Malmőben szerényebb, kis hotelben szállok meg. Igyekszem végiggondolni, mi történt az este, de nem jutok sokra. Fogalmam sincs, mi lesz a kézirat sorsa. Kereskedelmi szempontból a vállalkozás kudarcnak tűnik, hacsak Sven kiadója nem fizet jelentősebb előleget, amiről persze nem esett szó. Nem is hibáztatom érte.
Úgy döntök, hogy csak holnap értesítem Krisztiánt a fejleményekről. Levetkőzöm, a minibárból kiveszek egy minibort, majd befekszem az ágyba, és kinyitom a Kindle-t. Hosszan keresgélek a lementett kéziratok között, mire kiválasztok egyet, aminek még címe sincs. Ezeket egy számmal szoktam megjelölni, Kézirat57, Kézirat58 – a jelenlegi a Kézirat731 címet kapta. Nincs kedvem az elejéről kezdeni, és a tapasztalatom szerint sokkal jobb, ha csak felütöm valahol, aztán lássuk, miből élünk. Nem rémlik, hogy olvastam már a szövegből, és arra sem emlékszem, hogy kitől érkezett, de ezt persze könnyen ki tudnám nyomozni.
„Ebben a szobában már eddig is minden csak hazugságra ösztönzött, és ezen orvosom elképzelése ellenére, a helyiség falán lógó kép sem segített, éppen ellenkezőleg, saját káprázatával pecsételte meg hazugságaimat, igazolást szolgáltatott nekik és végső soron igazsággá varázsolta őket. A képet magát azonban sosem akartam szóba hozni, ő maga nem nézett rá, mintha ott se volna, mintha nem is tudna a létezéséről, cinkosok voltunk ebben, ám ez a cinkosság idővel félelmet ébresztett bennem. Talán egy játék részesévé váltam, elvégre nem lehet, hogy ne tudjon róla, és hogy mindeddig ne tűnt volna fel neki, mennyit nézem. Ám erről nem vettem tudomást, igyekeztem magam is megfeledkezni a képről, s mikor most beléptem a rendelőjébe, előreszegeztem a tekintetem, nem a fal felé, mint általában, s rögtön a tárgyra térve beszámoltam róla, milyen nehézségeim adódtak mostanában, és hogy attól tartok, megöltem valakit.
Nagyon örülök, hogy rögtön engem kerestél, mondta, nem a testvéredet, nem a szüleidet, nem a… Ó, bocsáss meg, el is felejtettem, hogy szüleid már nem élnek, ne haragudj a tapintatlanságért, de ez mindig kimegy a fejemből. Tehát, örülök, hogy hozzám jöttél, s nem máshoz. Kérlek, értsd meg, ez részemről több mint köszönetnyilvánítás, ez igazi hála, mely persze csak akkor ragyog teljes fényében, ha ezt a fényt visszatükrözik, vagyis ha valamilyen módon visszafizetik, úgy értem, én akkor tudok hálás lenni, ha te is hálás vagy nekem. De ezt hagyjuk egyelőre, ennek még nem jött el az ideje, tehát igen, a történeteid valóban nyomasztóak, de azért, mint ahogy te is utaltál rá néha, itt-ott mégis derűsek. Valami ártatlan öröm, gyermeki meglepettség árad szavaidból. Egy kölyökmacskát képzelek magam elé, aki a vidéki tanyán először dugja át kis fejét az ablaknyíláson, hogy rácsodálkozzon a kinti világra, amely persze nekünk meglehetősen unalmas, ámde neki micsoda mozgalmasság a bentihez képest, gondold csak meg! Azt látja, hogy a pajta előtt kakasokat vágnak le, hogy a házinép fel-alá járkál az utcán, beszélgetnek a szomszédokkal, ajándékokat adnak és kapnak, néha egymásnak támaszkodnak a fülledt, déli melegben, néha vendégeket fogadnak, néha hó esik, néha hullnak a levelek, néha virágoznak, és a kis állat mindezt oly ártatlanul nézi, mint te, éppen úgy, mint te, látom, most már érted, mire is gondolok. Te vagy az ártatlan gyermek, én pedig, bocsáss meg, ha talán túl messzire megyek, de úgy érzem, indokolt kimondanom, hogy ebben a helyzetben már régóta gondoskodó mestered vagyok. Az első perctől kezdve az voltam. Én vagyok a bűn, aki ártatlanságot fogan, s te ismét bűnt fogansz majd, így megy ez régóta, édes mindegy, miről szólnak a történeteid, hogy te vagy bárki más megért-e belőlük valamit, hogy milyen néven szólítalak, természetesen tudom, hogy nem úgy hívnak, ahogy bemutatkoztál, és eleinte zavart téged, hogy így hívlak, de már régóta nem törődsz vele, tudom, hogy mi az igazi neved, s elhiheted, nem véletlen, hogy nem mondom ki, bár talán annak sem volna sokkal több jelentősége, mint bárminek hosszú beszélgetéseink során. Mert nem a részletek számítanak, hanem az egész, hogy hogyan gondolsz majd vissza minderre, ha egyszer végleg bezárod magad mögött azt az ajtót. Mindent tudok, amit tudnom kell. A kérdés már csak az, hogy te tudod, amit tudnod kell? Amit tenned kell? Vajon tudod, mit kell tenned, most, ezek után? Sejtem, most éppen mit gondolsz, az egész rendkívül egyszerű, nem azért, mert átlátszó volnál, nem, cseppet sem vagy átlátszó, másról van szó. Nekem ugyanis megmondták, hogy el fogsz jönni hozzám. Most arra gondolsz, hogy felállsz, kimész, és soha többé nem jössz vissza. Ez így természetes, és ezért hiába is várnál dicséretet, ez nem vallana bátorságra, és nem vallana bölcsességre sem. Fogadkozol magadnak, hogy soha többé nem jössz ide vissza, de mit teszel, amikor kilépsz az ajtón? Egyszerűen elsétálsz a folyosó végéig, lemész azon a csúszós lépcsőn, elköszönsz a portástól, kilépsz a kapun, és hazasétálsz? Vagy itt maradsz az épületben, betörsz az egyik első emeleti laborba, és gyógyszereket keresel magadnak, ahogyan eddig mindig tetted, mintha senki se látná? Vagy mégis kisétálsz, nem is sétálsz, hanem menekülsz, elrohansz az első sarokig, befordulsz az első sikátorba, megkeresed az első csatornanyílást, hogy lemenj megtudni, mi van ott, mitől félnek az emberek, mitől félsz te is? Van egy másik világ is, de mit akarsz vele kezdeni? Gondolod, képes volnál hátat fordítani nekem, és benézni oda, ahová az emberek nem mernek benézni? Mi vár ott rád, mi fog rád visszanézni onnan?”
Becsukom a Kindle-t, és megpróbálom felidézni, kitől jöhetett ez a szöveg. Az biztos, hogy elsőkötetes, hiszen csak azokat jelölöm meg „Kéziratként”. Keresgélek egy darabig a telefonomon, és látom, hogy Zsófi küldte át pár hete azzal, hogy szerinte ez az én asztalom, és bízik benne, hogy tetszeni fog nekem. Kedves tőle, de azért valami használhatót is írhatott volna, ki ez a szerző, tudunk-e róla valamit, van-e szinopszis, egyáltalán mi ez a zavaros ömlengés. Talán mégis jobb lett volna az elejéről kezdenem.
