A kulcsot kicsit rángatni kellett, a kilincset meg húzni, és közben nyomni felfelé. Ha így csinálta, a zár belsejében a csapok és kallantyúk valahogy elrendeződtek, és már csak egy határozott fordításra volt szükség, hogy az ajtó hosszú időre bezáródjon. Igaz ugyan, hogy elég lett volna egy erősebb rúgás, vagy egy sima feszítővas ahhoz, hogy engedjen ez a lötyögős, hitvány zárszerkezet, de a kisházban hagyott kerti ereklyéket sokkal inkább védte az ajtóra akasztott alumínium feszület. Egy barátjától hallotta, mikor pár éve sorra törték fel a környék nyaraló tanyáit a téli időszakban, hogy a Jézus a keresztfán még az elvetemültebb próbálkozókat is visszatartja, hisz ahol vigyáz az Isten, ott bűnnek helye nincsen. És való igaz hogy, a bűn maga sem hitetlen, így hiába lesz valaki hivatásos bűnöző, a jó Isten haragjától bizony úgyanúgy fél, mint a bigott keresztény ostyával a nyelvén. Ezért kifejezetten rémisztő lehet, ha a gazemberre az Úr egyetlen fia személyesen néz vissza tompafényű szürkehályogos szemeivel, miközben magához veszi felebarátja vagyonát.
Infernális bűnök – Dante körei
Dante a Pokolban huszonhét bűnt említ, a közönyösöktől az árulókig. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan értelmezzük ezeket a kategóriákat saját magán- és közéletünkben súlyuk vagy természetük szerint. Vajon melyik a nagyobb a bűn, erőszakosnak vagy hazugnak lenni? Kik lehetnek manapság az eretnekek, és kik játszhatják a képmutatók vagy a tolvajok szerepét? A Halszájoptika Képirodalmi Hálózat sorozatában fotográfusok képei, írók/költők kisprózái/versei találkoznak huszonhét tételben, melyek segítségével egyre lejjebb lépdelünk Dante Pokol című művének körein keresztül, és talán választ kapunk kérdéseinkre.
Nem nagyon értette miért, de végtére is működött az a hitvány kis kereszt, hát odaakasztotta, had végezze a dolgát. Az pedig védelmezte az öntöttvas gáztűzhelyet a kiskonyha összes kellékével. Óvta a dohányzóasztalon hagyott rádiót, a kistévét a sarokban, az utolsó képet Hajnalkáról aranyszínű keretben, és minden egyebet, amit egy efféle nyaralóház rejthet novembertől áprilisig, amikor már kényelmesebb a gazdának bent maradni a kissé büdös, zajos, ám jól fűtött nagyvárosban, mint idezötykölődni a pénteki félhetes személlyel. Arra nem emlékezett, hogy mikor volt utoljára templomban. Valami esküvőn lehetett, egy kolléga hívta meg az egész brigádot osztozva az egybekelés örömében. A menyasszony ragaszkodott a templomhoz, ám ők nem voltak istenesek, jobban hittek a pártban és az osztályharc erejében. A históriák a teremtésről, Dávidról és Góliátról, és hogy az a szikár szakállas ürge a kereszten az ő bűneiért áldozta fel életét, váltotta meg, és tudja az ég… ugyan már! A bibliának a könyvespolcon a mesék mellett van a helye. Olvassák azok, akiket megszállt a szentköd! Ha olvasni kell, hát ott van a Népsport! Papok, csuhások, bolondok. Mondogatták egymás közt, ha felmerült egy-egy vallási téma a cigiszünetben. Bár Marxot, és Engelst sem értették teljes mértékben, de róluk sokáig volt kint egy-egy régi fénykép a gyár portaszobáján, így hihetőbbnek tűnt, hogy valaha léteztek, mint ez a Jézus Krisztus. Az őszi záráskor sose sietett haza. Pár éve, mióta egyedül járt ide, mindenre hagyott magának időt. Lezsírozni, eltenni, bezsaluzni, feltekerni, lefóliázni. Vigyázott az értékeire. A balta élére, a szivattyú tengelyének sima futására, a locsoló cső ruganyosságára, míg a tél mindent megtett, hogy eltulajdonítsa ezeket a titkos kincseket. Idén különös gondot fordított a kisházra. A lehető legtöbb dolgot cserélt rajta újra. Ablakkeretet, majdnem az összes tetőcserepet, a lyukas ereszcsatornát, a csöpögő csaptelepet. Az volt a terve, hogy a következő nyárra teljesen kiköltözik ide, ha már a városhoz úgy sem köti semmi, és ahol, ha nem is kibírhatatlan az élet, nem hasonlítható ehhez az édeni kis helyhez. Elszívott még egy utolsó cigit a körtefa alatti padon. Elégedetten nézett végig a kerten, utoljára a szépülő házikón, s csak egy árnyként futott át fejében a gondolat, hogy nem lesz-e baj abból, hogy erre a kopott, zötyögős zárra végül nem jutott idő. Még jó, hogy ott az ajtón a feszület, jutott eszébe, majd az, hogy „papok, csuhások, bolondok” és elmosolyodott.
Hosszú volt a tél, igazán hosszú. Sehogy sem akart véget érni. Száraz fagy, aztán havas fagy, aztán megint száraz de kegyetlen hideg. Aztán egy kis enyhülés, de folytonos eső, majd amikor már mindenki a tavaszban bízott, akkor jött az a front, és egy hónapra beült a mínusz tíz a Kárpát-medencébe. A városi kutyák sótól kimart mancsaikkal már sétálni sem akartak kimenni. Az utcai árusok, és a kurvák hangosan szitkozódtak, és a csúcsra járatott kazánok és konvektorok torokkaparó füstöt ontottak magukból. A tüzes pokol fagyos bugyrává változott a város, így hosszú szenvedésnek vetett véget az első április felmelegedés, mikor végre felülhetett a félhetes személyre, hogy ünnepélyesen megnyissa a lötyögős zárral együtt az új szezont a tanyán.
Hosszan állt a kerítés előtt, a kisház kulcsa a lábainál a földön hevert. Kosara kiborult, amikor kiesett kezéből. Hosszú percekig nem tudott megmozdulni. Aztán pofozgatni kezdte magát, majd a szemét törölgette, aztán újra pofonok következtek. Szédült is, de közben földbe is gyökerezett a lába. Ehhez foghatót nem érzett soha, még akkor sem, mikor Hajnalka elment. Egy rendőrautó szinte a semmiből döcögött elő és megállt mellette, ablakát lehúzva köszönt ki a fiatal járőr.
– Isten hozta, papa! Nem a magáé az első, de sehogy sem sikerül elkapni őket. Sajnos nem tudunk minden tanya mellé embert állítani. Tudja, mióta lezárták a keleti határt, nagyon felmentek az építőanyag árak. Visznek ezek mindent, amit érnek! Téglánként bontanak, teherautóra rakják, aztán volt, nincs. Ha feljelentést kívánna tenni, jöjjön be az őrsre. Mondjuk magánál az ajtót legalább meghagyták. Ja látom. A kereszt! Ahhoz még ezek sem mertek nyúlni, hogy rohadnának meg! Na, jöjjön majd be, ha lehet csütörtökön, addig kint leszünk terepen. Isten áldja! – hallatszott a felhúzódó ablak résen és a rendőrautó lassan tovább hajtott a földúton valami másik, sokkal izgalmasabb helyszín felé.
Még mindig csak állt, tekintete az egyetlen meghagyott dologra, az ajtóra szegeződött a fehérre festett keretében, közepén az alumínium feszülettel, azzal a szikár szakállas ürgével a kereszten, aki az ő bűneiért áldozta fel életét, váltotta meg, és tudja az ég… Mást nem nagyon nézhetett, mert nem volt az ajtó körül semmi. Se falak, se ablakok, se cserép, se tető. Sem öntöttvas gáztűzhely a kiskonyha összes kellékével, sem a dohányzóasztalon hagyott rádió, sem a kistévé a sarokban, sem az utolsó kép Hajnalkáról aranyszínű keretben. Csak az Úr egyetlen fia nézett rá tompa fényű szürkehályogos szemeivel megvetőn.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: Hegedűs Ákos/morpho
Hegedűs Ákos 1972-ben született Budapesten. 1991 óta foglalkozik versenyszerűen fényképezéssel. 15 éven keresztül dolgozott fotóriporterként és képszerkesztőként a magyar sajtóban. Főleg koncertfotósként volt ismert. 2005 óta szabadúszó fotográfus. 1996-ban elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat hírkategóriájának első díját. 2017-ben képeit kiállították a londoni Somerset House-ban. Hét fotóalbuma jelent meg, a legutóbbi 2019-ben Harmadik rész címmel, a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat íróinak közreműködésével.
Nagygyörgy Zoltán 1980-ban született Budapesten. Szórakozásból szövegíró, megélhetésből mérnök. Szépreményű, de realista alkotóként határozza meg önmagát, amikor épp nem fáradt. A Halszájoptika állandó szerzője, előadásainak résztvevője.
