Józsi ötvenkét éves hajléktalan, régóta ismerem. Bár nem vagyok szakember, úgy látom, körülbelül egy tíz éves gyerek lakik benne. Józsi valójában egy tíz év körüli gyerek, akivel valahogy megtörtént ez az ötvenkét év, de végül is nem más ő, mint egy súlyosan traumatizált gyerek. A sebzettségnek egy olyan fokán él, hogy intenzív bűntudat nélkül nem lehet a szemébe nézni. Mintha én is súlyosan bűnrészes lennék életének feloldhatatlan tragédiájában. Ez az érzés kísért mindig, ha meglátom. Nemrég hosszasan beszélgettünk, akkor mesélte el ezt a történetet, amelyet szinte betűhíven másolok ide, mert diktafonnal is rögzítettem:
„Az volt az első Karácsony, amire emlékszem. Négy éves voltam, anyám akkor már az intézetben volt, ilyen bolondoknak való intézetben, pszichiátrián. Néha kiengedték, akkor otthon volt pár hétig, de a vége mindig az lett, hogy a mentők visszavitték. Mert hangokat hallott. Azt mondta, valakik mindig beszélnek hozzá, és fél tőlük. Szóval akkor már anyám bent volt a bolondoknak való intézetben, én pedig apámmal otthon. Apám mindig részeg volt, már reggel részeg volt, aztán estére általában úgy kellett hazahozni, vagy ott aludt valahol az út szélén, a buszmegállóban. Karácsony volt, ezt főleg onnan tudom, hogy az óvodában volt ilyen fenyőünnep, akkor a fenyőünnep volt a Karácsony, és aztán jött a téli szünet, akkor napközben a nagyanyám volt nálunk, aki ugyanabban az utcában lakott. Minden nap átjött, mert tudta, hogy az apám otthagy, reggel elmegy a kocsmába, engem meg otthagyott, enni sem adott, csak a nagyanyám kent egy zsíros kenyeret, ha átjött, meg hozott ételhordóban valami főtt ételt. Nagyanyám is mondta, hogy Karácsony van, mást nem, fenyő sem volt, ő se hozott ajándékot soha, ilyen hideg ember volt ő is, mint az apám, nem mutatott semmi szeretetet felém, csak megetetett, mint egy kutyát, elém rakta a kaját, aztán nem szólt hozzám egész nap. Nem kívánok magának ilyen hideg embereket, mint az apám meg a nagyanyám. Egyedül az anyám nem volt ilyen hideg, de hát ő meg bolond lett, biztosan attól, hogy ilyen hideg emberek között kellett neki élnie. Szóval Karácsony napja volt, nem esett hó, de nagyon hideg volt, mínusz tíz biztosan, hiába fűtött be nagyanyám a vaskályhába reggel, úgy is fáztam. Apám valamikor délután felé hazajött valahonnan, részeg volt, leült a konyhában, evett valamit, aztán azt mondta, hogy öltözzek fel, mert vele megyek valahová. Nem mondta, hová, csak hogy öltözzek. Nekem nem volt rendes kabátom se, csak valami vékony, rózsaszín, ilyen mackófölső-szerű pulóver. Nagyon szégyelltem, hogy rózsaszín, mert hát az lányoknak való, csúfoltak is miatta, de nem volt másik. Felvettem ezt a rózsaszín fölsőt, akkor is már ilyen sovány, beteges gyerek voltam, állandóan köhögtem és folyt a taknyom, apám ideges volt mindig, ha köhögtem, előtte nem szabadott köhögni, de néha nem tudtam visszatartani a köhögést, és akkor adott egy pofont, hogy hagyjam már abba ezt a rohadt köhögést. Elindultunk, a szőlőhegy felé mentünk, nem a kocsma irányába, ebből tudtam, hogy a haverjához megyünk, az Imihez, aki ott lakott a szőlőhegy aljában egy régi présházban. Gyereke nem volt az Iminek, csak egy felesége, aki felakasztotta magát, utána költözött ki a présházba, ott lakott egyedül. Nem szerettem őt sem, mert ő is ilyen hideg és üvöltözős ember volt, az volt a szokása, hogy ráütött a fejemre és azt mondta, tudod te, hogy miért kaptad most ezt. Apám soha nem szólt neki, hogy ne csinálja, nem érdekelte. Szóval mentünk a szőlőhegy felé, át a síneken, fel a keresztig, a keresztnél balra fordultunk, ott volt egy ilyen ösvény, azon kellett még menni egy darabig és ott volt az Imi háza. Útközben láttam, ahogy elmentünk a házak előtt, hogy mindenhol fel voltak állítva a karácsonyfák, feldíszítve, ahogy kell, ebből is gondoltam, hogy Karácsony lehet, de mondták az óvodában is, csak ott máshogy hívták. Apám az Imivel elkezdett inni, itták a bort, szólt az elemes rádió, én meg ültem az ajtó mellett egy széken. Arra nem emlékszem pontosan, mit akartam mondani apámnak, de egyszer csak felálltam és odamentem hozzá, mondtam neki valamit, mondom, nem emlékszem, mit, erre elkapta erősen a kezemet és elkezdett kifelé húzni a házból. Kihúzott a ház elé a sötétbe, át az udvaron, és bedobott a fáskamrába. Volt ott egy ilyen deszkabódé, oda bedobott és kitámasztotta az ajtaját valamivel, mert nem tudtam kinyitni belülről. Aztán biztos visszament a házba, ezt nem tudom, mert onnantól nem hallottam semmit, sötét volt, nagyon fáztam, kiabáltam, de aztán elfáradtam, nem tudtam kiabálni. Egész éjszaka bent voltam, nem emlékszem, mit csináltam, csak arra, hogy nagyon fázom és félek, hogy jönnek a patkányok. Aztán arra emlékszem, hogy már reggel lehetett, mert világos volt, amikor kinyitotta valaki az ajtót. Egy rendőr volt, bejött, felkapott és kivitt onnan. Beültetett a rendőrautóba. Apám nem volt sehol, az Imi se, vagy lehet, hogy ott voltak, csak bent a házban. Bevittek a zalaegerszegi kórházba, sokáig voltam ott, tüdőgyulladásom lett, meg a veséim is betegek voltak. A kórházból már nem vittek haza, intézetbe kerültem, ott is laktam aztán tizennyolc éves koromig. Egyedül a nagyanyám látogatott néha, tőle tudom, hogy ő hívta ki akkor a rendőröket hajnalban, mert sejtette, hogy hol lehetek. Apám aztán, úgy hallottam, börtönbe került, nem emiatt szerintem, nem tudom, miért. Anyámmal nem tudom, mi lett, de meghalt ő is aztán. Azóta van az, hogy ha karácsonyfát látok, mindig eszembe jut, ahogy apámmal megyünk az Imihez. Ezért sem szeretem a karácsonyfákat, bár amúgy a fenyő illatát szeretem, csak ha karácsonyfát csinálnak belőle, akkor jön rám a félelem.”
