Kati, a Tavasztündér rábeszélt, hogy tartsunk tisztító hétvégét a Mátrában, ahol a nyaralója van, de előtte feltétlen Ikeázzunk egyet, úgyhogy végigmentünk a lakberendezők El Caminóján. Vettünk polcot az ezoterikus könyveknek, meg vettünk polcot a kortárs magyar irodalomnak, és vettünk polcot a négykás tévének is. „Aztán ihatsz egy kávét ingyen, ha van family kártyád.” Kapuccsínózás közben megtudtam, hogy a négy ká az nem a kurva kurva kurva kurva nagy tévét jelenti, hanem a jó felbontást. „Hidd el, négykában természetfilmet nézni olyan, mintha benne lennél a David Attenborough fejében.” – mondta. De minek a Mátrába tévé? Miért iszik éhgyomorra vodkát? És én miért iszom vele? Mi ez az éhgyomor kultusz az alkoholista tündéreknél? Hogyan jutottunk el részegen a Mátrába? És hol a szakállam? Hová tűnt a gyanakvásom? Ebbe a falba én nem fogok tiplit fúrni, az kurvaszentség. Ömlik a könnyem. „Tedd ezt fel” – mondta Kati, és a kezembe nyomott egy maszkot. „Ti, allergiások, sosem gondolnátok, de a pollen az nem ellenség, hanem üzenet tőlem, hogy legyetek szabadok. Ki a taknyán, ki a krákogásán, és ki a könnyein keresztül. Nem tudom, hogyan, de oldjátok meg.” Örültem, a vidéktől mindig folyik a taknyom, túl tiszta a levegő. Én fővárosi vagyok, nekem kell a szmog, egyszerűen a részem, mint villamosnak a húgyszag, vagy mint az ellenőrnek a tikit plíz, de a szakállamról nem szívesen mondtam le. Illetve egészen addig nem, míg Kati mellém nem ült, és azt mondta. „Bízzál jobban magadban, és ne rejtsd el egy maréknyi szőr mögé a lelkedet.” Már miért ne rejthetném? A szakállamba száradt főzelék mögött ott van, hogy picsába mindennel, illetve csak ott volt, mert Kati zsilettre tette azt, amit már legalább gimis korom óta érzek. Jobban kötődtem ehhez, mint az új urak az új vagyonhoz, kastélyhoz és új szolgákhoz. Picsába a picsábamindennel érzéssel. Megoldom ezalatt a porfogó alatt. Ide fogom kilélegezni az összes hallgatásomat, az ikeás, ecetes heringaurán át, aztán szépen visszaszívom, mielőtt a Teremtő rámozdulna. Ügyesen becsalizom az öreg Istent. Remélem, lesz egy négykás járvány, és szakáll helyett hordhatok maszkot, alkalmazkodom, mint valami vírus, odaállok elé és csak bámulok rá, ő pedig nem fogja tudni, hogy mosolygok-e vagy a nyelvemet nyújtogatom rá. Azért ez már alkupozíció, feltéve, hogy a Teremtő akar tőlem bármit is. Vagy esetleg a Kati. Ő akarhatna, de valószínűleg ez az egész történet csak egy kialvatlan álom, amit valahol egy villamoson, egy ecetes hering hagymakarikákra lejegyez.
Varga Imre 1977-ben született Tiszafüreden, fotósként dolgozik. Még humanista. A Halszájoptika képszerkesztője, rendszeres szerzője, előadásainak állandó résztvevője.)
