Emlékszel, amikor tízévesen kutyákkal készültünk elénekeltetni a jugoszláv himnuszt? Persze, hogy nem a szövegét! A melódiát: „Va-va vau-vau…” Tejes kenyérrel igyekeztünk odaédesgetni a környékbeli kóbor kutyákat, de aztán be kellett érnünk Aladárral, a labradorszerű keverékkel, aki egész nyáron félig kopasz bundával futkározott az udvarotokon, mert télen elaludt a hóban, és mikor felpattant, két tenyérnyi szőrcsomó a testéről a fagyos fehér takaróban ragadt. Amikor sétálni vittük, szertelenül ugrált, a lányok az utcából meg szerették volna simogatni, ám ha a kezük beért a szája körül párálló harminc-negyven centiméter átmérőjű nyálfelhőbe, undorodva visszahúzták. „A fröcsögős kutya” – nevettünk, és vittük a városközpontba. Fagylalttal etettük, ismerősök jöttek. „Milyen aranyos!” – és meg akarták simogatni, mi meg már vártuk, ki, mikor rántja vissza a kezét, meg fakad ki, hogy „Fúj, ez nyáladzik!”
Igazából sem sétálni, sem ugatni nem tudott rendesen az Aladár, létének egyetlen stabil, kiszámítható megnyilvánulása ez a nagyjából harminccentis nyálfelhő volt, ebben sohasem okozott csalódást. Kár, hogy a felvételekhez nem volt elegendő párát fröcsögő boldog lihegése, bizony ott ugatni kellett volna, határozottan, öblös hangon, keményen, mint a díszlépésben menetelő partizánsereg, hogy pattogjon az a ritmus, mint a himnuszban. Aztán azt hittük, ha a magnószalagok felvételeit áthallgatjuk, a sok ugatásból összevághatjuk a remekművet. Ám a szüleid hifijén a magnó nagyon lassan reagált a gombokra, állandóan szünetek csúsztak a hangok közé, az enyém – a würtzburgi Quelle-ben 1976-ban vásárolt Universum táskamagnó – pedig felvétel közben kihagyott, úgyhogy végül hagytuk a francba a sok hülye kutyaugatást, nem is tudom mért jutott most eszembe, hiszen nincs már Jugoszlávia sem, szétlőtték, feldarabolták, leszalámizták, és különben is, az ember ötvenévesen ne akarja megcsinálni azt, amit tízéves fejjel sem tudott, itt a sok fontos, halaszthatatlan felnőtt kötelesség, és ebben a mókuskerékben nincs helye ilyen gyermeteg dolgoknak, mint kutyákkal, elefántokkal, medvékkel elénekeltetni a jugoszláv himnuszt.
Talán darazsakkal még menne…
A. Fehér Vera 1983-ban született Kecskeméten, ahol a mai napig él. Autodidakta fotósként 2005-ben hozta létre a Hibaista Csoportot, melyben hibákat és véletleneket előtérbe helyező kísérleti fotográfiával foglalkozott koincidenciaművész-társaival, 2015-ig aktívan publikálva munkáikat. Hímezett fotográfiáival az Esztergomi Fotográfiai Biennálén Esztergom város különdíját nyerte 2018-ban. Fotográfia mesterképzését a Kaposvári Egyetemen szerezte 2019-ben. Első albumának címe Fekete Éden, melyben elvált anyaként önmaga és kislánya kapcsolatát dolgozza fel. Szabadúszó újságíró, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a punkt.hu munkatársa. A Halszájoptika rendszeres szerzője.
Ürmös Attila 1969-ben született Szabadkán, 1993 óta Budapesten él. Első kötete egy zenei monográfia volt Pink Floyd, 1995. Cartafilus Kiadó). Novelláskötete: A semmittevés filozófiája (2007. Filagóra Kiadó). Tagja a Szépírók Társaságának. A 2010-es években a következő folyóiratokban publikált: Élet és Irodalom, Műút, Várucca Műhely, Mozgó Világ, Vigília, Magyar Műhely, Napút, Halszájoptika.
