Jász Attila: el
Jász Attila költő, esszéista, lapszerkesztő, öngyógyító magányos harcos. Ötvenéves. Tartózkodási helye ismeretlen. Állítólag feltűnik néha a Herecse egyik nyúlványának tetején. Az el című könyve a Könyvfesztiválra jelent meg, de a Könyvhéten is érdemes lesz megkeresni. Néhány verset olvashattok a kötetből a DRÓTon.
18. (majd)
Talán, amikor majd ötvenéves
leszek, vagyis amikor már elég
öreg hozzá, hogy ne csak a ver-
seimből, az életemből is papír-
hajót hajtogassak, kék fények
közt, borgőzösen, kezembe
szorítom az idő ezüst szilánkos
tükrében ringatózó holdkavicsot.
17. (hely)
Amikor a kép sarkában már
csupán egyetlen fa áll, vagy
annyi se, amikor ennyi bőven
elég, ahogy ez a kis csenevész
nyírfa itt a kertben, alig látha-
tóan téblábol, araszol a kép
széle felé észrevétlen, mintha
nem találná a helyét, jelzi, ő
nem is látszik, csupán egy ár-
nyék, az én helyem a képen.
16. (vég)
Életem hajójának árbocára
kötöztetem magam, magam
ellen védem, védeném ma-
gamtól, hiába, szitokszavak
hagyják el ajkam, és e szavak
szorítják testem az árbochoz,
olyan szorosan, kiserken a
vérem, csordogál el az élet
lassan belőlem, mire leszed-
nétek, már halott leszek, végre.
15. (királydráma)
Nézd, ne hidd, hogy nem
voltunk királyi pár, hogy
figyelmed felém lejárt ,bo-
nyolítani kár, hát szúrj le,
szemtől szembe, ha mu-
száj, ha már elárultál, nem
baj, hogy van pár közös
gyerekünk is, tedd meg
bátran, ne habozz, a ko-
ronát majd elveszi más, és
másnak adja át, tovább, ő
lesz az új király, látod, így
változnak a dolgok, leg-
alábbis azt hiszed, néhány
száz évig biztosan, na de
csináld már, csak szúrjál!
14. (el)
Amikor annyira kellett volna,
hogy itt legyél és szeress, és
amikor olyan nehéz velem,
fogd a kezem, simogasd fáradt
fakéreghomlokom, amikor na-
gyon fel vagyok indulva, hogy
ez nem mehet így tovább, pedig
belehalnék, ha csak egy percig
is lélegzésed gondolata nélkül
kellene élnem, de ím, itt a perc,
épp előttem múlik, és távozik,
nélküled is, veled együtt, el.
13. (és)
Én csak egy tükör vagyok,
a szeretet irányít, előhív
téged, amikor hiányzol,
akkor élek, életre kelek,
de csak akkor, ha éles a
kép benned, addig élek,
távolodok, homályosulok,
ha közeledsz, föltámadok,
ha ott hagysz, meghalok,
ha nem vagy, nem vagyok,
egy újabb kép érkezéséig,
aztán kezdem újra, és…
12. (tovább)
Utoljára a felhőket akarom
majd látni, előtte a földet,
sárga füvekkel, csikkekkel,
eldobott műanyag üvegekkel
és sörösdobozokkal tarkítva,
aztán lassan a fák öreg bőrét,
bokrok poros leveleit, lassan
emelve tekintetem tovább
a fák lukas lombja fölé, aztán
már csak a felhőket szeretném
látni, ahogy fekve futok velük
tovább, csak tovább, tovább.
11. (alatt)
Mindig is így akartam szeretkezni
a tájjal, határozott, ám finom moz-
dulattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként
tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,
ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,
csorog el szép lassan az idő maga.
10. (hála)
Hála az elhagyónak, örökre fel-
szabadított, talán meg is, ebből
a világból, ahol meg kéne felelni,
de nem ment, ezáltal szabad let-
tem, szabadon élem álmodott é-
letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
dékba kapok minden csillagot
az egemen, érzem csak, köszönöm
annak, aki erről nem tudott, csak
szilánkosra törte tükörszívem, így
egy teljesebb és törékenyebb ént
ragaszthattam össze, köszönet és
hála az égnek, hogy ilyen lehet,
megszülethet, akinek, aminek kell.
