A Hagakure jobb, mint a Biblia.
Hemingway bikaviadalos könyvénél is jobb, pedig elég sokat segített nekem nehezebbnek mondható időkben. De a Hagakure a boldogság idején is segít, hogy még boldogabb legyél. Ez benne az igazán szép, hogy bánat és öröm idején is használható. Mert mit csináljon a művészet, vagy a filozófia? Használjon az életben, legyen praktikus, azt mondja meg, mit és hogyan tegyek, ha helyesen akarom tenni. Akik írják, azoktól tanulni lehessen, legyenek bölcsebbek nálam, vagy erősítsenek meg saját bölcseleti belátásaimban.
A Hagakure minden filozófusnál jobb. Én végigolvastam őket annak idején, és reméltem, hogy bölcsebb leszek általuk, de minden filozófus szobafilozófus, az életet sem találják, nem hogy az élet ütőerét, amin az ujjukat tarthatnák. Mert én azt kérdeztem tőlük, amit minden normális olvasó, aki jobbá akar válni, és ki akarja élvezni az élet ízeit: hogy kell élni? De a könyveikből nem kaptam választ.
Ezért mondom, hogy a Hagakure az emberiség történelmének legnagyobb könyve, de az én életem történetének biztosan, mert hopp, benne voltak a válaszok, amiket addig kerestem. Persze nem mondom, hogy mindenben utol tudnám érni, hogy minden kitételének meg tudnék felelni, ami a könyv szerint az igazi szamurájok ismérve. A busido, a harcosok útja – persze nem kell szó szerint harcosnak lenned, csak a lelkedben, és
békés harcos is lehetsz, sőt, annak érdemes igazán lenni.
Ez az út véleményem szerint a tao útjánál is nemesebb. Különben nehezebben is járhatóbb. A taóval semmi bajom, itt van most is a tarkómra tetoválva a jele, a jin és a jang, és már ott is marad. És írtam róla egy verses regényt is, a Jin és Jang – a szív gravitációs erejét. A lányom kérdezte, hogy ha meghalok, akkor is ott marad-e a tetoválás. Mondtam, hogy ott. Akkor majd egy fekete-fehér virág fog belőle kinőni, felelte ő.
A Hagakure arra tanít, hogy
nem csak a győzelem számít, és semmiféleképpen a te jólléted.
A másoké annál jobban. Másokért élni. Ez a lényeg. Tehát nem csak akkor értelmes a halálod, ha elérted a célod, akkor is az, ha nem éred el, és úgy halsz meg. A Hagakure félelemnélküliségre tanít egy szorongásos neurózisos korban. A félelem a legnagyobb akadály, amitől meg kell szabadulni. Ez a boldogság idején nem olyan nehéz, viszont a bánat idején annál nehezebb. De egy szamuráj különben sem lehet soha bánatos, vagy letört. Szóval van még mit tanulnom belőle, de próbálkozom.
„Rájöttem, hogy a Hagakure a halálban gyökerezik” – szól a könyv híres mondata. De itt nem halálkultuszról van szó, hanem, hogy akkor élsz igazán, ha minden másodpercben észben tartod a halált, ha minden percedet azzal az intenzitással éled, mintha az utolsó volna. Ha mindenkivel úgy viselkedsz, mintha utoljára találkoznátok, ha minden úgy teszel, mintha az utolsó tetted volna. Én ezt megpróbáltam, és nagyon jól bevált.
Mi még a fontos? A hűség, ha a másikért simán az életünket adjuk. De nem sorolom tovább. A Hagakure a hasonló tanítások kincsesbányája.
Misima Yukio, japán író, akinek nagymamája egyes kutatások szerint Tokugawa Ieyasu egyenes ági leszármazottja volt, könyvet írt a Hagakuréról. A szamurájok kódexének mai értelméről. Misima csak úgy tudta elfogadni, legitimálni a saját írói létformáját, ha azt a busidóval vonta össze. Misima szerint
minden irodalmi mű mélyén gyávaság lappang.
És ez nagyon zavarta. Nem mondom, hogy én nem éreznék hasonlót. Ezért vonta össze a két utat. Én is össze szeretném vonni – persze csak gondolkodásmódilag. Én is csak így tudom legitimálni saját íróságomat. Mert ne gyávaságból, rosszkedvből szülessenek a művek. Ne feledjük, hogy a szamurájok majdnem mind jó haiku-költők is voltak. Szóval a fúzió náluk is működött. Macuo Basó például nindzsa volt – ez majdnem bizonyított tény. Nindzsafaluból, nindzsacsaládból származott. Egyébként Misima Jukio volt az utolsó japán, aki hagyományos szeppukuval vetett véget az életének. Az európai kultúra öngyilkossága a feladásról szól, a szeppuku, Misima szerint, a győzelemről.
„Legjobb, ha az ember negyven éves koráig erőt gyűjt. Helyes, ha ötven éves korára megállapodik.” Akkor még van fél évem az erőgyűjtésre, és tíz a megállapodásra. Ez azért megnyugtató. Boldog új évet mindenkinek!
