A halál napján is lehet új életet kezdeni, mondod, a halál nem létezik, hogyan is létezne, ha a nemléttel azonos, értsem meg végre, ha egyszer ami nincs, az nem létezhet, akkor halál sincs, meg hogy csak a szerelem létezik, teszed hozzá, így mondod mindezt, azon az unott, agyondohányzott hangon, és röhögsz, mert zavarban vagy, megszoktad, hogy magadat okítsd, de most hozzám vagy kénytelen beszélni, mert rád találtam, ahogy szétdobott tagokkal fekszel részegen a pincédben, nem tudod, mit kezdj a szavaiddal, még a végén válaszolok valamit, ami elüt a te megszokott, magadra olvasott válaszaidtól, ezért nevetgélsz, gyakorlod a cinizmusra és röhögésre alapozott szórakoztatásban testet öltő nyelvi korrupciót, amely minden korban újra és újra a kultúra elpusztítója,
Infernális bűnök – Dante körei
Dante a Pokolban huszonhét bűnt említ, a közönyösöktől az árulókig. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan értelmezzük ezeket a kategóriákat saját magán- és közéletünkben súlyuk vagy természetük szerint. Vajon melyik a nagyobb a bűn, erőszakosnak vagy hazugnak lenni? Kik lehetnek manapság az eretnekek, és kik játszhatják a képmutatók vagy a tolvajok szerepét? A Halszájoptika Képirodalmi Hálózat sorozatában fotográfusok képei, írók/költők kisprózái/versei találkoznak huszonhét tételben, melyek segítségével egyre lejjebb lépdelünk Dante Pokol című művének körein keresztül, és talán választ kapunk kérdéseinkre.
a pincédben rohadsz egész nap, csak az szokatlan, hogy ebben a mai világban nem egymás alatt, hanem egymás mellett helyezkednek el a pincék, már ebből is kitűnhet, hogy van fejlődés, elmúlt az alá- s fölérendeltség, megharcoltunk a totális demokráciák sikeréért, hát ide figyelj, amit érezni vélsz nem tudom, ki iránt, az csak keserves öncsalásaid egyike, hogy ő lenne a világ, milyen nevetséges, mondanád inkább, hogy a világod ő, ez pontosabb lenne, persze én tudom, hogy a hold a te szerelmetes hamispénzed, erre vágysz, ezután vágyakozol, lesed éjjelente, ha kimerészkedsz a sötétben, gyűjtögeted a fényét, ami nincs is neki, s mert üres a szíved, fel akarod tölteni, sose nyugszol, mert nem léphetsz ki a napra, üldögélsz bevackolódva, magadba roskadva, felpuffadt testtel, nem múló szomjúság gyötör, vonszolod magad faltól falig, várod az éjszakát, hogy üres szívedet megtöltsd a hold hideg fényével, ami nem is az övé, olyan ő mint te, lopott áruk kereskedője, te szerencsétlen költő, írod, hogy a vonagló víz felett / a mi lelkünk lebegett, ne keseríts, alig folyik már víz a mederben, csak csordogál piszkosan, sötéten, már csak partok vannak, partik és pártok és pertuk, láthatod, én is költő vagyok, mert mára mindenki költő lett, szöveggyártó kisiparos, és minden művészet és mindenki művész a nap alatt, ahová te ki se teszed a lábad, odúlakó, pincemámorban sápadó lélekmaradék, apropos, a lelkünket is régen becseréltük valami másra, testépítésre, kondenzcsíkra, havi bajra és bérletre, szopásra és kúrásra és kúrákra a mindig frissülő reklámok tanítása szerint, és főleg pénzre, mert ezért mindent, tényleg majdnem
mindent megkaphatsz, te azt hiszed, megbaszhatod a holdat, s hogy ehhez előjátékként elég, ha hideg fémpénzeket szórsz forró ágyékodra, aztán, mert költő vagy, kezded megint, hogy dalt szőni születtem, / ezért sír a szemem, te szerencsétlen hamiskártyás, te múzsák foglya, hamis szavak tudója, híres könnyeidtől nem látod, hogy egy tömegsír a szemed, s minden ugyanúgy romlik, mint ezer évek óta, de a romlás annyira unalmas, és megnyugtatlak, újabb ezer év nem jön, pincéd, labirintusod szép és tökéletes, belaktad, hasznos tárgyaid közt talpalatnyi hely sincs, csak a vékony ösvény, melyen mint nyakra feszült kötélen, imbolyogsz, míg mások pincéjéig eljutsz, de már senki nem tudja a neved, te viszont még emlékezni vélsz mindenre és mindenkire, de ez csak azt jelenti, hogy elfelejtettél mindent, megcsalod magadat, a világot, Istent, szemedbe nézek, és mondom, én mondom, de hogy ki ez az én, nem tudom, mindegy is, valaki, aki azt mondja: vésd maradék eszedbe, csak az lehet szép, ami önnön lényegével azonos, és hidd el, még halálod napján is elkezdheted új életedet.
Nagy M. Hedvig Budapesten született 1983-ban. A Práter utcai Szakiskolában kezdte tanulmányait, majd a Szellemkép Szabadiskolában folytatta, ahol 2011-ben végzett fotográfus szakon. Számos helyen kiállított (Gozsdu udvar, Millenáris Park, Kossuth Klub, Uránia Filmszínház), legutóbb az Art9 Galériában, az általa alapított Minek Kollektívával. Volt patológiai fotós, rendezőasszisztens, képkeretező és tárlatvezető. Jelenleg szabadfoglalkozású. Ferdinánd Zoltánnal közös kötete, a Feles, 2018-ban jelent meg a Mersz Könyvek gondozásában.
Tomaji Attila, költő, irodalomtörténész, Zebegényben él.
