Ő maga a többszáz éves virágos vámpír, Orlok hajóslegény is egyben, aki tudja mit suttogott Tompa Mihály szeretője. Olyan kötet ez, ahol Drakul vármúzeumába nagy nehezen lehet bejutni, ha futja abból a kevésből. Úgy lett a várából múzeum, hogy elmenekült messzire, és más gazdára talált. Nekünk megmaradtak a kongó vártermek. A spóroláson kívül el lehet zárkózni a sötét, hűvös ebédlőbe, ahol a családdal együtt ínyencen boncolgatják a bizonyos „témát” az asztalnál, vagy olykor kiruccannak az erdőbe, csemegézni a természettől duzzadó lehetőségek között, ami igen kecsegtető a vérszívók számára.
A folytonos hívás csalogató szava ez, ahol
megszabadulhatunk minden kínunktól, rettegésünktől. De mi marad utána?
Értelmetlen aggódás, úgyis megtalál a démon, és végül mindenkit kár ér, azaz „szív”. Azért szív, hogy szíve legyen, nem számít, hogy az sápatag, barna, szőke, vizenyős lábú. Nincs mit tenni az életösztön és a halhatatlanság ellen. Az ösztön, ami születésétől fogva a vámpírfogakban „csúcsosodott”, hogy áldozatokra leljen az emberek és a vámpírok közötti vérmezőkön. Ott, ahol élőbb, tarkább színeken keresztül a csillogó sötétig megmutatkozik. Olyan szokás, ami szégyellnivaló, és takargatni kell a felettes elől.
A harctól függeni kezd, és remegve várja az édes pillanatot pirkadatkor, amikor átváltozik az áldozat. Még melegen raktározni, hogy időnként elő lehessen kapni a zamatát, ízlelgetni, szagolgatni, felpezsdíteni a magatehetetlent. A magára nem figyelő visszeres képtelent várják a pazar vérfrissítő kúrán.
Az ígéretek csábítóan csengenek, a testek tartósítottak, ruganyosak, és örökéletűek, és négyszáz év múltán is ugyanolyan kinézetűek.
Odáig jut, hogy a világ letesz rólunk, mert kiesett magából az ember, és lehetőség sem áll fenn, hogy valami visszacibálja, hiába „számít a világra”. Hiába számít a világra való nézés, ha az ember nem lát a kötetben írt viágrával sem. Haszontalan ottlét a világtól megfosztott ember részéről, aki önmagát rúgta ki a semmibe. Mindezt ironikusan írja, ahol a választás adva vagyon, csak a kúrára szükséges beiratkozni, aki úgy gondolja, már nem ölt emberi formát. Nemcsak mások szipolyozása, a száraz bőrfelszín kérgesedésének megállítása ez, hanem a saját elme ragaszkodása.
A szívás mint életösztön és a megszívatás játszmája ez
ott, ahol a vámpír szükségletei természetesek, és kiáltásai válasz nélkül maradók, végtelen helykeresésbe torkollva. Reménytelen a társ megtalálása is virágos kertekben. Ha sikerül is, csak időre kapcsolódik hozzá, nevezzük Demónának, akivel elképzelheti a családalapítás jövőjét. Kimeríthetetlenül vágyik a halandóságra, ami folyton szemben áll természetes életösztönével. Az élettelen testrészek lélegzete, szippantása a lédús vérből, csak eszközök, hogy élőbbnek tűnjön, hogy megtartsa a látszat állandóságát, az elillanó melegség érzetét. Már nem elég a mások melege, fölösleges vágy a világban, ahol ő érzi magát a legidegenebbnek. A vég álomkép marad, de az emberfaj, mint sárkányfog-vetemény valóságos, és kötetbeli soraival „Zárszóként állathangomat hordják körbe szűz szelek.”
Székelyhidi Zsolt: Vampomorf. Spanyolnátha könyvek. 2014.
