„Post tenebras Lux” Bek Balla Mónika fotóművész kiállítása
A „Post Tenebras Lux” címet a kiállításomhoz, Lombardiában a lányommal sétálgatva egy ház falára épített napóra alól loptam. A szöveg Jób könyve 17.12-részéből származik, eredeti jelentése: „Reméljük a fényt a sötétség után.” Röviden sötétség után Fény.
Fény, amihez mindig kapcsolódtam. Fény, ami mindig mozgatott, Fény ahonnan jöttem és fény ahová távozom. Fény ahova tartozom. A férjem egy hónap múlva lesz 4 éve, hogy elhagyta a testét. Most már merek róla beszélni, hogy nagyon nehéz volt. Nehéz volt nekünk és sok mindenen keresztül mentünk, én is és a lányom is. De nem törtünk össze, nem olvadtunk bele a sötétségbe, hanem kitartottunk amíg megleltük a fényhez vezető ösvényt. Itt pedig most elétek tárom amit megéltem, amit tapasztaltam.
Az itt kiállított munkáim, kisebb-nagyobb szobái az emlékezésemnek. A termeimben folyosókon keresztül lehet közlekedni, némelyikeket pedig csak fátylak választják el. Szeretem a színeket. Van fehér és narancs szoba.Van vörös, kék, zöld és akad fekete is. Legalább 7 szoba van, de én nem leszek Kékszakáll és nem rejtegetek előletek semmit. A szobák meséi alkotják a személyes történetem. Rólam szólnak ezek a mesék, a történeteimről, a szeretteimről, az álmaimról, a vágyaimról, a megéléseimről, örömeimről és a fájdalmaimról. A fény és a sötétség birodalmának termeit járom a derengés folyosóin keresztül megközelítve. Egyaránt jutok fel csodás csúcsokra és élek meg olykor pokoli fájdalmakat. Azt hiszem, mindezekkel együtt és épp ezért is nagyon szerencsés embernek tarthatom magam. Kegyeltnek, aki már eddig is rengeteget kapott az élettől. Próbálom a munkáimmal azt is elmondani, mennyire hálás vagyok mindezért és hogy nem tört meg a hitem az élet nagyszerűségének csodálatában. Hirdetni szeretném továbbra azt is azt mennyire fontos figyelnünk a természeti környezetünkre, a szociális kapcsolódásaink hálójára, hogy az önmagunkba vetett hittel karöltve alkalmasak legyünk értékes és tudatos jelen-létre. A természethez való erős kötődésem adta az inspirációt arra is, hogy ezen a csodálatos helyszínen egy régi vágyam valósíthassam meg és, fákra installálva építhessem fel a kiállításom.
Korábban a fotóművészetben a fényre, tükröződésekre, az ismétlődésekre, a struktúrák, faktúrák játékára figyeltem leginkább. A fényre koncentráltam akkor is és igyekeztem a képeimen keresztül, a munkáimmal visszasugározni azt, amit én akkor kaptam, amikor befogadtam a jeleket, a számomra érdekes látványt. Szerettem a ragyogás által életre kelteni tárgyakat, részleteket. Vonzott az absztrakt képek készítése, amelyek a határtalanság érzetével ajándékoztak meg, s ezáltal a szabadság illúziójának mámorító üzenetét hordozták. Mostanság a történeteket elmesélő fotográfiákkal érzéseket, érzeteket szeretnék inkább közvetíteni. Utakat, állomásokat, pihenőket, kitérőket, az életet, az életemet.
Hajózok egy hajó nélküli óceánon, mosolygok és a keresem a szigetem. Vagy inkább úszom, merülök? A szívem a bánatból és a gyönyörből fakad. Amikor magamba záródom, kinyílok a világra. Ha hálóval akarnak kifogni, késsel támadok rájuk. Pillangókat tűzök a hajamba és szabadon szárnyalok a széllel. Magam vagyok a Khaosz? Szeretném ha megtanítanának a vízen járni, de mire is fel a nagy igyekezet, ha igazából a merülést szeretem. Az olvadást, özönlést, ömlést, burjánzást, beteljesülést. Összeolvadást, egyesülést. A felületes érintkezések hideg világát sosem értettem. Csak a csobbanást. Az éltető erejű, robbanást gerjesztő igaz igézetet.
Enyém a határtalanság arany ragyogása, a lemondás ereje, a beteljesülés bizonyossága. Vagyis minden az enyém. Nincs mitől tartanom. Múlt jelen és jövő összeér most itt, hogy elengedhessük a fájót és megteremthessük egy új palota alapjait. Most a természetben, a fákkal, a fénnyel, a széllel és a teliholddal is megvilágított képeimmel, varázsolunk. Életet teremtünk. És aki segít nekem ebben, gyógyító ambient muzsikájával, kiváló zenész barátom Dr. Victor. Hallgassátok őt kitárt szívvel a csodás borokat ízlelgetve. Ragyogjatok! A kiállítást megnyitom.
