I.
Beszállás
Hatvanhármas ülés lesz, ablak mellett. Hajtom a
karfát, s rákönyökölve a zöld kárpitnak dőlök.
Felmérem szemközt az utastársak szándékát:
két fülüket dugaszolva kütyüt simogatnak. Csend lesz.
Jó lesz lenni csak úgy órákat, végre – magammal!
Tompán puffan az ajtó. Indul alattunk két sín,
diszkréten kizötyögnek az álmok a kába fejekből.
Nézem a hajnali égbolt fényhasadékát; tátott
szájnak látszik, mintha nevetne a felhőkből ránk:
„kis csökevények, még hiszik, ők tartják a világot,
s lám, itt azt is mások rendelik el, hova ülnek”!
Tágul az éghasadék: most zsák nyílása, mi elnyelt
minket, s próbálunk innen kitalálni – hiába.
Már nem is emlékszünk, hogy van kinn és vég nélkül.
Esszük, amit zsúfolt zsák-térben ránk hajigálnak.
II.
Útközben
Villanydrótok sorvezetőként függnek a légben,
új nap tervei futnak rajtuk. Traktornyomtól
csíkos a föld. Őzek szöknek tova repce-aranyban.
Piszkos fal tűnik fel a fák közt: régi majorság
épületében a földművesség parkol: várja, hogy
egyszer helyrepofozzák. Ló legel egy kecskével.
Bent az utastársam négyszáz lóval versengő
járművekről osztja fotóit a kis négyzetben.
Elhagyatott bakterház-udvarokon már nyílik a
vadmeggy. Kis gyalogúton, a töltés mellett szürcsöl a
szajkó tegnapi tócsa vizéből, majd felröppen.
Bent fedeles poharakból híg kávét kortyolnak,
s lájkolják a katasztrófák véres videóit.
Kert alján fürdőkád, s tél nyavalyáját őrző
ágymatrac búcsúzik a háztól, lomtalanítás
napján. Hintavas integet árva kötéllel nékik.
Terjed a zöld, túlnő gumiabroncs-halmon: rendet
hirdet. Templomtornyon trónol a május, szétnéz.
Szűkül a látótér, most egy városba robogtunk.
Sárga toronydaru nyúlik az égbe, a téglarakások
fallá válnak. Szürke betonról színes firkák
harsognak jelszót, fájdalmat, s értékrendet.
III.
Végállomás
Mellettem képernyőn firkálgatnak az ifjak:
építik szép, térnek látszó, síki világuk.
Vásárolni utaznak háromszáz kilométert;
ott néztek ki menő cuccot, s egyedit – mindhárman…
Légkondis kocsiban hűlt ujjakkal kalauznak
tartják ájfonjuk jegyeikkel, mit megfogni se
és meggyűrni se tudnak már. Mert nincsen teste.
Én dacosan babrálok a jeggyel. Jó simasága.
Illata is (bár megszaglászni titokban szoktam).
Átsuhanunk egy csermely hídján, jelzi a visszhang,
nád nő át a romos korláton. Csitkenye-tüskén
nejlon szélzsák – északi szél fú. Gondolatom már
régi vadászles foghíjas létráján lépked…
Távolról hallom csak a hangot: „…kérem, hölgyem,
ezzel a jeggyel már nem utazhat, téves a dátum.
Tessék nézni: kilencszáznyolcvan az évszám, több, mint
harminc éve lejárt már.” Zúg a fülem, szám szárad.
Pénztárcám kutatom, s motyogom, hogy lesz itt másik.
Bár rögtön felsejlik agyamban az őrült helyzet:
elvesztem valahol, születésem előtti időben,
azzal az ártatlan vággyal, hogy mennyire jó lesz
megtapogatni, szagolni a létet (nemcsak nézni),
ízt érezni, mozogni a térben s képzeletemben,
hinni sosem látott távot…
De leszállítottak.
Hexameterek tavaszra
Párát sóhajtott a hegyünk ma az égre: a május
gőze a város tornyainál gomolyog s tovaillan.
Mintha a házak nagytakarításban támadt pora
lenne, amit lesöpörtünk polcokról és életeinkről.
Színes tollseprűk rázzák ki az ablakokon, s vele
téli szorongásunk a sötéttől és a haláltól.
Így nyitnak teret újra a fénynek, vágynak, nyárnak,
vállakról le-lesikló, csak keveset takaró, lágy
női ruháknak, játszótéri kacajnak, fészket
építő madarak röptének. Megtisztított
ablakainkon tisztán látunk – s látszunk újra.
Büszkén néz ránk Kőszeg vén hegye, bontja a szirmát,
rózsás színt variál a fehérrel, zölddel; szítja a
kedvünk: kezdjünk hinni, remélni, szeretni – hisz’ élünk!
SINKÓ ADRIENN 1980-ban született. Egy vasi faluban, Sorkifaludon nőtt fel. 2003-ban végezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, azóta pszichopedagógusként dolgozik a szombathelyi Markusovszky Kórház Gyermek-és Ifjúságpszichiátriai Gondozójában. Kőszegen él családjával, két gyermek édesanyja.
2014 óta publikálja írásait irodalmi-kulturális folyóiratokban (KisLant, Ezredvég, Előretolt Helyőrség) és antológiákban (pl. Itt-hon – versek Vas megyéből, Szülőföld Kiadó; Mondani-valók – Bárka folyóirat és Békéscsabai Jókai Színház). 2016-ban a XIX. Aquincumi Költőversenyen arannyal ékesített babérkoszorúval díjazták, ugyanebben az évben jelent meg Arcok és keresztek címmel vers- és novellagyűjteménye, magánkiadásban.