Zengőnek délután Szolnokra kellett utaznia. Nem akarta otthagyni a lányt, egyébként is utálta a pofaviziteket, de illett jelen lennie saját könyvének író–olvasó találkozóján. Almának azt mondta, hogy előző nap kell lemennie, tehát az asszony úgy tudta, az elmúlt éjszakát is a Sóház Hotelben töltötte, egyedül.
Milla sem szívesen engedte el. Megebédeltek a Szív utca sarkán a kínaiban, aztán a lány megvárta vele a trolit. Mint két tinédzser, gondolta Zengő. Az ablakból még integetett is.
Hamar kiért a pályaudvarra. Elég körülményesen, de megtalálta a feldúlt, felásott téren az utat az öreg vasútállomás felé. Nagy nehezen átverekedte magát a metróból özönlő emberáradaton, s beült a restibe. A mennyországban érezte magát. Bécsi szelet illata terjengett, csönd volt, a csarnokszerű étteremben nem volt éppen senki, csak ő.
A nap még sütött odakint, ragyogtak a munkagödrök, s a daruk árnyéka kubista mintákat rajzolt a betonra.
Általában szeretett utazni, ha most nem is volt kedve vonatra szállni. Szerette a vasúti restiket. A Keletiét meg különösen. Kevés ilyen maradt. Az emberek mégis elkerülik a jót. Összegyűlnek odakinn, a menetrendet mutató, világító tábla alatt, s ha egy óráig kell várniuk, akkor se nyugszanak, mintha lekésnének valamiről, kezükben zacskó a dobozos sörökkel, de be nem ülnének ide, eszükbe se jut. Prolik, gondolta Zengő. Rühellte őket. Nem volt benne semmi empátia. Mit se tudnak arról, hogy hogyan kell utazni, gondolta tovább. Hogy mi a módja, mert módja van neki, ahogy az öreg pincér is magyarázta fizetéskor, még pedig nem is akármilyen! Zengő valaha megbocsátóbb volt, elnézte az emberek tudatlanságát, az igénytelenségüket, helyettük a rendszert okolta azzal, hogy elveszi méltóságukat. Na ez az! Még használta a kifejezést, miszerint az embernek méltósága van. De a rendszer már megbukott és az embernek még mindig szarnak a „méltóságukra”. Szarnak a „módra”. És Zengő úgy érezte, joggal szarja le mindegyikőjüket.
Hogy vannak, akiknek kisiklott az élete, csak hogy stílszerűek legyünk, az lényegtelen. Az enyém is kisiklott nyolcvankilenc telén, gondolta. Ha Csilla nem hagy el, elválok Almától, talán elválok, nem leszek kedélybeteg, bassza meg, nem küldök el mindenkit a jó kurva anyjába, és hasznos tagja leszek a társadalomnak… Talán tudtam is volna tenni valami valóban fontosat. Megmosolyogta magát. „Hasznos tagja a társadalomnak.” Szarok a társadalomra!
Egy kávét rendelt és egy Unikumot. Lassan kortyolta a barna italokat. Közben nézte a bordó tapétát a falon. Egyáltalán, ez nem a múlt? Lehet, hogy az egész csak illúzió volt, képzelgés? Mindjárt belép Csilla, és lelkendezve meséli, hogy Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte az ellenforradalmat? Mi a rosseb történik itt?
Vastag, méregzöld bársonyfüggönyök lógtak a mély és nagyon magas, ívelt faberakásos ablakmélyedések előtt. Valaha talán Krúdy vagy Móricz is időzhetett valamelyik előtt, elnézve a Rákóczi úton a messzi Tabán felé. Azt is kurvára lebontották, gondolta Zengő. Lehet, hogy ez a mai nap éppen az a múlt? Mondjuk ezerkilencszázhúsz június negyedike? Délután fél öt. Alig három óra múlva. A fene se érti, mit jelent az, hogy kétezer tizenháromban vagyunk, gondolta Zengő, és kiitta az Unikumot. A függönyök előtt művirág porladt, és egy plazmatévé unatkozott vakon. A csillárok talán még eredetiek. Meg a pincér. Ugyanabból a régi anyagból vannak, és ugyanúgy megviselte őket az idő. A pincér fürge, csontos, szemüveges férfi volt. Haja a fejéhez tapasztva, apró feje imbolygott kissé a két számmal nagyobb inggallér közepén, mi keményre vasalva övezte pirosas, ráncos nyakát. Előzékeny volt, gyors és udvarias. Basszák meg, gondolta Zengő, amikor elé tette a pénzt, minden kurva diktatúrának pont az ilyeneket kellett kiirtania!
Aztán felszállt a vonatra, és elutazott Szolnokra.
Millának írt egy rövid sms-t, melyben megvallotta, hogy hiányzik neki. És így is érezte, ami az ő esetében szokatlannak volt mondható.
Csikós Attila: A napon sütkérező hal. Kortárs. [a TotáLiber Kiadóval közös kiadás]. 2016.
