Szarka Fedor Guido járkált Budapest utcáin és a járdák, falak repedéseit, hibáit, emberektől és állatoktól származó ezerféle foltját, cseppenéseit és mindazt, amiért a belvárost mások piszkosnak, büdösnek és romosnak tartják, ő gyermeki örömmel fotózta telefonjával. Ezeket a makrofotókat aztán felnagyította, színezte, egymás mellé helyezte és címet is adott neki: Vélt véletlenek. Szerény rámutatás ez: a hatvannyolc absztrakt miniatúra már ott az utcán is mű volt. Ő csak segít látni, a szinte láthatatlan struktúrák kihangsúlyozásával. Virágprédikáció: Buddha várakozó tanítványainak némán egy virágot mutat fel.
Így lehet a hétköznapi is művészet. Így lehet a művészet is hétköznapi.
Ezt a holisztikus szemléletet közvetíti a kiállítás címe is. Az āratīt, a hinduizmus egyik alapvető szertartásaként, amely felajánlás egy isten kiengesztelésére, kedvének megnyerésére, a hívők nap mint nap elvégzik. Olyan életmód ez, amelyben a szakrális és a hétköznapi nem különült el egymástól. Guido, aki szoros összeköttetésben áll a keleti tanítással, ennek szellemében dolgozik. Egyetlen lapon több száz miniatúra sorakozik. 405 Rajz, 299 Rajz: vizuális minimál-napló, napról napra bővülő élmény-szimbólumtár. Ez a szoros rend aztán bonyolultabb, expresszív modellekké rendeződik, a jelek („lendület-jógák”, „arabeszkek”, „síktáncok”) változó méreteket öltenek, szürrealista játékba kezdenek és kitöltik a képek terét.
Szellemi és szellemes táj ez. „Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillat”. Fülledt sokszín és a könnyedség dicsérete.
Derű. Az értő szellem derűje, humora.
A kōan, ami a kiállítás egyik kulcsszava, a mester és tanítvány közt lezajló rövid párbeszéd, a megvilágosodás eszköze – de metafizikus vicc is. A mester válasza, a csattanó rövidzárlat, rést üt a konvención, és ebbe a résbe bárki beleugorhat, akinek van mersze, vagyis aki elég szabad hozzá.
Ecsetem szabad – hirdeti egy huszonhét képből álló sorozat címe.
Ez a szabadságfok az eszköztár minden fortélyának tudós ismeretét, biztos arányérzéket, évtizedek türelmét feltételezi. Azonban jóval több ez, mint a techné diadala. Mert van a virtuóz és van a kalligráfus. A kalligráfus pedig a táncossal rokon. Mindkét művészet alapja a kompozíció és a koreográfia. Élővé azonban a szabályszegés, az improvizáció, az itt-és-most teszi. A több ezer éves jelek máig sem vesztettek frissességükből, dinamikájuk immanens változatlan. Így
a jó kalligráfus is afféle avantgárd hagyományőrző.
Guidonál ezek a függőleges jelek tornyokká, a tornyok pedig a kiállítás termein át állomások hálózatává rendeződnek, hol tartóoszlopokként, hol csúcsokként tagolva és összetartva e tágas horizontot. „Tigris lapul a Főnix-torony alatt”, írta Wu császár a kalligráfiáról. Zöld tornyok, légző tornyok, lüktető, ős-zárvány tornyok, a múzsák tornyai. Ezek közt közlekedünk. Architektúrák és túra-architektek mindenütt. A megelevenedett tájék invitál. Utazásunk miniaturizmus, ahogy Guido nevezi egyik sorozatát. Ennek materializálódott corpusa a Bárka a kollapszuson át, ami az utolsó terem előtti térben lebeg. Ahogy a torony volt a vertikális összeköttetés folyton változó jelentésű szimbóluma, úgy a Bárka, a horizontális összeköttetés, nem csak Noét idézi. Ugyanakkor az egészen finom Fújt vadaktól kezdve a fröccsöntött állatfigurák fotósorozaton megörökített makroszínházáig, aminek címeit a közönség választhatja ki, a termet a fauna lakja be.
Egy másik homokkal bevont szakrális objekt lebeg végső állomásként az utolsó teremben. Az út rejtett kincsei. A centrumban egyik oldalon Buddha, a másikon egy széttárt karú gyermek ül, körülöttük a tizenkét égitest.
Kozmikus statikusságában ott van a derű dinamizmusa:
a Buddha-figurát körülvevő tágas aureola egy átlényegült, de eredetét nem rejtegető biciklikerék. Mert tudjuk, mű lehet a belvárosi járda foltja, az omladozó házfal és a bicikli kereke is.
Duchamp mosolya. Buddha mosolya. Guido mosolya.
A kiállítás 2016. május 1-ig tekinthető meg. Részletek itt. A fotókat a kiállításon Marcali Gábor készítette.
