MILYEN ÉLNI A FÖLDÖN
Már kora délben testnél hegesebb
a tér. Valaki épp visszaácsolja
erdővé a keresztet. Longobárdok
nem csak Lombardiában már nem élnek,
de hosszú szakállt hosszú álmok mégúgy
megfonnak. Tündén vallást alapít
két összevélt koincidencia,
s vízszint is, hogyha tükör, égig ér.
Tarkovszkiji a táj, akárha másik bolygón
képzelnénk el, milyen élni a földön.
Délre vonulnak télen a füvek,
csak fantomzöldek hálnak hó alatt.
Túl antropomorf az ember. A múlást
megszokja már az eredet előtt.
BESZÉLŐ PAPÍR
Figyelem teremt jeleket. A látás
alkonyatot is valakivé rajzol.
Nemtő szendereg a bontatlan térben;
egyetlen álommal teli a táj.
Lehunyt szerelem vásik virradattá
a Jó voltából. Gyöngyszemek peregnek
mozdulatlanul a fény tenyeréből,
holott a sötét halhatatlan állat.
Levéllel üzen fa a földszinteknek,
avar és ásvány ikerigazságok –
él az anyag, ha kering benne tenger!
Él az angyal, ha ember tölti ki.
Erről nem tud, csak beszélő papír.
Figyelmet teremt a jelek imája.
Halmai Tamás (Pécs, 1975) költő, esszéista. Legutóbbi kötetei: „Imáim lassú lélegzetek” (Lelkigyakorlatok Iancu Laurával; Interkulturális Kutatások Kft., Budapest, 2020), Kint lények járnak (versek; Prae Kiadó, Budapest, 2020), A teljes kör (Acsai Roland versvilága; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020).
Fotó: Bezdán József.
