,,Közép-Európában jobb nem kijózanodni.”
Kedves Hrabal úr!
Képzelje, a helyzet azóta, hogy ön elrepült, semmit sem változott.
Sőt, sokkal rosszabb lett, mert először is azóta lett volna ideje jobbnak lenni, másodszor akkoriban, amikor ön ezt írta, még egészen más rendszer volt, ami valóban indokolttá tette az ön észrevételét. Csakhogy azóta már demokrácia van, amit olyan örömmel és várakozással fogadott mindenki, ráadásul valahogy az összes szomszédunknál nagyjából egy időben köszöntött be – de most már inkább úgy látom, hogy ránk rontott –, és ennek ellenére, sőt, éppen ezért még mindig nem ajánlatos józanul körbenézni errefelé!
A helyzet, a helyzetünk, sokkal kilátástalanabb, mint annak idején. Annak idején legalább volt hová vágyakozni, nem is olyan messzire, tudtuk, hogy már a szomszédban ott a paradicsom, Ausztria maga volt a megvalósult Ígéret Földje, és mivel ennyire közel volt, olyan könnyű volt benne hinni, hiszen csak egy kéznyújtásnyira van a Milka meg a szabadság!
De amikor ránk szakadt, hát nem az ígéret, hanem az ígérgetések földje, sőt, mi magunk lettünk az, az olyan volt, mint Imre bácsi technika órája, akit csak azért vett föl az iskola igazgatónk, mert olyan áldott jó ember volt, és gyűjtötte az szerencsétlen nyomorultakat, így az alkoholistákat is. Imre bácsi egy nap azt mondta, jövő héten mindenki hozzon magával kötőtűt meg fonalat technika órára, mert kötni fogunk.
Látja, Hrabal úr, ő se józanodott ki soha, csak így juthatott eszébe, hogy megtanít minket kötni. És amikor a következő héten mind ott ültünk, előttünk a padon a fonál meg a kötőtűk, és vártuk, hogy Imre bácsi, aki eddig soha semmit sem csinált az órán, most megtanít bennünket kötni, akkor azt mondta: Kössetek.
Hallja, Bohumil, ahogy állok a sorban a Penny Marketban, a lestrapált, őszülő háziasszonyok, a kisnyugdíjasok meg az alkoholisták között, jobbomon az akciós csipszesdobozokkal, balra meg az olvashatatlan lapoktól rogyadozó újságosállvánnyal az jutott eszembe, hogy biztos írna rólunk valami szépet. Mert hát végülis mi volnánk a maga népe.
Ugye maga nem a lecsúszóban lévő alsó-középosztályt látná bennünk, hanem a hétköznapok hősiesen küszködő, jobb napokat látott ígéreteit? Ugye nem mondaná ránk, hogy prolik vagyunk, csak azért, mert valahogy mindig a rosszabbik végén állunk a csalánnak? Igazán megérdemelnénk pár kedves szót legalább magától.
Ott van például az alkoholista hajléktalanom, rögtön a Penny Market bejárata előtt. Biztos imádná. Néhány évvel ezelőtt egy nap oda ült mellé tisztes távolba egy hatalmas, gyönyörű rottweiler. De hogy ez a kutya milyen rossz állapotban volt! Sovány volt, koszos, folyt a szeme, és olyan bánatosan nézett… tisztára, mint mellette az a hajléktalan. Gondoltam magamban, na, ezt csak nem hagyom annyiban, vettem a kutyának egy doboz kutyatápot meg egy üveg vizet. Szerencsére éppen akciós műanyagtálakat is lehetett kapni, vettem neki egy olyat is, hogy abból ihasson. Kiviszem, odaadom neki, hogy az a kutya milyen hálás volt! Csak nyalta a kezem, pedig akkora volt, mint egy hűtőláda. Csak evett meg ivott, aztán megint evett meg ivott, nagyon ki lehetett éhezve szegényke. És akkor egyszer csak azt mondta a hajléktalan, nem is nekem, csak úgy kibukott belőle a fölismerés: A kutyákkal bezzeg törődnek.
Tudja, én nem hiszem, hogy a hajléktalanok csak a lepattanó élelmiszerekért meg az apróért ácsorognak a boltok bejáratánál. Hanem azért, mert ott látni a legtöbb embert, akik ugyan általában diplomatikusan észre sem veszik őket, hiszen tudják, hogy látványosan undorodni nem vall valami nagy politikai korrektségre, de hát még mindig jobb ezek között a siető, néma, idegenek közt, akik éppen hazafelé tartanak az övéikhez, egy finom, meleg lakásba ezzel a sok finom étellel, mint egyedül, hogy még csak azt se láthassa, másnak milyen jó. Meg aztán hátha egyszer őket is hazaviszi valaki, mint én azt a rottweilert.
Mondja, Bohumil, mért nem írt maga soha a gyerekekről? Az egészen kicsikről. Maga csak attól kezdve veszi ember számba a gyereket, amikor már elég nagy ahhoz, hogy maradandó hülyeségeket csináljon, ahogy maga: sellőt tetováltasson a mellkasára, megbukjon, amiből csak lehet, úgy berúgjon, hogy talicskán kelljen hazatolni meg efféléket. De amíg kicsi? Nem kell válaszolnia, úgyis tudom.
Magára aztán szép kis örökséget hagyott az anyukája: a szorongásait. Magánál csak a legalapvetőbb érzelmek és élettani motivációk vannak letiltva: a szerelem meg a gyerekcsinálás. Ha a maga anyukája nem szeret bele abba a senkiházi katonatisztbe, aki aztán jól otthagyta a maga mamáját magával együtt, akkor maga nem örökölte volna azt a mindenek fölött álló törvényt, hogy a szerelemből csak baj lehet, a gyerekből meg aztán még nagyobb. Pedig, látja, a világ aztán igazított magán és az édes jó anyukáját magával együtt csak elvette feleségül valaki, aki sokkal jobb apja lett, mint amilyen az a pernahajder volt, és még egy fantasztikus nagybácsit is kapott hozzá jóvátételnek! De hát a maga zabolátlan mamája annyira megtanulta a leckét, ezt az egyetlen egyet, amit aztán soha nem volt képes újravenni, hogy csak a papa halála után jött rá, hogy ez a férfi aztán igazi főnyeremény volt, és csak akkor tudott beleszeretni.
Maga azért egy kicsit jobban járt, ha nem is magán múlt.
Eliška asszonyt holtában is éltessék az istenek, amiért erősebb volt a maga meg a mamája démonainál is, és csak bebizonyította, hogy a szerelem önmagában még nem bűn, proszit! Képzelem, hogy meg volt maga döbbenve, amikor egyszer csak mégis feleségül vette.
Látja, ilyen az igazi szerelem, még macskákat is szerzett magának az az asszony, hogy azokat szerethesse a nem létező gyerekei meg a létező felesége helyett. Pedig Menzel úr végül magát is meg az anyukáját is kárpótolta, amikor a filmjében a kicsi Bohumilból törvényes keretek között, kölcsönös szerelemben fogant gyereket csinált, és higgye el, a világ összes mozibajárója azt a fogantatást tekinti igazinak, és nem azt, ami miatt az anyukáját a maga nagypapája agyon akarta lőni vadászpuskával.
Szóval hogy is van azokkal a gyerekekkel, Bohumil? Maga, a szociális érzékenység világbajnoka, pont a legesendőbbekről, a legkiszolgáltatottabbakról nem írt? Maga annyira nem írt a gyerekekről, hogy az már olyan, mintha írt volna róluk. A gyerekek a hiányukkal vannak jelen a maga életművében, ne szépítsünk, az életében. Ne izguljon, szerették volna magát, ha csak egy kicsit is hagyja. A gyerekek imádják a négynapos borostát meg a savanyú másnaposságszagot. A gyerekek színről színre látnak, ahogy maga is, amikor kellőképpen le tudott ittasodni, úgyhogy ha tudná, kiket meg nem szeretnek, nem rettegett volna tőlük annyira, hogy inkább a macskákra herdálja a meg nem élt atyai érzelmeit.
Ott van például a Gyuri bácsi, aki makkos cipőt hord és melegítőnadrágot, amibe beletűri a kockás flanelingjét. Gyuri bácsi karbantartó az oviban, és tényleg mindent karban tart, mert amikor már mindent kijavított, fölszerelt és a söpréssel is végzett, ami nem is szerepel a munkaköri leírásában, akkor az óvó nénik rá szokták bízni a hisztizős kisgyerekeket, hogy tartsa őket karban addig, amíg a többit vetkőztetik-öltöztetik, és a Gyuri bácsi valahogy mindig le tudja szerelni ezeket az őrjöngő kis vadmalacokat, pedig ha a Penny Marketban előttem állna a sorban, akkor arra gondolnék, hogy az Aldiban biztos nem állna előttem, mert oda azért nem járnak az emberek makkos cipőben, melegítőben. Flanelingben. De ilyesmiket csak a Penny Marketban gondol az ember, az oviban simán rábízza minden szülő a babakocsiban alvó pirinyókat, mert a Gyuri bácsi akkor is tologatja őket az udvaron, ha elfelejtenek neki szólni, hogy nézzen már rá egy kicsit a gyerekre, ha sírna, amíg a másikat fölöltöztetik. Csakhogy neki nem sírnak.
Ahogy a Kamillának se, akinél nagyobb darab cigánylányt keveset látott a társadalombiztosító, mert hát nálunk cigányok is vannak. Bohumil, tudom, hogy maga kifejezetten érzékeny szociálisan, ami a cigányokat illeti, de hát legyünk őszinték, nem mindenki örülne, ha a Kamilla beállna mögé a sorba a Penny Marketban.
És, látja, Bohumil, ez az igazi disznóság, mert a Gyuri bácsin csak halkan röhögünk, de a Kamillától viszolygunk is, mert nem elég, hogy cigány, még kövér is, pedig ő az oviban az egyetlen dadus néni, akit még az én kicsi fiam sem tud fölidegesíteni, pedig miatta már két óvónő is leült velem beszélgetni, és mindegyik azzal kezdte, hogy ,,Nem vagyok régóta óvónő, csak negyven éve, de…”, szóval amikor öltözködés közben illegnek-billegnek előtte a gyerekek és a nyakába kapaszkodnak, hogy fölhúzzák a benti cipőt, a Kamilla mindig elmosolyodik,.
Egyébként tudta, hogy a macskák sokkal jobban szeretik a gyerekeket, mint a kutyák?
Főleg amíg csak olyan kis visítozó, kalimpáló jószágok, akiktől minden felnőtt lénynek, legyen az ember vagy kutya, menekülhetnékje támad. Hát a macskák olyankor mennek oda hozzájuk, hagyják, hogy gyömöszöljék, örömükben össze-vissza nyálazzák őket, visítva örvendezzenek annak a puha, bársonyos, bundás testüknek és a kiismerhetetlen lelküknek, amivel megkönyörülnek a tomboló, ifjú állatbarátokon, és azt dorombolják nekik: na, te kis új jövevény, nézegesd csak, markold, tapogasd, ez lenne itt az élővilág, az anyatermészet, azért hívják anyának, mert az anyádon meg rajtam kívül úgyse hagyja senki, hogy így birtokba vegyed a szutykos kis kezeddel meg a kitörő lelkesedéseddel; és nem fújnak, nem karmolnak, nem bokszolnak a macskák, hanem dörgölőznek és a hasukat mutatják, odébb menni is csak akkor szoktak, ha a farkuknál emelgetik föl őket, na ehhez mit szól?
Dehát lehet az ember boldog demokrácia nélkül is! Látja, Bohumil, maga is milyen jókat kirándult meg biciklizett a tartótisztjei elől. Ha meg ráadásul formás női fenekeket stemplizhet közben, még a háború közelsége sem tűnik olyan kibírhatatlannak. Az ember olyan kevéssel beéri.
Mi meg ahányszor csak a kedvenc magyar filmjeinket nézzük és meglátunk egy harangszoknyát vagy egy Pannónia motort, párás szemmel sóhajtunk föl, és ez a sóhaj azt jelenti: milyen boldogok is voltak akkoriban az emberek! Ami egyfelől azt jelenti, hogy akkor bezzeg boldogok voltak az emberek, másfelől pedig azt, hogy most nem vagyunk azok. Pedig, ha belegondolunk, még a hatvanas évek sem adtak különösebb okot a felhőtlen közérzetre, nemhogy az ötvenesek, de nem gondolunk bele. Ki érti ezt… Hiszen mi akadályoz meg minket, hogy harangszoknyát hordjunk? A vaterán annyi Pannónia motorkerékpárt vehetünk, amennyit nem szégyellünk! És mégis… úgy érezzük a képernyők előtt révedezve, valami hiányzik az életünkből, ami akkor, azokban a filmekben, a hátrafésült hajú férfiaknak és a szemhéjtusos nőknek megvolt, és oda lyukadunk ki, hogy akkor minden más volt (és ezalatt azt értjük, hogy sokkal jobb): a korszellem meg a közhangulat!
De majd most! Csak annyi történt velünk, hogy most végre megélhetjük kedvenc, fekete-fehér filmjeinket. Nem a tévében nézzük. Valós idejű lesz a nosztalgiánk. Tetszett a Mágnás Miska? 1949-ben lehetett nézni, akkor, amikor a Magyar Köztársaságból Magyar Népköztársaság lett. 1950-ben éppen hazaérnek az emberek a málenkij robotból, és már nézhetik is a Dalolva szép az élet-et, a Fölszabadult földet, meg az Úri muri-t! 1951-ben készül a Civil a pályán meg A selejt bosszúja! 1952 – Állami Áruház! 1953-ra a politikai foglyok is hazakerülnek a Szovjetúnióból, és milyen jókor: vetítik a Rákóczi hadnagyá-t! 1954 – Hintónjáró szerelem és 2×2 néha öt! Ne legyünk igazságtalanok: ugyanebben az évben Rokonok és Simon Menyhért születése. 1955 – Budapesti tavasz, Liliomfi, Körhinta, nézünk, mint a moziban, mintha nem lenne holnap! 1956 – Eltüsszentett birodalom és Mese a 12 találatról. 1957 – Bakaruhában, A tettes ismeretlen. 1958 – Felfelé a lejtőn. 1959 – Pár lépés a határ, Akiket a pacsirta elkísér. 1960 – Alázatosan jelentem, Az arc nélküli város. 1961 – Délibáb minden mennyiségben, Két félidő a pokolban. 1962 ‒ Felmegyek a miniszterhez. 1963 – Nappali sötétség. Állj. 1963-ban játszódik a Megáll az idő is, pedig 1982-ben készült. Csakhogy a Megáll az idő-ben valahogy senki nem örül. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy Mindenkinek van egy álma, mert éppenséggel itt mintha már az se lenne senkinek (kivéve Pierre-t), arról pedig aztán szó sincs, hogy Nékem csak Budapest kell, sőt.
Kövesné azt mondja a fiainak, miután nem volt hajlandó disszidálni a férjével: ,,Jó, hát akkor itt fogunk élni.”, és azt is, hogy egy ideig itt most minden ilyen lesz. Ezt legalább már ismerjük. Ott aztán voltak néhányan, akik tényleg soha nem józanodtak ki, és olyanokat mondtak, hogy ,,Éljenek a hülyék, ne legyen semmi.” ,,A szar is le van szarva.” ,,Ki a mi vezérünk? A Malacpofa.” Imádta volna, Bohumil.
Pedig csak pár évet kellet volna várniuk, mert 1966-ban Koncz Zsuzsa már azt énekelte, hogy Rohan az idő…
