Bevezető megjegyzések
Czóbel Minka Báthory Erzsébet szökése1
című szövegrészlethez
Sajnos kevesen ismerik Czóbel Minka írásait, még kevesebben olvasták a szecesszió e kiemelkedő költőnőjét, aki kortársait túlélve, 1947-ben, majdnem száz évesen halt meg, hazánk keleti szegletében megbúvó családi kúriájában. Még filoszok, írók között is mennyi legenda, mennyi hamis történet kering róla, hiszen mondják, hogy boszorkány volt, s mondják azt is, hogy a legrondább magyar asszony. Költészetére Weöres Sándor figyelt fel igazán, s talán az általa teremtett felejthetetlen Psychében is kissé őt (is) írta meg.
Miután alaposan végig tanulmányoztam a költőnő életművét kiderült számomra, hogy a sok rosszindulatú megjegyzés, pletyka mely életét körbevette – például, hogy egy festőnővel élt együtt, hogy aggszűz volt, sorolhatnám – mennyire felületes, mennyire elcsúszik saját kicsinyességén, miközben az igazán nagy ügy mellett persze elszalad. Czóbel Minka magát nem csak Orczy Lőrincz – a barokk kor, híres magyar költője – leszármazottjának tartotta, hanem Báthory Erzsébetet is ősének tekintette.
Báthory Erzsébet napjainkra, mint vámpírnő, mint veszedelmes vérgrófnő lett híressé a nagyvilágban, hiába minden korrekt történeti munka, hiába derült ki világosan, hogy az egész koncepciós ügy volt.
Csak az utóbbi időben két film is készült róla, sőt a venezualai költőnő, Yolanda Pantin, még egy misztikus és élvezetes verset is írt róla2, igaz ismételve a sablonokat. S bár mind a magyar szépirodalomban, mind a történettudományban jócskán találunk Báthoryról szóló műveket, meglepő módon elfeledték Czóbel Minka könyvét. Minka több forrás szerint nem csak verset, hanem – egyik utolsó befejezett műveként – regényt is írt Báthory Erzsébetről, 1941-ben.
Nagyon fontos lehetett számára ez a családi viszony, melyet szellemtörténetinek is nevezett, talán ezért. Czóbel Minka Báthory Erzsébet című prózája azonban nyomtalanul elveszett.
Könyvtárazásaim eredménytelennek bizonyultak, a felgyűlő anyag bár nagyon érdekes volt, de a feltételezett regényhez nem kapcsolódott. Levelezésbe kezdtem a költőnő falujában működő, a költőnő emlékét ápoló Czóbel Minka Társaság egy tagjával, de még ő sem tudott segíteni, sőt, rejtélyes hallgatásba merült, amikor végre Báthory Erzsébet-re tereltem a szót.
A folyamatos zsákutcák után, aztán ismét saját családom levelezése segített ki, közülük is Sennyey Elzáé, aki Minkával barátságban és intenzív levelezésben volt. A költőnővel és a Nyírséggel is intenzíven foglalkozó Margócsy József írja „Az anarcsi Czóbel család iratai”3 című pontos tanulmányában, hogy „Figyelemre méltó levélíró távoli rokon a szomszédos Mándok úrnője, gróf Forgách Lászlóné báró Sennyey Elza. Ezekből [a levelekből] jól nyomon követhető a sokszor magányos, elszigetelt, máskor meglehetősen nagy társasági élettől zajos vidéki, úri lakoknak, kúriáknak sajátos, belterjes, exkluzív életmódja, – s az az eltávolodás is, ahogy a fiatalon még nagy kedvvel bálozó Minka egyre kevésbé találja már helyét Mándokon és a hasonló társaságban.”
Az egyik késői, talán utolsó-utáni levélben leltem erre a részletre, amely az általam sejtett, de sehol sem talált, tehát elveszett, s inkább csak megérzett Czóbel Minka Báthory Erzsébet című regénynek, jóllehet töredékes, talán nem is túl jól sikerült, lehetséges részlete. A szöveg, mint a többi levél is a Sennyey-család XX. századi hányatott sorsa miatt – meglehetősen romlott állapotban volt, így néha bele-bele kellett nyúlnom, hogy egységes és talán élvezhető részlet lehessen. Csak remélhetem, hogy ezeket az apró csalásokat az érdeklődő olvasók majd elnézően fogadják, de azért nem vagyok benne egészen biztos. A szöveg úgy kezdődik, mint egy Czóbel Minka vers: „Szürke szemem felvilágít a sötét éjben.”4 – és úgy folytatódik, hogy akár egy ma élő író írhatta volna.
Weiner Sennyey Tibor
1 Az első szövegváltozat: Weiner Sennyey Tibor: A nagy eretnek. 2011. Budapest. 18. o.
2 „Az Úrnő koronás homloka / gyöngyhálóba rejtve / Kelet és Nyugat / varjúszárnyak / sólymok melyeket magyarok / eresztenek az égre” – Yolanda Pantin: Báthory Erzsébet – Irodalmi Jelen. 2009. augusztus 11.
3 Margócsy József: „Az anarcsi Czóbel család iratai” – 323. o.
4 Báthory Erzsébet c. verse – megjelent a költőnő 1896-os, A virradat dalai című kötetében, később pedig a Boszorkánydalok című válogatásban. Lásd: Czóbel Minka emlékezete III. – SzegediLap.
Czóbel Minka
Báthory Erzsébet
szökése*
Szürke szemem felvilágít a sötét éjben, mert nincs ablak és nincs ajtó sem e toronyszobán. Végezetül ide jutottam, vagy még inkább: ide juttattak. Ez a szoba, ahová be vagyok zárva, ez most már nem több, nem kevesebb, mint önmagam legbelsőbb köre. Emlékeimben még felocsúdok saját hangomra, ahogy hajlok és simulok, s azt suttogom „Édes uram, drága férjem!” – de ez a hang már nem az enyém, mert az én hangom már csak ennek a szobának nyikorgásai és kattanásai, visszhangja és mély sötétsége, melyet a mécsesek és gyertyák halk zenekara áraszt el a lángok puha ritmusával.
Van még a reggel és van még az este, midőn az egyetlen a rés, kinyílik és beadják ételem, elveszik mi belőlem távozik. A két kéz, amely benyúl az éjjeli edényért, s amely táplálékot ad, mindig ugyanaz. Tulajdonosát nem ismerem, de látom, hogy egy szolgálólány gondoskodik rólam, felismerem remegését, a pillanatokat ezerszer felismerem, tudom mikor van jó napja, s tudom mikor fél. Fél tőlem. A férjem félt így, amikor csókot szerettem volna szedni ajkáról, mint gyógyfüveket a hajlani mezőn, csókokat, melyeknek nincsen párja, mely minden csekélyke nékem jutó boldogságot magába zár. De elmúlt a csók, s a hosszú évek gyásza és magánya a fáradtság maró és mindent elhomályosító súlyos ködfátylaként terült szét szívemben.
Nem lehettem eléggé óvatos sosem, hiszen amit én ellenem elkövettek, azt elkövették mindazok ellen, akik egyáltalán érintettek ügyemben, s valahogy mindenki érintett, aki csak él.
Hogy lehettem ennyire óvatlan? Mindennek mostanra vége, utolsó reményem e különös vállalkozás, amit abból kell kihoznom, ami itt van, ebben a legbenső körben, ebben a zárt toronyszobában, ebben a mélységes és soha véget nem érő éjben. Nincsen más itt, csak a szövőszék, amelyet végül magamnak kialkudhattam még, a fonalak, melyeknek színét alig lehet kiolvasni az örök éjben, az orsó, melynek göngyölítését már álmomban is látom, s a tű, az egyetlen és kegyetlen tű, mellyel képtelenség megölni magam, hiszen átkozott tű ez, a Nádor által megátkozott tű, mellyel, ha szúrok éle csorbul, ha bökök szilánkokra törik, mint emlékeim gyermekeimről – magamat elölni vele tehát nem lehet.
Hol ronthattam el? Velem ilyet hogyan tehettek? Százszámra ölték a szolgáim, vallomásaikat kínzások között csikarták ki, szenvedéseik borult gőzében megértem, hogy ellenem beszéltek.
A Nádor. Csak ő, csak ő, csak ő. Ahogy megjelent, nehézkesen, kövéren, bajuszos arcában valami cinikus homály, mint aki tudja, hogy tőlem most már mindent elvehet. Elvehette vagyonom, házam, elvehette családom és jó hírem, elvehette mindenem, csak ezt az utolsó szökési kísérletem nem vehette el. Tudni akart mindent, mindenhová benézett tehát, mindennek elmondott, s még sem ölhetett meg. Elpusztítani nem tudott, holott igazi gyilkos ő, igazi és kíméletlen gyilkos, hiszen minden ami fontos volt nekem azt semmisé tette, minden ami én voltam, abba belenézett, azt kitárgyalta, elpletykálta. Valójában a Nádor minden férfiasságában, minden kegyetlenkedésében inkább asszonyi, mint én, aki valóban asszony voltam. Voltam, mert az elmúlt esztendők ebben a bezárt szobában, ebben a lezárt toronyban felszámoltak bennem, mindent, ami valaha lehettem, az anyát, a nemest, az orvost, a szervezőt. Mostanra mindez összeolvadt valami teljesen ismeretlen és új egyveleggé, melyben megszűntek a meghatározások, s melyben végképp megszűntek a jól kivehető körvonalak. Szörnyetegnek kiáltottak ki, s lám, talán valóban szörnyeteg lettem, ahogy ebben a véget érni nem akaró éjszakában megállás nélkül magamat egyetlen feladatnak szenteltem, s abban a hiszemben voltam, hogy e feladat megoldása megváltoztathat még mindent.
Az, ahogy a Nádor nyomozott ellenem, nem is volt igazi nyomozás, nem is akart igazi bizonyítékokat találni ellenem. Megelégedett azzal, amit kicsinységéből, nyomorúságából fakadóan hallani akart. Azt hitte, hogy szépségem megőrizzem én vérben fürödtem, de valójában ez az ő hiúságának vágya volt, s az ő vérszomja. Láttam a lázas csillogást gonosz és apró szemeiben, amikor ezeket a vádakat sorolhatta, s szerette ezeket sorolni.
Amikor arról átkozódott, hogy azért akartam szép lenni újra és örökké, hogy újra és örökké férfiak öleljenek, de – szerinte – ebben én örömömet sosem is leltem, akkor valójában az ő olthatatlan és barbár vágyáról beszélt, melyet sem asszony, sem varázslat nem enyhített nyomorult életében. Amikor a leányok kínzásáról beszélt, mely rettenetes történetet leányok kínzása által facsart ki, vajon nem a saját bűneiről hallott-e vallomást?
És amikor olyat hallott, mely nem illett az ő szörnyű portréjába, melyet rólam mázolt nyers és könyörtelen eszközeivel, elnagyoltan és bosszúvágytól fröcsögve, akkor nem próbálta azokat is úgy csűrni-csavarni, hogy végezetül azok is ellenem szóljanak.
Ellenem szólt tehát, hogy gyógyítottam, ellenem, hogy a reám bízott birtokot vezettem, ellenem, hogy véleményem volt asszony létemre, s ellenem, hogy férjem halála után világtól elvonultan éltem.
Vérivó vámpírnak kiáltott ki, de a vérivó vámpír nem egy toronyba bezárva van, hanem e torony körül kíméletlenül garázdálkodik, eltipor és megsemmisít mindent és mindenkit, aki csak kicsinyke szeletét is őrzi az én életem bármely intim részletének. Belőlem már nem maradt semmi, titkaim felszámolták, könyörtelenül megsemmisítették a múltam, mindazokat az embereket először végezték ki, akik közel voltak és fontosak, annak reményében, hogy vallomást tesznek.
Vallomást! Miről? Arról, hogyan vertünk csipkét? Arról, hogyan főztünk gombát? Arról, hogyan kentük be a sebeket gyógyírrel? Arról, hogy miket gondoltunk magányos óráinkon. Arról, hogy kiket álmodtunk ágyunkba. Arról, hogy miket suttogtunk legcsöndesebb imáinkban. Erről szomjazzák a vallomást, mert a maguk életében, nincsenek gondolatok, nincsenek álmok, nincsenek imák. A Nádor ennek a vallomásnak legnagyobb éhezője, mert ő az, aki nem nagy ember és ő az, aki képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, vagy nyugodt. Ezért nincsenek és nem is lesznek éles határai. Nincs formája. Formátlansága a legbiztosabb jele vámpírságának. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy mindenbe beleszól, minden titkot kifecseg, vagy ha nincs titok, akkor kitalálja. Titkok locsogója, pletykás vénkisasszony a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, és ő az, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Ő az a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizenéves kislányának diáriumát elolvassa. S mindez a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben, vagy egy özvegyasszony visszavonult életében. Ő az, aki mindenáron le akar leplezni ott is és főleg ott, ahol minden világos, s ahol neki és az ő hullahideg kezeinek, pokoltüzében forró tekintetének nincs semmi de semmi keresnivalója.
A Nádor az első és igazi vámpír, aki aztán örül, hogy kiderülhet mindenkiről, hogy nem nagy.
Őt pedig követik a többiek, a többi vámpír és csámcsogó zombi, és mind egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi is éppen olyan maszatos, mint ő.
Ők azok, akik mindig szutykosnak érzik magukat, rossz szagúnak, és eszelősen tisztálkodnak, de saját lelketlenségük mocskát levakarhatni sosem is tudják. Ezek a vámpírok, a nagy vámpírmester után elsősorban és főként nők, a megvadult tisztaság mániákusak, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniuk, mert ez az egész nagy tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amelytől elvakítva minden ember dolgába beleturkálnak.
Azok a boldog idők már elmúltak, amikor nem voltunk kiszolgáltatva e hallgatózó szomszédoknak, illetéktelen beavatkozóknak, vérszomjas Nádoroknak.
Talán egyszer majd tudomásul fogják venni, hogy egyetlenegy lehetőség van más ember életébe beleavatkozni, és ez az, ha az illető ember engem erre felszólít. Engedély nélkül még férj, feleség, szülő, tanító, tanár, barát sem teheti meg és nem is szabad, hogy megtegye. Tilos. Aki megteszi, az megsérti a másik ember önrendelkezését, méltóságát, emberségét, tisztaságát, nyugalmát. Az visszaél tiltott dolgokkal. Az az ember vámpír!
Ez az én legnagyobb vádam vádolómmal szemben, holott éppen ő kiáltott ki engem vámpírnak, ő tett engem szörnyeteggé a külvilág szemében, s ez adta menekülésemhez az első ötletet. Arra gondoltam, miután éveken át figyeltem reggel és este a benyúló kézpárt, hogy megharapom. A vajszínű szolgálólánykezekbe belemélyítem a fogaimat, s cibálom, tépem, ameddig csak bírom, s ameddig a rémes sikoltozás meg nem ijeszti tényleg a népet, s azt kiáltják: „Fent a várban ünnepélyt tart Báthory Erzsébet!” – aztán a babonás szolgák megfojtják ezt a leánykát is, s nem lesz senki ki ezen az egyetlen résen át be merne nyúlni! A Nádor tombolni fog, én pedig éhen halok. És ő ölt meg. Szörnyeteggé hazudtak, s lám mikor azzá lehetnék, az már nem kell nekik, mert a valós szörnyetegen nincs mit leleplezni, nincs hová zárni, hiszen egyet maguk közül, ki éppen olyan, mint ők, éppen olyan vérszomjas és harapós miért is zárnának be? Miért éheztetnének halálra? Amikor velük együtt falatozhatna, részt vehetne szenvedélytelen szenvedélyük sötét kiélésében! Csakhogy éppen úgy, mint a tű, a törékeny tű, amellyel, ha elölni akarnám magam, amellyel ha szúrni szeretnék ez a terv is milliárd szilánkra tört. Min tört szerteszét? Rajtam. Képtelen vagyok feláldozni azokat a kezeket, amelyek még nyomorúságomban is szolgálnak, napra-nap ételt adnak, undor és szó nélkül ürülékemet elveszi, szó nem hallatszódik, csak a szolgálat legcsöndesebb, legmélyebb és legbúsabb sóhajai. Amióta ide be vagyok zárva, ebbe a körkörös és sötét toronyba, megtanultam megfigyelni ezeket a kezeket, amelyek az én legalantasabb élettani szükségleteimet segítik csupán fenntartani, mindezt mégis úgy, hogy a hosszú évek alatt nem törtem meg, s még mindig embernek érzem magam egyedüllétemben, még mindig tartom magam, s nem haltam meg, nem lettem vérszívó vámpír. Nem fogok beleharapni a kezekbe, melyek gondoskodnak rólam sötét magányomban.
Évek teltek el, mire rájöttem mit kell tennem ebben az élethelyzetben, s szinte megbomlott az elmém a keserűségtől, szinte teljesen tönkrementem, amikor végre egy reggelen megláttam, hogy a két hű szolgai kéz az étel beadásakor megáll egy, tényleg egyetlen egy pillanatra. Újabb hónapok teltek el, amíg rájöttem, hogy a mécsesek és gyertyák gondos rendezgetésével tudok olyan fényviszonyokat teremteni, hogy a kicsinyke résen keresztül, kívülről, a gondoskodó kezek gazdája, az a szolgáló, az a szótlan névtelen belát körkörös és zárt börtönöm bizonyos szegletébe. További hosszú hetekbe tellett, amíg pontosan kiszámítottam fejben, hogy mekkora terültet láthat be szobámból, s meglepődve jöttem rá, hogy a kezdeti sejtésemhez képest sokkal nagyobbat, még akkor is, ha csupán a padlót láthatja, vagy a padlón szerteszórt gombolyagokat, fonalat. Az, hogy mekkora területet lát be sokban függött az időtől, amíg várnia kellett a csere edényekre, és a mécsesek és gyertyák elhelyezésétől a szobában. Néhány nap alatt világossá vált előttem, hogy bár én nem látok ki nyomorúságos börtönömből, de ő, az aki ezen a kis résen reggel és este hozzám érkezik: egészen biztosan. Újra és újra átrendeztem a gombolyagokat, a mécseseket, a gyertyákat, s mivel a két kéz minden rezdülését, az erek dagadását, vagy az ujjak remegését már annyira ismertem, hogy pontosan tudtam mikor vett észre valamit, vagy került ki látómezejéből pontosan behatárolhattam azt a területet, amelyre korlátozott figyelme fokozottan ügyelhetett. Ezután újabb hónapok következtek, míg részletesen elképzeltem és kidolgoztam azt a körkörös szőttest, jobban mondva annak egyetlen részletét, melyet arra a területre terveztem, ahová számításaim szerint még a kicsinyke résből belátni. A szőttesnek egyszerre kellett lennie pontosnak, kifejezőnek, ijesztőnek, színesnek, formásnak, beszédesnek, de rejtélyesnek, titokzatosnak, misztikusnak is. A színeket volt a legnehezebb kiválasztanom, hiszen a mécsesek közvetlen fénye mellett egészen mások voltak, mint a padló kiválasztott területére fektetve, ezért a látható színekből egy új színskálát dolgoztam ki, mely a kívülről látható színek szűk spektruma volt, s beláttam, hogy az általam fehérnek látott színből miként lesz szürke, a sárgából barna, a zöldből elkenődött és erőtlen szürkéskék. Éppen így a formák, melyeket a szőttesbe képzeltem is egészen másként kellett, hogy mutassanak az én szemszögemből, tehát szabályos és szép minták helyett torz és korrupt formákat kellett a szőttesbe rajzolnom, melyek kívülről megfejthetőnek, és valamit sejtetőnek bizonyultak.
Éppen ezt a sejtelmet és a sejtelem által kiváltott kíváncsiságot akartam felébreszteni.
Tudtam, hogy egyetlen kísérletre van csupán lehetőségem, a szőttest csak egyszer teríthetem le, s azt is tudtam, hogy a hatás, amelyet kivált a legfontosabb. Először tehát megterveztem magamban, csak és csupán a körkörös torony egyetlen, a szűk résből éppen látható részletébe a szőttest, belefontam a torz és korrupt formákat, melyekről jól tudtam, hogy kívülről valósnak és igaznak hatnak, mindezt pedig úgy, mintha az egész körkörös szőttes volna, körbeérne cellámon, s bármilyen szögből is próbálnak kintről a résen át belesni a többi részlet, s különösen a teljes egész mindig rejtve marad. Mikor hosszú és nagyon fáradtságos, de lázas munkámmal végre elkészültem még egyszer végiggondoltam mindent, s meggyőződtem arról, hogy döntésem és helyzetfelismerésem helyes kell legyen, tévedni nem tévedhetek, egyetlen próbálkozásom van, számomra nem maradt semmi, de semmi több, abból, amit embernek nevezünk. Fogtam tehát a körkörös szőttes torz részletét, s helyére leterítettem. A mécseseket és gyertyákat a megfelelő szögletekbe kihelyeztem, az ideális fényhatást így elértem, s a színek pontosan beálltak arra a torz színskálára, amelyeknek kívülről láthatóak, a formák pedig pontosan azt a rettentő képet adták, amit kellett nekik. Sosem is vártam ennyire a szolgáló kézpárt.
Amikor beadta a reggelit szótlanul elvettem, s hátrahúzódtam. Láttam az első reakciókat, aztán a mozgást, s először hosszú és zilált csönd után a sikolyt. Hátrahőkölt, majd elszaladt. Lépései sosem voltak ilyen sietősek, ilyen kemények. Nyugodtan fogyasztottam el az ételt.
Vártam.
Az idő ebben a zártságban teljesen szertefoszlik.
Az elaludt mécsesek helyett újakat helyeztem ki.
Várakozásomban életem szebb perceire gondoltam, gyermekeimre és férjemre, egykori gazdagságunkra, mindazokra melyekről azt hittem, hogy elfelejtettem, most egyszerre és gyönyörűen tárultak fel előttem. Aztán újra hallottam a lépéseket, s már tudtam, hogy nincs egyedül, s felismertem, hogy az őrök között ott van ő is, ott van a Nádor is, aki feszülten bepillantott a résen, s a kinti fáklya villódzásából sejtettem, hogy ide-oda les, próbálja belátni a teljes körkörös szőttest.
Mindhiába.
Ekkor hosszú csend ismét.
Majd elkezdték betörni a befalazott ajtót, éppen azok, akik ide bezártak, éppen abból a rettentő gyengeségükből kifolyólag kezdtek kiszabadítani, amiért ők valóban vámpírok lettek.
És én most itt várom, percről-perce leomló börtönömben, ahonnan éppen azok szabadítanak ki, akik bezártak, itt várom, hogy ez a velem szemben elkövetett szörnyű bűn, ez a vérengzés, ez a rettentő eltévelyedés most önmagát leplezze le.
Czóbel Minka (Anarcspuszta, 1855. június 8. – Anarcspuszta, 1947. január 17.) magyar költőnő, a szimbolizmus első hazai képviselője.
Egy nagybirtokos család gyermekeként született a Szabolcs megyei Anarcson, felmenői közt találjuk Orczy Lőrincet, a generális-költőt, aki Bessenyeiék felvilágosodott mozgalma mellé állt. Szülei gr. Vay Éva és Czóbel Imre, testvérei István és Emma.
Beutazta Európát, a Sorbonne-on végzett Párizsban. A századfordulóra családja elszegényedett. Az 1910-es évektől alig mozdult ki falujából, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy még életében elfeledték Czóbel Minkát, a századfordulós modern líra és Ady egyik előfutárát.
Írni sógora, Mednyánszky László festőművész biztatására kezdett. Később szintén ő mutatta meg írásait Jókai Mórnak és Justh Zsigmondnak. Kedvező kritikákat kapott, így 1890-ben megjelent első verseskötete is Nyírfa lombok címmel.
Elsők közt írt Magyarországon szabad verseket és vette át a francia dekadensek stílusát, emiatt a Nyugat egyik előfutárának tartják. Mire ötvenéves elmúlt, Ady olvasta néhány művét, és úgy nyilatkozott róla, hogy nem igazán érti, ezért nem tud lelkesedni érte. A Nyugat köre, bár sokan az előfutáruknak tartották, csupán vonakodva s félszavakban ismerte el költészetének értékeit.
Kihasználva, hogy szinte anyanyelvi szinten beszélt franciául, angolul és németül, számos műfordítás köthető nevéhez. Ő fordít először hazánkban Verlaine-verseket. Magyarról németre fordította Az ember tragédiáját, angolra Petőfi több költeményét.
Nyolc verseskötete jelent meg:
Nyírfalombok (1890)
Újabb költemények (1892)
Maya (1893)
Fehér dalok (1894)
A virradat dalai (1896)
Kakukfüvek (1901)
Opálok (1904)
Az erdő hangja (1914)
Prózai munkái
Hafia (1891)
A két aranyhajszál (1891)
La migration de l’ame (1897)
Pókhálók (1906)
A fekete lovas (1914)
Báthory Erzsébet (1941) (? – megj. a szerk.)
Forrás: Wikipédia.
