Fekete rongyokban
Fekete rongyokban a lélek:
pulzáló, fényes, híg anyag.
Most már a földhöz tartozik,
mióta föntről elszakadt.
A test sorsa a fájdalom,
a léleké a nemlét –
s ha én már nem is fájlalom,
anyagtalan az emlék:
érett gyümölcs, izgága villogás.
Hallgat az agy, a test beszél -,
benne az idő kanyarog,
kívül pedig csak fúj a szél.
Árnyékok vannak, éjszakák,
arcod átjáró tengerek,
partjukon folyton ott vagyok,
hol lennem most már nem lehet.
Magány vagy, lassú kínhalál:
lehet, hogy most már egyre megy.
És elhallgat a félelem
lélekből testbe átmenet…
Caorle – Velence, 2015. május 23.
Negyvenedik
én gyűlölöm, hogy én vagyok,
most életem egy hídra néz,
akit a múltja elhagyott,
jövőjét látni nem nehéz.
a hídon innen én vagyok,
a hídon túl a változás:
látszik, hogy lelkemben a víz
s a kísértés most árkot ás…
mert gyűlölöm, hogy én vagyok,
s hogy víz folyik a híd alatt:
az állandó s a változó
most eltaszít vagy elragad.
Évek, folyók és évszakok.
Netán a folyó, az vagyok?
S a hídon állva Mirabeau
azt kérdi tőlem, mi a lét
s mi a halál és mire jó
