Az Elégiára
Innen vagyok.
A pillévé dermedt kutyatej
ernyővel védem az arcomat,
mi a sárga füvek táptalaj
származéka lesz.
Odakinn szakad az eresz.
A tejbegríz bőrös tetején
sebeket tép a kanál, és
kiömlik a milliók elkevert bánata,
és felhígul, és olcsó tablettákba
visszaültetik.
Eladják, s tudatlan buzgón szedik.
A gyermeket is így szülik,
ami az arcom sárga láncfüvén
ülve meglesi ezt a nagy és száraz
szemgolyót,
ezt a szép, drága vén folyót.
A telep zsibong.
Egy sakálkutya
egy másik eb farát zabálja,
míg messze a város egy hálóba
küldött ötszöggolyóbist éltetve
felmorajlik.
Lesietek, és írok magamnak
trallalákat, írok neked lelkem
verbunkos világa, mi felkacag
egy pazarló zuhany mázának
forró luxusa alatt.
Ez a kosszal összeállt víz
a csatornalébe fut,
issza majd a nedűt a rózsa,
s a régi kerti kút, meg a falak.
Innen fogják a finom ünnepi halat.
Magunkat megismerem, de
engem már alig,
s a postára rohanva a csekken
a szívem rostokat hasít,
azon meg a számok kényesen
lefolynak. A nulla burzsuj teste hívja
őket úrnak – á, nem.
Én mindenre azt mondom: ámen,
csak hadd folyjon tovább a Duna.
Előre nézz, oda, csak a tégla
homlokokra,
figyeld a rétegek masszájának
megduzzadt grízszemcséit,
ezeket a fehér tetveket, s a lárváikat.
Nézd az apáim kantáros pántlikáikat.
A borotvált arcok elnyiszált
magvai tartanak mindig, s mindig itt,
mert a gyengülő, érdes pofákra
egy szép új, fekete szakáll borul,
s megköt rajta az éjszaka kovásza
örökre, konokul.
Könnyem is a Dunába hull.
Körmöm is elpattan a szőnyeg szélire.
A kerti rózsa szárát mindig leszedhetem.
Ez a hazám. Ó lélek, maradj velem.
(J. A.-nak)
