,
így a 68-as A majmok bolygójától, a Kubrick-féle űreposzon át, egészen az Alienig találhatunk utalásokat, konkrét idézetként pedig a Kocka 2. és az Eredet is előkerül. Az egészet pedig megkoronázza a rendkívül nyugtalanítóra sikerült Hans Zimmer-score. A Csillagok között tehát hibátlan műalkotás, amelyet nem árt többször is megnézni ahhoz, hogy minden egyes rejtjelét megfejthessük, és kiolvashassuk belőle a Michael Caine karaktere által szavalt Dylan Thomas-vers sorai közt is ott bujkáló baljós, de mégis reményt adó üzenetet.
(1)Blockbuster: Thomas Elsaesser terminusa azokra a filmekre, melyek nagy költségvetésből készültek és egyszersmind nagy bevételt is produkáltak a kasszáknál. E filmek az 1975-ös A cápa c. filmtől datálhatók.
