Ki van a fátyol alatt?
(Kemény Zs.: Ködképek a kedély láthatárán)
Kemény Zsigmond(ról) a DRÓTon
2021 augusztusában Magyary Ágnes vendégszerkesztésében Kemény Zsigmond elfelejtett és elhanyagolt írásművészetére reflektáltak kortárs magyar írók a DRÓTon.
2021 szeptember másodikán, este héttől a Kettőspontban Budapesten „Kemény-DRÓT-estet” tartunk, ahol felolvasunk, beszélgetünk nem csak Kemény Zsigmondról, hanem arról, hogyan működik – vagy nem működik – a magyar irodalmi kánon, emlékezet és felejtés.
A teljes Kemény-antológia tartalma itt olvasható a DRÓTon.
„Egy nő szívében legalább akkora erővel bír a titkolódzás, mint a közlekedés vágya. Megértetni s megfoghatlannak lenni egyaránt óhajt”, állítja Várhelyi, a Ködképek a kedély láthatárán elsődleges elbeszélője.
De vajon tényleg „megértetni” akarja-e magát Stefánia, a Várhelyi által elmesélt történet hősnője? Az erdélyi társaság szemében oly távolságtartó Stefánia tulajdonképpen hasonlít férjére, Jenő grófra – nincs bizalmasa, magától soha nem „vall”. Kettejük belső életére az elbeszélő mindig csak következtet. A regény sokat dicsért iróniája többek közt abból is fakad, hogy ezt a két, önmagától nem közlekedő embert próbálja meg szóra bírni.
Stefánia Várhelyi által megidézett története némileg hasonlít a Várhelyi barátnője, Cecil által elmesélt rémtörténetre. Egy nagyon problematikus „elárulás” áll mindkettő középpontjába. A barackfáról a tilalom ellenére gyümölcsöt szakító Stefánia és Adolf (a gróf unokaöccse) az ősbűnt, a „vörös szobában” történteket, a nyomorult fiú fogantatásának körülményeit idézik meg. Ráadásul a Pireneusok sokat taglalt rendkívüliségére emlékeztet az Erdélyben szokatlanul forró ősz, mikor is Stefánia és Jenő gróf elhidegülése mindenki számára nyilvánvalóvá lesz. Ám Várhelyi története nemcsak egy házasság válságát mutatja, hanem egy nagy társadalmi reform, Jenő gróf „népboldogításának” a kudarcát is.
A magánéleti és a politikai szál merész összekapcsolása kitágítja a lélektani vagy gótikus regény megszokott kereteit.
A gróf elhanyagolja a grófnét – de a grófné is elhanyagolja a grófot. Stefániát – egy francia forradalmár lányát(!) – nem különösebben érdeklik Jenő gróf társadalompolitikai tervei. Amikor a gróf ellenében cselekszik, leginkább csak a férjét akarja bosszantani. Meglehetősen szembetűnő az ellentmondás a belső élete és a tettei / a szavai között. Irodalmi élményei nincsenek (pedig „az olvasás legjobb óvszer az unalom ellen”). Mikor olvasást tettetve meghallja Jenő gróf lánykérését „a még mindig nyitva tartott könyv lapján a betűk megett könnyű kocsit látott elrobogni, a bakban bérruhás legénnyel, a hátulsó ülésen pedig legújabb divat szerint öltözött úrhölggyel.” Nem túl épületes olvasási stratégia. De ugyanez a Stefánia épp a költőt, a meg nem értett művészt csodálja a férje által megvetett Adolfban. Mindemellett ugyanilyen rejtélyes Stefánia vallásossága is. Az elbeszélő egyetlen szóval nem céloz rá, hogy a hősnőnek lenne bármiféle vallási vonzalma – ám Stefánia mégis apácakolostorba vonul és „felveszi a fátylat”.
Ez a fátyol a „letett névvel” együtt mintha megkoronázná a rejtőzködését.
A levíhatatlan gyűlölség a szerelemnél is erősebb kötelék. Stefánia a válás után is a férje rabja marad – a folyamatos „ellenkezés” alakítja az életét.
De miért omlik össze a felesége ellenkezésével szembesülő Jenő gróf? Miért töri őt össze ez a levíhatatlan gyűlölség? Várhelyi beszámolója nem világítja meg Jenő gróf ragaszkodásának mélységeit – ezért is ér minket váratlanul a házassági válság kihatása a gróf politikai tevékenységére. Jenő félig-meddig érdekből veszi feleségül Stefániát (leginkább azért, hogy Villemont birtokára is rátehesse a kezét), de a csalódás hatására minden társadalmi törekvését feladja.
Miért is?
Florestánnak és Ameline-nek (Cecil történetének a hőseinek) elidegenedése racionálisan igazolhatóbbnak tűnik – de csak első pillantásra. Florestán önérzetét romba dönti, hogy egyetlen fia nemzője nem ő, hanem egy sötétbőrű „alávaló”, egy szolga – ő maga képtelen a saját nevét továbbadni. Ameline érzelmi életét kiforgatja, hogy nem képes nem szeretni a sötét bőrű kis „szörnyeteget”, és ez a „szégyellni való” érzés árnyékot vet a lányával, majd férjével való viszonyára. Kemény vígjátékszerzőhöz méltó gondossággal dolgozza ki a „vörös szobához” vezető félreértések sokaságát, ami ahhoz képest, hogy a szerző milyen sok eseményt félhomályban hagy, tényleg egészen mulatságos.
A beöltözésen, félreértésen alapuló „párcserés szex” hallatlanul népszerű az egész Mediterráneumban, Boccacciónál is sok ilyen vígjátéki találkozóról olvashatunk. És miközben nevetünk a sok felsült grófon és grófnén, mintha mi is elfogadnánk azt a konvenciót, hogy a sötétben egy nő vagy férfi képtelen a tulajdon házastársát felismerni. De vajon tényleg képtelen-e? A ruháink alatt mind teljesen egyformák vagyunk? A sötétben semmit sem látunk?
Az „átöltözős-sötétszobás” motívum kétértelműsége onnan fakad, hogy egy pillanatra mi, befogadók hajlandók vagyunk elhinni, hogy ez tényleg lehetséges. Hogy az önazonosság és a szex csak beöltözés és társasjáték. De nem.
Úgyhogy fogalmunk sincs, mit „látott” Florestán felesége, Ameline / Cecil a vaksötétben. Hogy látott-e valamit…
Jenő és Stefánia történetében még egy ilyen drámai kiindulópontot (egy „vörös szobát”) sem tálal nekünk az elbeszélő. Vagy mégis? A barackfa, mely alatt „vétkezik” Stefánia és Adolf hamis jel, hamis nyom – Jenő gróf csak őrjöngésében képes a barack leszakítását a bűn (az engedetlenség, sőt a házasságtörés) bizonyítékának tekinteni. (Az elbeszélő kezdettől fogva sejteti, hogy Jenő csak megcsalja önmagát.) No de ha a barackfa hamis nyom, akkor melyik az igazi? Hogyan kezdődött a levíhatatlan gyűlölség? És hogy történhetett, hogy Jenő a szomszédai, parasztjai gyűlöletét könnyedén elviseli, de a felesége levíhatatlan érzéseitől rögtön összetörik.
A Ködképek a kedély láthatárán egy roppant bonyolult, körkörös felépítésű, egyesek szerint már-már labirintus-szerű[1] többféle idősíkot, egymásra reflektáló elbeszélőt alkalmazó[2], mindenféle totalizáló olvasatnak ellenálló[3] XIX. századi regény. (Regény? A Ködképek belső címlapja „beszélyfüzérként” határozza meg önmagát.) A mű olyan mértékben eltávolít a realistának nevezett történetmondástól, hogy – újszerűségét hangsúlyozandó – hajlamosak vagyunk a mű kapcsán csak „előremutató”, azaz XIX. század végi, XX. századi párhuzamokban gondolkodni. Pedig a Kemény-mű felépítése hasonlít az Ószövetség némely könyvéhez.
A Ködképekben amúgy nem kevés, a regény egészéhez szervesen jól illeszkedő ószövetségi utalás A végzetes „barackfáról” és a bűnbeesésről már ejtettünk szót. Várhelyi, az elsődleges elbeszélő Cecillel (Florestán volt nejével) való kapcsolata okán utal Salamon és Sába királynője viszonyára, és ennek kapcsán (is) felveti, hogyan értik / nem értik egymást a nők és a férfiak.
Ám a magánéleti és a politikai szál kirakójáték-szerű bemutatására is találunk ószövetségi példákat.
Sámuel I. könyve Izrael állam megalapítását, Saul és Dávid küzdelmeit mutatja be, de szokatlan módon egy női elbeszélésbe illő eseménnyel, Hanna és Peninna „párharcával” kezdődik. A nagy költő, Dávid uralomra jutását elbeszélő könyv egyetlen költeményt idéz teljes terjedelmében, Sámuel anyja, Hanna hálaénekét. Itt (egy gyerek születését ünneplő versben) merül fel először Isten a történelem uraként. Sámuel anyjának előtérbe helyezése különösen furcsa – hiszen a két főhős, Dávid és Saul anyjáról szinte semmit nem tudunk.
De ugyanilyen rejtélyes a két király bőségesen taglalt magánélete és politikai, vallási szerepvállalása közötti kapcsolat. Segíti-e Dávid diadalát, hogy őt szeretik a nők, Sault pedig nem? Hozzájárul-e Saul bukásához, hogy családtagjai érzelmileg elfordulnak tőle? Bizonyos értelemben igen. Saul egyre mélyülő depressziójához nyilván ez is hozzájárul(hat). Ám a bibliai narráció nem engedi ilyen módon összekötni az eseményeket (hiszen maga az Úr küldi a „gonosz lelket”, hogy zaklassa Sault), tehát csak egy kései, totalizáló olvasat juthat ilyesféle következtetésekre. Ugyanez igaz a nők „szerelmére” – a nők semmilyen formában nem vesznek részt a háborúkban, de „valamiképp” mégis képesek befolyásolni azokat.
Bánki Éva
(1966–). Író, irodalomtörténész. Nagykanizsán született, Budapesten él. Szépirodalmi kötetei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő ( (2017 Jelenkor, Összetört idő (2019, Jelenkor, Telihold Velencében (2020, Jelenkor).
Nem lehetetlen a Sámuel I. könyvének egységes értelmezést adni, amelyben a női- és a férfi-szál egymást értelmezheti. Dávid egy sajátos, a nőktől megtanult (és kezdetben nők által gyakorolt) stratégia révén diadalmaskodik Saulon: Istennel való közvetlen kapcsolattartás, prófétálás, költészet. Ráadásul Dávid „kedves” (az Úr és az emberek előtt), Saul, az ellenlábasa pedig „morcos”. Kettejük oppozíciójában Dávidot illethetjük nőiesebb jelzőkkel. Dávid a költő-státusza, a hagyományba beemelt zsoltárai révén tulajdonképpen hivatalossá teszi a Hanna révén képviselt „női stratégiákat”. Ez (talán) magyarázza, miért egy női regénybe illő epizóddal, Hanna és Peninna viszályával indul a Dávid hatalomra jutását, uralkodását bemutató könyv.
Ennek ellenére a bibliai könyvben is homályban marad a magán- és közéleti szál pontos viszonya.
A bibliai Dáviddal szemben Jenő gróf nem hajlandó tanulni a nőktől (és a nőkhöz hasonlóan „elmaradott”, gyámolításra és felügyeltre szoruló, bár jóval kevésbé „igézetes” parasztoktól sem.) Bukása így eleve elrendeltetett. De míg a bibliai könyv nem hagy kétséget afelől, hogy van a nőktől mit tanulni, hogy a „titkuk” megtanulható és sikerrel alkalmazható, addig Keménynél ez a „rejtélyesség” és idegenség sokkal nyugtalanítóbb.
Lehet, hogy nincs is semmi a nőkkel kapcsolatban oly gyakran emlegetett fátyol vagy lepel mögött?
Csak a levíhatatlan gyűlölség.
Ám biztosak még ebben sem lehetünk.
———————–
(Ennek a korrekt kis elemzésnek a nagy része már 2017-ben megszületett, ám eddig nem publikáltam sehol. Meglehet, én magam is megijedtem az elemzés végkövetkeztetésétől. Hát lehetséges lenne, hogy nem a szeretet, hanem a gyűlölet köt össze bennünket? Ez a közös a férfiakban és a nőkben? Ma is rémisztőnek tartom ezt. De talán bele kell törődnünk abba, hogy a Ködképek a magyar irodalom nemcsak az egyik legszellemesebb, hanem legfélelmetesebb regénye.)
Ajánlott olvasmány:
Mondják, hogy egy nőveli barátságunk akkor is, ha nincs a világ félrevezetésére ürügyül használva, vagy szerelmünk előnesze vagy pedig utóhangja.
Mondják, hogy érzéseink és szenvedélyeink regényének ez csak bevezetése vagy zárszava, melyen egészen kívül esik a figyelmet ingerlő szöveg, s így mentől művésziebb alakú, mentől tisztább és kedélyesebb modorú, annál több kíváncsiságot ébreszt annak, mi még el sem kezdődött, vagy már befejezve van, megtudására.
De én merőben más véleményen vagyok.
Mert egy nőt barátságunk által oly térre visszük át, hogy ha keblében irántunk vágyak gerjednének is, már ezer apró gêne tartóztatná szerepének megváltoztatásától vissza, s igen rosszul fogtuk fel a hódítás mesterségét, mihelyt hisszük, hogy versenytársaink, kik az ő jellemét egy kedélyes, de költőitlen helyzet látpontjáról vizsgálni szükségtelennek tartják, nincsenek nálunknál szerencsésebb úton a siker felé.
És ez nem azért történik, mintha a nők Ossian szellemeiként csak ködbe burkolva kívánnának megjelenni, és kedélyöket a tettetés sűrű leplével minden halandó szeme elől betakarni akarnák.
Óh, nem.
Egy nő szívében legalább akkora erővel bír a titkolódzás, mint a közlekedés vágya.
Megértetni s megfoghatlannak lenni egyaránt óhajt.
[1] Barta János metaforája (Barta János: A pálya végén, Budapest, Szépirodalmi, 1987, 164.))
[2] Szegedy-Maszák Mihály: Idő és tér Kemény Zsigmond regényeiben, in Szemiotikai tanulmányok,1981/62, 163–186., Neumer Katalin: Kemény Zsigmond három regényének értelmezése, in ItK, 1986/1–2, 147–161., Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Budapest, Szépirodalmi, 1989, Z. Kovács Zoltán: Példázatosság és (romantikus) irónia Kemény Zsigmond három regényében, in, Uó: „»Vanitatum Vanitas« maga is a humor”. Az irónia (korlátozásának) változatai a magyar romantika irodalmában, Budapest, Osiris, 2002, 139-218.)
[3] Somogyi Gyula: „A nő rejtélye”: Olvasás és ismétlés Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán című regényében. Studia Litteraria, 2014, 53, 68–86. https://doi.org/10.37415/studia/2014/53/4152)
