Gyuricza Gergely, a majdnem harminc éves képzőművész, tanár, blogger művészetpszichológiával, reklámpszichológiával foglalkozik, és
2009-ben kezdett el festeni anyja halála után. Autodidakta módon, YouTube-os videókból ismerte meg a festészet alapjait, és már akkortól csak a pop-art irányzatban alkotott.
A pszichológiában szerzett tudását festészete ideológiájában is felhasználja: számára a művészet nem az individuum kiteljesedése, hanem közösségi élmény, amelyben együtt éljük meg a művészetet. Ismerőst és felfoghatót mutat be kicsit átdolgozva, hogy mindenkihez szólhasson. Nincs olyan képe, ami ne lenne érthető bárkinek, ezért is olyan népszerű. Úgy határolja el magát a művészek világában, hogy humoros, popkulturális ikonokat fest meg egy újragondolt kontextusban. Semmi absztrakt, vagy nehezebben emészthető:
csak azt akarja mutatni, ami ő maga, ami egyértelmű és konkrét, instant élménnyel szolgál.
Gyuriczának nem a technika, vagy a gyakorlat a fontos; önmagát szeretné kifejezni, olyan impulzusokat, amik belülről fakadnak, és hogy identitásából egy darabot át tudjon adni a vásznon keresztül másoknak.
Nagyon fiatalos a stílusa, vad színeket használ, de nem eltúlzott, vagy hivalkodó, így mindenképp megszerezné magának az ember ezeket a képeket, mert nagyon is jól mutatnának otthon egyediségükkel. Gyuricza pont ezt szeretné elérni, hogy újra „menő“ legyen a pop-art Kelet-Európában is.
Egyszerűen, és világosan fest, nincsenek túlzsúfolt képei; egyszerre csak egy problémára, helyzetre, ikonra koncentrál, és emeli ki a megszokott környezetéből.
Összemossa a már ikonikust a saját hozzáadott jelentésével. Például. Magritte „Ceci n’est pas une pipe.“ ikonikus jelmondata „Ceci n’est pas une banane“-ként szerepel Gyuricza Andy Warhol híres sárga banánját ábrázoló képe alatt, mint cím. Mi ez, ha nem humorteljesen mesteri? Az ember nevet rajta, hümmög egyet, mekkora ötlet, és máris, akarva, akaratlanul rajongója lesz a művésznek, és a stílusirányzatnak.
Egyedi humorral ábrázolja a filmvásznon ikonikussá vált szereplőket, behelyezve őket a modern társadalom mindennapjaiba. Darth Vader a 90-es évek hatalmas zenelejátszóját viszi a vállán; [When the empire is poppin‘, the rebels be droppin‘]. Szintén Star Wars témában, egy rohamosztagos öltönyben, avagy piros western csizmában áll piros esernyőt tartva a feje fölé, Tyler Durden a Harcosok klubjából a Facebookról tanít: [You are not, how many likes you get], sok Ponyvaregény szelet; Vincent és Jules fegyverek helyett virágokat fognak, a kép címe pedig a film elején elhangzó híres mondat Nyuszimuszi szájából – természetesen átalakítva –; [Any of you fucking pricks move, and I’ll flower every motherfucking last one of ya!].
Ezekből látszik, hogy Gyuricza ismerős, kultikus elemekkel dolgozik, és abból indul ki, hogy a befogadó társadalom érteni fogja, így nyugodtan hozzájuk nyúlhat és átalakíthatja a szereplőket, úgy, hogy már valami másra utaljanak. Hiszen ezeket a filmeket mind láttuk, ezeket a mondatokat mind ismerjük, ezeket a csavarokat mind értjük. Mintha egy végtelen kört szeretne alkotni: ő utal valamire, az ismét valami másra, és így tovább. Ezzel egy
komplikált, de mégis egyszerűen megemészthető, tehát ilyen értelemben paradox művészetet képvisel, ami azért elgondolkozásra is késztet.
Például az Uniós zászló a csillagokkal, amiből egy lehullva fekszik a kék háttéren: Brexit. Gyuricza jól megragadja és ügyesen ábrázolja a modern társadalom alapvető, vagy legújabb problémáit. Minden képnél eszébe jut a nézőnek valami, belelát valami egészen mást, vagy többet, és igazából ez a képzőművészet egyik legfontosabb hatása; indítson el a nézőben valamit.
Gyuricza rendszeresen sorsol ki képeket megosztók, kommentelők között. Egyértelmű, hogy számára a művészet nem megélhetési platform, hanem, ahogy ő is mondja, egy misszió, amiben a cél a művészet terjesztése.
Közösségi élménnyé változtatja a művészetet:
mert nem saját perspektívájából fest, olyan értelemben, hogy nem saját, egyéni benyomásokat, vagy alakokat tesz festészete tárgyává, hanem a társadalomban ismert és használt szimbólumokat, eseményeket, személyeket fest meg, amivel definiálható a jelenkor emberének történelme, gondolkodása, jelleme. Tehát minket, a mi jelenünket festi meg hol mellbevágóan, hol keserédesen nevettetve. És a művész talán pont azért tud ennyire közel férkőzni a kép nézőjéhez, mert az, a néző, saját magát látja a festmény által a világ humoros és szatirikus karikatúrájában.
