Sokan ismerik vár oldalához simuló kis zöld parkocskát, amelyen súlyos lépcsősorok futnak keresztül. Afféle köldökzsinór a falak mögötti bennfentes világ és a falakon túl zajló Budapest között. Akik gyakran járnak erre, megfigyelhettek egy kopott télikabátos figurát, hatalmas, csapzott, őszbe hajló szakállal és ormótlan reklámszatyrokkal, ahogy kedvenc padján fekszik vagy üldögél. És rádiót hallgat vagy újságokat olvas, miközben egy pipa lóg ki viharvert arcszőrzete mögül.
Az egyszeri vándor – már ha egy pillantásra is méltatja – jobbára megborzong a látványán, és behúzott nyakkal gyorsan tovasiet, áldva az eget, hogy hozzá kegyesebb a sors.
Egy alkalommal kócos hajú kisfiú sétált hatalmas iskolatáskával a hátán, míg hanyag mozdulatokkal (ahogy azt csak a Medve utcai általános iskola második osztályosai tudják) egy gumilabdát pattogtatott a lépcsőfokokon. Egy dobásnál azonban elszámította magát, és – minő véletlen! – épp a park kopott kabátos, szőrénszőr uralkodójához gurult a játékszer. Ahogy Marci végigfuttatta tekintetét a renitens labda útján, megpillantotta az öreget, amint kedvenc padján, füstölgő pipája mögül nézelődött. Hősünk először meghökkent, majd némi tétovázás után bizonytalan léptekkel odaoldalgott a padhoz, és tisztelettudóan kibökte:
– Kezicsókolom. Asszeretném megkérdezni, hogy… kicsoda vagy Te, bácsi? (Igazából azt akarta mondani, hogy „elnézést kérek, vissza tetszik adni a labdámat?”, de hát az életben sokszor nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy azt eltervezzük.)
A kopott kabátos meglepetten fordította oda a fejét, lassan kivette a szájából a pipát, és lehalkította a vélhetően orosz híreket mondó rádióját:
– Szervusz, kis barátom. Hogy én ki vagyok? – itt egy pár másodpercre eltűnődött – Mondjuk úgy, én vagyok ennek a kis birodalomnak a varázslója.
A válasz, ha lehet, még jobban meglepte Marcit. A labdáról is elfeledkezett.
– Varázsló? Aztán mit tud a bácsi varázsolni? Nem is léteznek varázslók! – bukott ki belőle dacosan.
– Nos… márpedig igenis vannak. Például este elvarázsolom a napot a vár mögé. Nézd, ott szokott lebukni, nem igaz?
– De igaz.
– Minden reggel pedig előhívom onnan a Duna felől. Ott ragyog minden reggel – és mindketten nézték a napot elgondolkodva. A fiú hamarabb eszmélt:
– És mit szokott még a bácsi varázsolni?
– Mondjuk időt.
– Az meg mire jó? – a fiú szemében mohó érdeklődés gyúlt.
– Mindenre van időm, azt csinálhatok, amit csak akarok: számlálgatom az esőcseppeket, és megmérem a szivárványt, ha ahhoz támad kedvem. Nézem a felkelő és lenyugvó napot, és annyit gondolkodhatok, amennyit jól esik.
– Min szokott gondolkozni a bácsi?
– Például az embereken. Tudod mire jöttem rá? – Marci néma fejcsóválása után folytatta:
– Az emberek csak rohannak fel és le a lépcsőkön, nagy szatyrokat cipelnek, súlyos hátizsákokat visznek magukkal, belebújnak a kis kütyüikbe, és semmit sem vesznek észre abból, ami fontos. Ha csak itt, ahol most vagyunk, megállnának egy pillanatra, lenéznének a Dunára, annyi csodát látnának, amennyit egy életben nem. Látnák a hajókat, a hidakat, a nyüzsgő várost, körülöttünk a fákat, a leveleken átszűrődő fényeket és árnyakat és…
– És én hogy lehetek varázsló? – ezt már egészen izgatottan vágta közbe hősünk, szemei pedig csillogtak, mint a várfal a hajnal első sugaraiban.
– Akkor lehetsz varázsló, ha semmid sincs. Ha mindentől megszabadulsz, ami elvonná a figyelmed a csodálatos naplementékről. De nem ezt kerested? – dobta vissza az öreg a labdát a meglepett fiúnak, aki némi toporgás után már rohant is fel vele a lépcsőkön.
Még köszönni is elfelejtett. Távolodóban azért tisztán lehetett hallani a kurjongatását („Varázsló leszek! Hallod, anya, varázsolni fogok! Esőcseppeket meg naplementét!…”)
A kopott kabátos pedig felerősítette a rádiót, valami tánczenét játszottak, szájába vette a pipát, és tűnődve nézett a Duna felé. A szakálla mögött azért kicsit elmosolyodott.
Constantinovits Milán nyelvész, író, újságíró, a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjának szakmai vezetője. Újságíróként elsősorban társadalom- és oktatáspolitikai területen nyilvánult meg, nyelvészként pedig a másodlagos írásbeliség, a digitális kommunikáció jelenségeit kutatja. Pedagógiai szakíróként élménypedagógiai témákat dolgozott fel könyveiben.
Alkotói munkássága szépirodalmi vetületét elsősorban versek és kisepikai (novellák, karcolatok, szatírák) írások jelentik, emellett XVII-XVIII. századi, latin nyelven írt grammatikák magyar fordításaiban jelennek meg versátültetéseiben.
Magáról így vall: „Bár kitartó próbálkozásaim az óvodáig nyúlnak vissza, 14 éves koromban látott napvilágot első alkotásom, azóta több-kevesebb rendszerességgel publikálok antológiákban, illetve saját szerzői oldalamon (MilánMűvek).”
ELŐZMÉNYEK
2017. április 24. 18:00
című alkotói pályázat eredményei
+ VIDEÓ
Hétfő este lezajlott a Kultúrpart Live! műsorában a DRÓT harmadik szülinapja és az Otthon a hazában című alkotói pályázat eredményhirdetése és kiértékelése. A Fedél Nélkül, a Csillagszálló és a DRÓT alkotói pályázatát Pálfi Anna – a Csillagszálló főszerkesztője, Kepe Róbert – az FN felelős szerkesztője -, és Weiner Sennyey Tibor értékelte. Eredmények és videó a DRÓTon.
Az Otthon a hazában alkotói pályázaton a DRÓT-díjat Király Gábor kapta. Két versét és a szerzőt mutatjuk most be, további verseit a Csillagszálló következő számában olvashatják. A költő verseit Nagy M. Hedvig fotóival illusztráljuk.
