Nelson Goodman híresen különböztette meg az autográf és allográf művészeteket. Az előbbi hitelességének ismérve, hogy a művész keze nyomát viseli, mint a szobor vagy a festmény. Az irodalom viszont allográf, s ha teljesíti „az írásmód azonosságának” feltételét, akkor a mű minden példánya – nemcsak az eredeti kézirat, hanem olcsó vagy drága nyomtatott változata is – hiteles. Ez evidensen igaz, s mégsem véletlen, hogy az irodalomtörténet (és a filozófiatörténet is) egyre többet foglalkozik az irodalmi művek egykorú könyvművészeti megjelenésével, amely Goodman elméletét alkalmazva a kétfokozatú autográf művészetek közé tartozik, amennyiben a könyvterv, a mű első fokozata a tervező keze nyomát viseli.
Ám
nem a könyvművészetről akarok beszélni, hanem a könyv-tárgy felismerhetőségéről és ígéretéről.
Mindennapi tapasztalatunk, hogy külföldi könyvesboltokban járva felismerjük a Penguin-, s régebben a Pelican-könyveket, a Suhrkamp papírkötésű mélykék sorozatát a piros vagy más színű betűkkel a gerincén, a Pléiade arany csíkjait, és így tovább. Ugyanez a tapasztalat tesz otthonossá először látott lakásokat könyvespolcaik révén. A jó sorozat érdeklődési irányt jelöl ki, és bizonyos garanciát ad a minőségre.
Ez a felismerés vezethette az Atlantisz-könyvkiadót is, hogy szinte egész kiadói programját sorozatokban konstruálta meg. Persze nem tehette volna, ha jelenkori szépirodalmi kiadó lett volna, ahol az új művek individualitását egyedi tervezésük is hangsúlyozza. Az Atlantisz kitérője a szépirodalom irányába – a teljes Ezeregyéjszaka bravúros kiadása – sorozaton kívül is jelent meg (hacsak hét kötetét magát nem tekintjük sorozatnak), de már Martin Buber haszid történetei abban a fehér gerincen kék jelű sorozatban, amely A kútnál címet viseli (alighanem Thomas Mann híres regénykezdete nyomán), s amelyben a szerző nevezetes monográfiája, A próféták hite már korábban megjelent. S a másik rendkívüli jelentőségű szépirodalmi vállalkozás, Proust teljes regényfolyamának megjelentetése is beilleszkedett a sorozat-külsőbe.
A sorozatok filozofikus-költői címei – Mesteriskola, Circus maximus, Világváros, Kísértések, Veszedelmes viszonyok, stb. – finom megkülönböztetéseket, szofisztikált hátsó gondolatokat tartalmaznak, amelyek önmagukban nem alkalmasak arra, hogy a nem egészen elmélyedő olvasót orientálják. Nem is ez történt, hanem a kiadó huszonöt éves teljes programja vált magas színvonalú sorozattá. A kezdetben papír, később kemény kötésű könyvek fehér fedelét újabban színes borító takarja, de az olvasónak már elég a jellegzetes, csúcsán össze nem húzott A-betű, hogy fölismerje az Atlantisz-könyveket.
Az Atlantisz nem volt egyedül.
A filozófia és a humaniórák területén nívós sorozatokkal jelentkezett a Gond, a Kijárat, a Jelenkor és néhány más kiadó is, de a pálma az Atlantiszé a műszám és a műgond, a széles spektrum és a kitartás révén.
Az Atlantisz lett a magyar bölcsészettudományi kiadó, s ha az elmúlt negyedszázadban lehetett magyarul filozofálni és szellemtudományi műveket alkotni, akkor ebben jelentős szerepe van, amennyiben fenntartotta és létrehozta a nyelvet hozzá.
Többek között kiadta Hume összes esszéit, A tiszta ész kritikáját modern fordításban, Hegel esztétikájának új redakcióit, Husserl Válságát és Karteziánus elmélkedéseit, Wittgensteint, Foucault-t, és folyamatosan publikálja az új magyar Platónt.
Hadd fűzzek az utóbbihoz egy széljegyzetet. A néhány évvel ezelőtti hecckampány a filozófusok ellen, amelyben mondvacsinált ürügyekkel megpróbáltak liberális filozófusokat kriminalizálni, s amelynek szélesebb hátterében az autoriter kormányzás elitváltási törekvései álltak, elérte az Atlantisz kiadót is, melynek újságban publikált, szállóigévé vált bűne ez volt: Platónt fordíttattak magyarról magyarra. Sapienti sat, de azért mégis egy rövid kommentár: hetven évvel ezelőtt megjelent már egy teljes Platón magyarul, amelyet harminc évvel ezelőtt újra kiadtak. A műveletlen revolver-újságíró úgy vélte, hogy ezzel Platón ki van pipálva. De a klasszikusokat újra kell fordítani, s ahogy még klasszikussá vált fordítás – például Arany János Hamletje – sem kerülheti el, hogy későbbi nemzedékek korszerűen újrafordítsák az eredeti művet, úgy Platón sem.
Az újrafordítások egy nemzet kultúrájának elevenségéről tanúskodnak.
Erről az elevenségről ad tanúbizonyságot az Atlantisz jelenkori hazai szerzőinek listája is, akik közül csak egy nevet említek, a nagyszerű filozófia- és eszmetörténész Ludassy Máriáét.
Pályám első tíz éve kiadói szerkesztőségekben telt; lektor és szerkesztő voltam. Így hát némiképp belülről is tudom nézni azt a rendkívüli igényességet, amelyet tudományos könyvek kiadásában ma már talán csak az Atlantisz képvisel. Erre szükség van. Kiszámoltam, hogy hány ember olvasta el Kant A vallás a puszta ész határain belül című tanulmánykötetének kefelevonatát, amelyet egykor én szerkesztettem a Gondolat Kiadóban. A fordító, a kontrollszerkesztő, a sorozatszerkesztő, a kézirat-előkészítő, a kiadói szerkesztő. Mégis, amikor elégedetten vittem le a nyomdába s közben belelapoztam, ott virított a szövegben egy, a kontextusban értelmetlen, s mégis ítéletnek is fölfogható mondatrész: „a szerkesztés bűnei”. Visszarohantam, s az eredeti, valamint a különböző állapotú kéziratok segítségével megállapítottam, hogy valahol „a szerzetesség bűnei” torzultak el, s váltak a legrettenetesebb, mert értelmes sajtóhibává. Az Atlantisz mindent megtesz az ilyesmi kiküszöbölésére.
Sorolhatnám még a kiadó remek nemzetközi kapcsolatait, s persze beszélhetnék 200 kötetéből jóval többről is. Említhetnék néhány kifogást, de annak nem az ünnep órájában van az ideje. S természetesen meg kell neveznem az örökké rémeket – nem mondom, hogy nem létező rémeket – látó, végórát vizionáló alapító igazgató nevét, akiben elegyedik az apokaliptikussal a vitéz és ravasz, józan stratéga, s akinek esze és keze nyomát viseli a megjelenendő könyvek kiválogatásától küllemén keresztül minden – persze segítőtársakat is remekül válogat –; még az ünnepi alkalmak zenéje és bora is. Miklós Tamás.
Elhangzott 2015. december harmadikán a Zeneakadémián, az Atlantisz Kiadó 25-dik születésnapján.
Radnóti Sándorról a fotót Stekovics Gáspár készítette.